Legnagyobb művészi teljesítmény úgy ábrázolni a szomorú emberi állapotokat, hogy az mégse legyen kétségbeejtő – fogalmazná egy ismeretlen a „sárelő” jelentését. Lírai hangvétel érvényesül szuggesztív, vígjátéki helyzetében – valójában a kort jellemző drámai szituációjában. Úgyszólván maszk nélkül, természetesen áll elő Sárelő a sorstörténet élvonalába.

Ritmusában parancsoló ábrázolásmód új eseményvilágba, környezetbe vezeti a szemlélőt. Valójában egy társadalmat, egy szemléletet, de egy világot nyit meg énekbe, dalba vésett névtelenségével. Örömmel látom a különféle újságok szerkesztői üzenetéből, hogy mind többen és többen érdeklődnek régi magyar keresztnevek, – helyesebben személynevek – iránt, ami természetes is, mert hiszen minden magyar kötelességének érzi külsőleg is hitet tenni a nemzetisége mellett.

Legalább is úgy gondolják, hogy a magyar név hitvallás. Igen, az is. De nem csak az. Több annál. Nemzetmentés! Úgy van ez is, – mint minden más valóság tükörképét feltáró üzenet. És minden életünk igazát merészen nyomon követő szándék remekké formálódása fájdalommal járó folyamat. Erénye bátorság, költői kifejező erő. Noha gyakran komikus effektusok keltése céljából hazai hősök közé is emelik, s felhasználják (burleszkekben, vígjátékokban) az igazi értéke mégis ott rejlik A harag napja című drámában, Schiller Tell Vilmosában vagy éppen Áprily Lajos Mózes lelkű lúdjaiban.

Valójában a gyakorlatban csak a bűntudatos emberekkel lehet megvalósítani az együttélést, azokkal, akik „rossz fát is tettek a tűzre”, így vagy úgy, – ezt tudják, írja Márai és azzal folytatja, hogy ezekkel lehet működtetni a társadalmakat. A megsértettek azok, akiknek feltétlenül igazuk van, rosszabbak, mint az egykönyvű emberek. Mert ezeknek csak egy igazságuk van, s azt akarják, hogy az egész világ ezt az egyetlen igazságot, az ő méltatlan szenvedéseik igazságát szolgálja. Értelmi és érzelmi érvekkel egyáltalán nem lehet közeledni hozzájuk. Meg kell várni, amíg az idő kiszívja lelkükből az első fájdalom kígyómérgét. Akkor megnyugosznak. S egy napon ráeszmélnek, hogy ők, az igazságtalanul üldözöttek és megkínzottak, igen, ők is felelősek mindazért, ami történt. Mindenki felelős azért, ami történik vele. Akkor vigasztald őket; ne előbb.

Csoda! Méghozzá lábon járó csoda, hogy újabb unokánk: tizenegyedik, és első dédunokánk születik. Sárelők, magyar édesanyák, édesapák! Segítsetek régi neveinket újra megszokottá, ismertté tenni! A ti kezetekben van a magyar jövendő. Ti nevelitek a magyar gyermekeket, ti tanítjátok magyar szóra, magyar dalra. Ne engedjétek, hogy az első név, amit megtanul: idegen legyen! Nem a kereszténység ellen cselekesztek ezzel. Ellenkezőleg! Aki érzi a felette levő gondviselő vezetést, az érzi és tudja azt is: ok és cél nélkül semmi sem történik. Nem véletlen tehát, hogy egy nemzet sorsközösségébe születtünk, hanem cél, út és feladat. A magyar feladat Istentől ránk bízott feladat: szolgálni ezt a közösséget, hogy továbbélését, továbbhaladását biztosíthassuk. Nem más népek, nemzetek rovására. Javára. De másokért is dolgozni, csak egy külsőleg, belsőleg megerősödött nemzet képes.

Igyekeznünk kell arra, ha van saját szavunk, ne tűrjük az idegent. (Széchenyi István)

Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info