“Reggel újra hozzákezdünk a munkához. Sok légnyomásos volt még, akiket tegnap nem sikerült megvizsgálni. Délután szünetelt, a szállításra készültünk. Este csak ruhástól fekhettünk le, riadókészültségben voltunk. Az oroszok nagyon közel jártak hozzánk. Éjfél lehetett, midőn riadó volt. Felugráltunk és menetkészen indultunk a templomhoz, hol a lőszert kiosztották. Felkészültünk a támadásra, kimentek a járőrök. Eközben megindult a betegszállítás. Teherautók, betegszállító kocsik hordták a sebesülteket Nikolajevkába. Ez megtörtént, reggel 5 órára végeztünk, azután csomagolás, csak a szükséges dolgokat pakoltuk, alsóneműt, laboratóriumi dolgokat. Sok nem volt pihenés, de jól éreztük magunkat. Ettünk, ittunk, az úton megszámlálhatatlan kocsi, emberek, jöttek a frontról. Lőszerrel megpakolva, teljesen menetkészen állottunk. 9 óra után megindultunk. Az ágyúk dörögtek, nagyon közel voltak, nem sokára itt lesznek a muszkák.”
“Közben elbúcsúztunk a leányismerősöktől, sajnos személyesen nem tudtunk velük beszélni, csak az anyjukkal, aki sírt is, és két munkásnőnk is. 9 órakor elindultunk mi hárman, Szűcs és Kenyeres a beteglétszámban szerepeltek, de nagyon szimpatikus fiúk voltak. Velük mentünk, azután kocsi, kocsi, ember, ember. Jóformán cél nélkül mentünk, az útirány Nikolajevka, 45 km. Az idő jó, szép, csendes, csak hideg van, száraz hideg, a hőmérő -25, -30 Celsius-fokot mutat. Egymás után hagyjuk magunk mögött a kilométereket, az út síkos, később már a menetelés nehézkes. Délfelé egy teherautóra kapaszkodunk, ezen majd 15 km-t teszünk meg. Nagyon hideg van a kocsin, hiszen nyitott, a lábam, karom zsibbad, félek a megfagyástól. Le kell szállnunk, nem bírjuk tovább. Közben volt kis probléma, egy alezredes meg akarta állítani a kocsit, hogy két sebesültet felvegyen, de a sofőr nem állt meg, az alezredes pedig közénk lőtt, de szerencsére rosszul célzott. A sofőrt nagyon letolta, ez az alezredes a vonalparancsnok volt (Juhász), ki nem engedte, hogy felvegyük a harcot. Délután 3-ra értünk Inaszvolába, hol ideiglenesen beszállásolnak bennünket. Közben bementünk a pilótákhoz, itt melegedtünk. Elszállásolásra egy muszka házhoz kerültünk, úgy volt, hogy 3 óra múlva megyünk tovább. Nagyon fáradt voltam, a bal lábam alig bírom, nagyon fáj a combom, megrántottam, és sántikálok. Hogy tudok így tovább menni? A ház régi, bútor semmi nincs, hideg van. Egy kis szalmára feküdtem, azon alszom. Nem megyünk ma tovább. Olyan jól aludtam. Künn a hőmérő mínusz 40 Celsius-fok alá süllyedt.”
A fenti sorokat Kirkovics István, a Don-kanyart megjárt, ott szolgálatot teljesítő katona vetette papírra nem messze az áttöréstől, egy katonai kórházban, amely az első vonalban harcoló, életben maradt, de megsebesült magyar hősök egyik orvosi központja volt. A naplót magának írta, soha nem gondolván arra, hogy eljut a nagyközönséghez, hiszen egy olyan ember belsőjét tárja elénk, aki kiírja magából, magának a bánatot, szenvedést, megmutatja emberi arcát, a maga belsőjét kendőzetlenül, mert csak hite, lénye, kiállása az, amit minden nap saját maga is mérlegre tesz, a hétköznapi ember hősiességével és gyarlóságával egyaránt. Ezt a naplót hagyta örökül, amelyben a Sopron környéki faluból a második világháború szinte minden jelentősebb harci eseményébe sodródott, egy leszegényedett nemesi családból származó, ezért paraszti sorban élő félárva huszonéves fiatalember vall magáról, a korról, és azokról a történelmi eseményekről, amelynek részese volt.
A héten ebből a naplóból idézzük a naprakész részleteket a magyar történelem máig is feldolgozatlan, nem kellő mértékben átvilágított időszakából, tisztelegve a Don-kanyar magyar hősei emléke előtt.
Hunhír.info