“1943. január 13. Korán reggel indulnak a sebesültszállítók, jönnek az autók sebesültekkel tele, ki a lábán, a hasán, vagy a fején kapott sebet, súlyosak, kevésbé súlyosak. Mesélik a fiúk, hogy az oroszok csak jönnek, szakadatlan. Igaz, igen nagy a veszteség, de náluk nem számít az ember. Voltak olyan alakulatok, akik felváltásra hazamennek, de újra bevágják őket a harcba. Milyen érzés. Nagyon hideg van, talán ilyen hideg még nem volt, csikorog a hó, szegények, ki sebesülten feküsznek, megfagynak… Az autók járnak, több mint háromszáz sebesültet hoztak be. Mihozzánk a légnyomásosak kerülnek, mesélik, hogy milyen szörnyű világ van. Dervizát elfoglalták és felperzselték. Ez a miénk volt, itt húzódott a fő védelmi vonal. Kegyetlenek a muszkák, a foglyokat agyonlövik. Szemtanú mondja, hogy ő elbújt, a bajtársát a fal mellett lőtték agyon. Mit számít ezeknek, ezek vadállatok. Sajnos nagy zsákmány jutott a kezükbe, hiába van ellentámadás a mi részünkről, a muszka csak újra visszanyom bennünket. Szegény soproni, Vas megyei és veszprémi fiúk, rengeteg elveszett. Ezt hozta az újév. Mi lesz holnap?”
A fenti sorokat Kirkovics István, a Don-kanyart megjárt, ott szolgálatot teljesítő katona vetette papírra nem messze az áttöréstől, egy katonai kórházban, amely az első vonalban harcoló, életben maradt, de megsebesült magyar hősök egyik orvosi központja volt. A naplót magának írta, soha nem gondolván arra, hogy eljut a nagyközönséghez, hiszen egy olyan ember belsőjét tárja elénk, aki kiírja magából, magának a bánatot, szenvedést, megmutatja emberi arcát, a maga belsőjét kendőzetlenül, mert csak hite, lénye, kiállása az, amit minden nap saját maga is mérlegre tesz, a hétköznapi ember hősiességével és gyarlóságával egyaránt. Ezt a naplót hagyta örökül, amelyben a Sopron környéki faluból a második világháború szinte minden jelentősebb harci eseményébe sodródott, egy leszegényedett nemesi családból származó, ezért paraszti sorban élő félárva huszonéves fiatalember vall magáról, a korról, és azokról a történelmi eseményekről, amelynek részese volt.
Miért fontos most ezzel a kérdéssel foglalkozni, ennyi év után? – tehetnénk fel a kérdést annak kapcsán, hogy a korábbiakhoz képest azért elindult valamilyen folyamat, és a tiltott kategóriából a doni hősökre való megemlékezés átment a megtűrt kategóriába. Beszámoltunk róla, hogy állami szinten is, de főleg a nemzeti radikális politikai erők, civil szervezetek megemlékeztek a 2. magyar hadsereg tragédiájáról, és lerótták tiszteletüket a hősök és áldozatok emléke előtt.
Azért, mint megszokhattuk, ez a kis szívet-lelket melengető változás sem lehetett felhőtlen, hiszen a szocionliberális Népszabadság nagyon jól időzítetten a doni tragédia emléknapján egy németországi sehol nem jegyzett ismeretlen, a neve alapján vélelmezhetően vizigót identitású történészt idézve nem restellt előállni egy olyan förmedvénnyel, amelyben az Oroszországban harcoló magyar alakulatok civilekkel szembeni kegyetlen erőszakcselekményeiről számol be. A mindig megbékélést és kiegyezést ajvékolók mindent megtesznek azért, hogy ez soha ne következhessen be, és mindig akkor rúgnak alá a magyarnak, amikor hőseinek áldozataira, a magyar haza elveszett fiaira emlékezik.
A héten ebből a naplóból idézzük a naprakész részleteket a magyar történelem máig is feldolgozatlan, nem kellő mértékben átvilágított időszakából, tisztelegve a Don-kanyar magyar hősei emléke előtt.
Hunhír.info