Látni kellene tehát, hogy az ősi görög kultúra kentaurábrázolása csodásan pontos, szimbolikus megjelenítése valaminek, ami az ember legfőbb lényege. Az, hogy összekötő kapocs legyen Ég és Föld között. Talán ezért is volt az ember görög neve antroposz, vagyis a lény, aki „felfelé tekint”, a földtől az ég felé. És ez így karácsony táján talán mégis csak reményt ad ahhoz, hogy „kentaurlétünk” megannyi megpróbáltatását kicsit könnyebb szívvel viseljük el.

Az ókori görög kultúra mitológiai szerkezetében máig ható szimbólumok sokaságát alkotta meg, s e szimbólumok valójában az emberi létezés legalapvetőbb összefüggéseit tárják fel számunkra, máig ható érvényességgel. Ezek egyike a kentaur. Lássuk először is, mit ír a kentaurokról a lexikon. „A korai attikai és boiótiai vázafestményeken úgy ábrázolták őket, hogy egy emberalakhoz kapcsolódik egy ló fara, később már úgy, hogy egy emberi torzóhoz kapcsolódik egy ló marja, ahol a ló nyakának kellene lennie.”

Egy másik, nem kevésbé ragyogó szakrális kultúra, a hindu bölcselet úgy tekint az emberi létezésre, mint amit a hét csakra energiamezői határoznak meg. A keleti gondolkodás kiindulópontja az, hogy nincs más a világon, mint az alkotó-építő szeretetenergiák örökös szabad áramlása. Minden baj, minden betegség és sérülés akkor és azért jön létre, ha a szeretetenergiák szabad áramlását valami gátolja. És mivel a világ mindig tele van ilyen gátló tényezőkkel, negatív energiaörvényekkel, így nincs más dolgunk, mint hogy életünk során folyamatosan felismerjük ezeket a negatív örvényeket, és megpróbáljuk megóvni tőlük az energiaáramlás kozmikus mezőit. A hét csakra a hindu mitológia szerint a legfőbb lét-funkcióinkat írja le a fejünk tetejétől a törzsünk aljáig terjedő térben. Középen helyezkedik el a szív csakrája, és ez kapcsolja össze az alsó három és a felső három csakrát. És tegyük mindjárt hozzá, ez a kentaurnál is a ló és ember közötti határ, a szív, azoknak az érzelmeknek a szimbóluma, amelyek az állat és az ember közös sajátosságai. Az alsó három csakra a testi energiáink meghatározó funkcióit látja el. A gyökércsakra a legmélyebb ösztönök világát jelenti, az őserőt, amelyből minden élőlény egész testi univerzuma táplálkozik, az eredet mindent tápláló gyökérzete ez. És egyúttal az élettér megvédésének, a hatalom gyakorlásának legmélyebb hajtóerőit is magába foglalja. A második csakra az ágyék csakrája, ahol a legfőbb hajtóerő, a szexualitás lakozik, a vágy, hogy egy másik lénnyel egyesülve folytathatóvá tegyük létünket a végtelen időben. A harmadik csakra a köldökcsakra, ez az élet fizikai fenntartásának táplálkozással összefüggő csakrája, egyúttal a zsákmányszerző ösztönvilág hordozója is. Az alsó három csakra tehát a legmélyebb állati léthez kapcsol minket. Az életfenntartásért, a fajfenntartásért és az élettérért való küzdelmet írja le.
A mai deszakrális lét kietlen cinizmusával fogalmazva a „három pé”, a pénz, a p…na és a politika csakrái ezek, ahol a bennünk élő hüllő csak három élőlény kategóriát ismer. Először a zsákmányállatot, másodszor az ellenkező nemű fajtársat, akivel egyesülni lehet az utódnemzés, így az időben való folyatathatóság érdekében, és végül harmadikként az azonos nemű fajtársat, akivel meg kell küzdeni az élettér birtoklásáért.

Talán nem olyan nehéz felismerni, hogy a szívtől a „Föld” felé eső három csakra a bennünk élő állat lakhelye, vagyis a kentaur „övön aluli” része, az „alhas” világa ez, ami az „élet-időben”, a Kronoszban játszódik. Ám a verssor úgy folytatódik, hogy „…a mindenséggel mérd magad”, vagyis helyezd el az életed, és annak nyers ösztönenergiáit a Kairoszban, ami a „lét-idő” az öröklét megszentelt ideje. Az ősi görög kultúra ezért használt az idő megnevezésére két fogalmat, a Kronoszt és a Kairoszt, amely kettősséggel a nyugatias modernitás rontott léte már nemigen tud mit kezdeni. Jellemző módon csak a Kronosz maradt meg a krónika vagy kronológia, kronométer szavakban, de a Kairosz „elveszett”, s ma már legfeljebb a „beavatottak” ismerik jelentésének mélyebb tartalmait.
Ám a szív felett elhelyezkedő további három csakra valami mást beszél el számunkra. Ez az „Isten képmása ember” világa, azé a szeretetlényé, akinek az a hivatása, hogy megszelídítse az állati energiák ösztönvilágának szilaj kavargását. Nem az a feladatunk tehát, hogy az anyagi világ fizikai élvezeteit, a táplálkozás és a nemiség csodás gyönyöreit elfojtsuk magunkban! Hanem az, hogy amint az ima is fogalmaz, „szenteltessék meg”, vagyis hogy szépen, szelíden, türelemmel és alázattal illesszük be ezeket a „gyönyöröket” a kozmikus szeretetenergiák végtelen, szabad áramlásába. A szív feletti csakrák szeretetlénye, a kentaur emberi felső teste ezt szintén három nagy energiamezővel valósítja meg. A torokcsakrával, ahol az emberi beszéd, a mágikus erővel bíró szavak világa lakozik. „Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Istennél és Isten vala az Ige” – írja János evangéliuma. A kimondott szó kozmikus energiával rendelkezik, ezért lehet az alkotó, építő, gyógyító szeretet és persze a pusztító rombolás fegyverként használt eszköze egyaránt. A következő csakra a „harmadik szemként” is ismert szellemi alkotóerő központ, a „KÉP” központja, amely KÉP-zeletünk segítségével kinyitja a KÉP-ességek tereit, ez tehát a még nem létező jelenségek „elgondolhatóságának” világa, az érzékenység és intuíció spirituális központja. És végül a fejtetőn elhelyezkedő koronacsakra, emberlétünk igazi „megkoronázása”, ahol az Ég felé nyílik ki emberi világunk.
Látni kellene tehát, hogy az ősi görög kultúra kentaurábrázolása csodásan pontos, szimbolikus megjelenítése valaminek, ami az ember legfőbb lényege. Az, hogy összekötő kapocs legyen Ég és Föld között. Talán ezért is volt az ember görög neve antroposz, vagyis a lény, aki „felfelé tekint”, a földtől az ég felé.
És ez így karácsony táján talán mégis csak reményt ad ahhoz, hogy „kentaurlétünk” megannyi megpróbáltatását kicsit könnyebb szívvel viseljük el.

Magyar Hírlap
– See more at: http://www.magyarhirlap.hu/kentaurok-karacsonya#sthash.gLSz6wq0.dpuf

Hunhír.info