Furcsa egy dolog ez a szilveszter. Milliók készülnek arra, hogy egyszer egy évben úgy igazán eleresszék magukat, alkohol- és egyéb mámorban másszanak át az új évbe. Szilveszter egy legális össznépi banzáj pezsgődurrogtatással, és önfeledt felszabadultsággal, mintegy lezárása valaminek, és belekábulás az újba. Lehet úgy is köszönteni az idő kerekének látványos mozgását, hogy párunk kezét fogjuk, s a fenyvesek felé fordítjuk tekintetünket. Egy székelyföldi szilveszterben az a csodálatos, hogy az út legalább annyira jó, mint a fogadó, ahová megérkezel.

Egyre többen vannak hála Istennek, akik úgy érzik, hogy az elszakított területeken való ünneplés nemcsak magunk felszabadítása, hanem egyben egy közösségi élmény is. Erdély, azon belül Székelyföld azon szeglete a világnak, ahol a havasokon mindig fehér a karácsony, és 600-800 kilométerre az otthontól magyar szó visszhangzik a hegyek takarásából. Odamenni, közben látni, érezni és érzékeltetni a sietséget, és tudni azt, hogy minden perc, minden pillanat egy-egy újabb élmény a múltból a jelennek.

Maga az útvonal ismert, hiszen legtöbben Nagyváradon keresztül indulnak a Királyhágó felé, hogy közben egy pillantást vessenek a szent magyar király, László szobrára és ott a nagyváradi istenházában egy imát mormoljanak el az örökké harcos és örökké kitartó néhai Tempfli püspökért. Aztán ott az első magaslat, az első hegy, amelynek túloldalán kezdődik az egykori Tündérország, és tövében Adyt idézhetjük a csucsai kastélyra tekintve.

Kalotaszeg, cifra Kalotaszeg, valamint a gyönyörű körösfői templom mind-mind egy állomás, egy jóleső szemrevételezés, hogy kincses Kolozsváron felejthessük a magyarfalót. Marosvásárhely fényben úszik, mert mégiscsak európai város, hiszen a Kárpát-medence, mint tudjuk Európa közepe, s azok a házak, azok az épületek, amelyeket még eleink emeltek, dacolva az időjárással és a történelemmel hirdetik egy szorgos, dolgos nép, és a Szent Korona alá tartozó emberek összefogásának eredményét.

A tábla még elrománosítva is érthető nekünk, mert kihagyjuk a közepéből azt a h betűt, s máris Hargitában járunk. Megállunk egy szíverősítőre, adjon Istennel köszöntünk és fogadj Isten a válasz a gúnyhatártól pár száz kilométerre? Nem lehet leírni ezt az érzést, amely hatalmába kerít minden jóérzésű magyart, akárhányszor is zarándokol erre a szent területre. Magasztos, mert székely hősök vére áztatta, szent és szívhez szóló, mert annyi bú, fájdalom, eltaposási kísérlet ellenére meg akar maradni ezen a pár négyzetkilométeren a hun ivadék, és konokul szembeszáll minden beolvasztással.

Térjünk be Sebestyénékhez a Nyikóba Farkaslakán egy áldomásra, nyugtázzuk, hogy az itteniek is tanultak a korondiaktól, de nem annyira kapzsik, mint az ott már a rájuk szakadt gazdagságtól elszemtelenedettek. Farkaslakán beérik kisebb haszonnal is, mívesebb és eredetibb az áru, mint a lassan már giccshalmazzá váló egykori fazekas-fellegvárban. Tamási Áron néhány méterre alussza álmát, Ábel megtért a rengetegből és talán követik példáját azok, akik idegenben egy kis pénzt összeszedve visszatérnek a szülőföldre.

Székelyföldön kétszer koccinthatunk az új évre, kétszer csendülhet fel a magyar és a székely himnusz, mert az időeltolódás miatt mindként időzóna szerint emelhetjük poharunkat a szebb magyar jövőre. De addig még van út, s van lehetőség, hogy Segesvárott megcsodálhassuk a szász erődvárost, Fehéregyházán nemzeti színű szalagot köthessünk a Petőfi-szobor melletti kopjafára, és hála Bögöz település temploma lokálpatrióta lelkész-kántor-gondnokának láthassuk a Huszka József által felfedezett freskókat. Átélhessük Szent László és Szent Margit életét, és bosszúsan nyugtázhassuk, hogy míg a Lajtától nyugatra ennél jóval értéktelenebb dolgokat is kamerák és üvegfalak tömege véd, addig itt a rácsodálkozó nyugati turisták körmükkel belekaparhattak a freskókon lévő rovásírásba.

Aztán a Budvár, ott Udvarhely határában. Atilla hun-magyar király öccse, Buda sasfészke. Lentebb a templom, keresztény, s örök mementója annak, amit már egyre többen hisznek és vallanak, hogy egyistenhívő volt nagy királyunk. Az egyik legrégibb épített emlék, a honfoglalás hivatalban lévő dátuma előtt rakták le az alapjait. Jézus szíve kápolnának hívják, és azt tartja a hagyomány, hogy a Budvár tetejéről egy székely vitéz nyíllal szíven lőtte a rájuk támadó tatársereg vezérét, és a kutyafejűek ettől megfutamodtak. A régi kövekből ekkor emelték a kör alakú kápolnát.

Ugorjunk a jelenbe, Udvarhely főterére, ahol durrognak a petárdák, és a szálloda éttermében felcsendül a székely, majd egy óra elmúltával a magyar Himnusz. Az emberek összeölelkeznek, kezet ráznak, s kívánnak egymásnak, maguknak egy jobb világot. Mi is ezt tesszük egy egyszerű kis mondattal, hogy valóra váljon a régi álom, s az itteniek útra keléséhez Bukarestbe, s nem Budapestre szükségeltessen útlevél.

Hunhír.info