Jó három éve folyik a devizahiteles hideg „polgárháború” sok csatával, felcsillanó reményekkel és az illúziókat elporlasztó szakértői döntésekkel. Utóbbiak közé tartoznak a Kúriának az ügyben hozott (és persze a meg nem hozott, valamint az uniós jogi légtérbe továbblőtt) döntései. A Kúria döntésének legfontosabb „vívmánya”, hogy a hitelező bankoknak ezzel szinte örök időkre szóló erkölcsi bizonyítványa van arról, hogy semmiben nem jártak el erkölcstelenül, hiszen a jog talaján álltak

Ha elmarad a Kúria döntése

Jó három éve folyik a devizahiteles hideg „polgárháború” sok csatával, felcsillanó reményekkel és az illúziókat elporlasztó szakértői döntésekkel. Utóbbiak közé tartoznak a Kúriának az ügyben hozott (és persze a meg nem hozott, valamint az uniós jogi légtérbe továbblőtt) döntései.

Kezdjük egy történelmi párhuzammal. Az 1867-es kiegyezés utat nyitott a felgyorsuló hazai gazdasági növekedésnek, egyebek mellett azzal is, hogy a nemesi birtokok elidegeníthetetlenségét megszüntető 1848-as törvényt (ami a hajdani ősiség törvénye helyébe lépett). Az akkori középosztály gerincét képező középbirtokosság gazdasága fejlesztését ingatlan (főként föld) jelzálogra alapított hitelekre építette, ám nagyot tévedett. A kiegyezéstől kezdve hazánkba települő külföldi (bécsi) bankok az 1873-ban kitörő válság idején egy ügyes rántással húzták ki a szőnyeget a tulajok lába alól. A jelzálogtárgyak (a birtokok) kótyavetyék útján újsütetű tulajdonosokhoz kerültek, jórészt a liberalizált betelepedési szabályoknak köszönhetően. Késve bár, de 1878-ban az állam a kereskedelmi törvénnyel rendet tett az addig zűrzavaros „piaci” viszonyokban. A törvény definiálta azt, hogy mi a tisztességes és mi a tisztességtelen kereskedés, legyen szó áruról, vagy pénzről. Tipizálta és szigorúan büntetni rendelte a visszaéléseket olyan elnevezések alatt, hogy a magukat ma európainak kikiáltó megmondóembereket napjainkban az ájulás kerülgetné pusztán a szakkifejezések hallatán is. Elválasztotta a személyes vagyont a vállalkozási vagyontól, amikor definiálta a társaságokat, s a gazdasági felelősséget a gazdálkodási vagyonra korlátozta. (Milyen jól jönne, ha ma is így lenne, és a kicsik nem mennének tömegével tönkre házastul, vagyonostul a korlátlan felelősség jegyében.) Ugyan utólag, de a törvény a féktelenül gonosz spekulációban rendet vágott. Ezt követő évtizedekben élte meg hazánk történelme legutóbbi fél évezredének legígéretesebb gazdasági fellendülését.
A 2008-as válságra tekeredő devizahiteles ügy ma ugyanúgy a hazai tehertartó középosztály sorainak megritkításáról szól, mint szólt az 1873-as válság utáni fél évtized, de micsoda különbség mutatkozik a válságkezelésben! Akkor ugyan késve, de azért törvénykeztek, ma pedig éppen az érvényes törvényekre lehet hivatkozni, amikor a közvélemény a jogszabályoktól várná az átláthatatlan „piacbazár” elleni küzdelmet. Ma a törvényekből az olvasható ki a legfelsőbb bírói szinten, hogy amit a közvélemény erkölcstelennek, korruptnak, és uzsorásnak tart, az a legteljesebb mértékben törvényes, az ilyen alapon kötött szerződések érvényesek. Azokat pedig, amelyeket ugyanezeken az alapokon kötöttek ugyancsak a nemzeti pénzeiket (lejt, kunát) használó országokban, azok pedig érvénytelenek, pedig ezek az országok is az Európai Unió tagjai, mégis homlokegyenest eltér jogi következtetésük a magyarországitól. Sem Romániában, sem a friss uniós tag Horvátországban nem jutott eszébe senkinek sem, hogy az uniótól kérjen tanácsot devizahitel-ügyekben, csak a mi csúcsbíráinknak. A horvátok és a románok is meg vannak győződve arról, hogy hazai jogi ügyeik végső elbírálásában náluk van a zsinórmérték.
Felmerül a kérdés, hogy mit is végzett nálunk a Kúria legutóbb. Senkinek sem lehetett olyan illúziója, hogy egyetlen döntéssel megoldható a probléma. De! Az érvényes jogra hivatkozva, azt mintegy fedezékül használva mondatott ki, hogy ami egyértelműen uzsorás, csalárd, megtévesztő az ügyben, s a hitelező erőfölényére épül, az bizony nem az, aminek látszik, mert az maga a jog és a tiszta erkölcs. A Kúria döntésének legfontosabb „vívmánya”, hogy a hitelező bankoknak ezzel szinte örök időkre szóló erkölcsi bizonyítványa van arról, hogy semmiben nem jártak el erkölcstelenül, hiszen a jog talaján álltak. (Pedig egyik volt miniszterelnökünk is tudta és fennen hangoztatta is saját védelmében, hogy ami jogszerű, az nem feltétlenül etikus.) Jog és erkölcs között ekkora szakadékot azonban csak ritkán tapasztal a világ. Az erkölcsi bizonyítvány kiállításban volt mire támaszkodniuk a bíráknak. Beszerezték ugyanis az azóta bankszakmai végelgyengülésében reneszánszát élő, s a jegybank intenzív osztályára utalt volt PSZÁF szakvéleményét. Eszerint leszakad az ég, ha a nyilvánvaló forinthitel a továbbiakban már nem devizahitel. Ez ugyan nem a főbírák asztala, de sikerült jól megijedniük, és a nyomasztó felelősséget vállukra kapni. Ami hitüket a kérlelhetetlen erkölcsi verdiktben megingathatta volna, azokat a tételeket szépen figyelmen kívül hagyták. Például azt, hogy miként lehet vételi és eladási devizaárfolyam-terhekkel megnövelni az adós terheit, amikor devizamozgásról szó sincs. Ítélje meg ezt inkább Strasbourg, hogy ez jogos, vagy jogtalan költség. Nekik ott ugyanis halvány gőzük sincs arról, hogy kapott az ügyfél devizát, vagy nem. Hallgatni kellett arról is, hogy miként lehetséges, hogy a svájci frank zuhanó nemzetközi kamatszintje mellett a helvét devizára való hivatkozás nálunk nem kamatcsökkentést indokol, mint a lengyeleknél, hanem éppen ellenkezőleg: kamatemelést. Ezek a kérdések – bár részét képezték a listának –, de mégis kommentár nélkül maradtak. Ezekkel együtt azonban már baj lett volna a jó erkölcsöt (jogszerűséget) igazoló bőrpapír kiállításával. Az erkölcsi bizonyítvány azonban már ki van állítva, bárkinek meg lehet mutatni. Meg is fogják mutatni szerte az euroatlanti világ sajtójában. A lista fontos tételei azonban még hátravannak, ezek ezen túl már puszta elszámolási tételekké fajulhatnak a legjobb esetben is, de ez sem lesz könnyű, hiszen egy minden részletében „erkölcsös és leginkább jogszerű” szerződéstömeggel állunk majd szemben. Ismét le lehet majd bunkózni minket, hogy utólag bűnös módon beavatkozunk a piac működésébe, európai normákat sértünk satöbbi. A legutóbbi ügyhalogató döntése után a Kúria ennek a folyamatnak nyitotta most tágra a kaput. Inkább ne is döntött volna.

Boros Imre – Magyar Hírlap

Hunhír.info