Az Európai Unió és főként az IMF átlátszó farizeus édesgetése és az Ukrajna nevű erőforrástartály gátlástalan kifosztására törekvő nyilvánvaló stratégiája legfeljebb azt ígéri, hogy a keleti birodalom nyugati határvidéke helyett a nyugati birodalom keleti határvidékeként aknázzák ki a jobb sorsra érdemes „kamu” ország erőforrásait. És ez, lássuk be, aligha vonzó jövőkép.

A már eddig is éppen elég sokat szenvedett „kamu” ország újabb „kamu” forradalmának megpróbáltatásaival néz szembe. Egyébként hogy miért is tipikusan „kamu” ország Ukrajna, az már a nevéből is adódik. Az „u kraina” kifejezés ugyanis szó szerinti fordításban azt jelenti „határnál”. A mindenkori nagy Orosz Birodalomnak a határőrvidékéről, és ráadásul a legkényesebb nyugati határáról van szó.

Igaz, a történelmi érem másik oldala, hogy Kijev, a Kijevi Rusz, minden oroszok történelmi szakrális talapzata, a keleti szlávok első önálló államalakulata. Kijev nélkül tehát nincs birodalom, ám birodalom nélkül nincs Ukrajna, hisz, mint az ország neve is mutatja, csak a birodalom részeként értelmezhető a történelmi mélyidentitás. A Nyugat minden korokban a nagyorosz identitás legkényesebb eleme, legfőbb kihívása. A birodalmi eliteken belüli legfőbb „tektonikai” törésvonal mindig is a „západnyikok”, vagyis a nyugatosodást a „fejlődés” egyetlen lehetséges értelmezési kereteként értelmezők és azt ezt elvetők között húzódik, s ez ma sincs másként.
A most felszínre törő konfliktusok tisztázását azonban lényegében kizárni látszik az, hogy a Nyugat birodalma, vagy a „Kelet” birodalma (vagy­is a mai Oroszország) közti választás mindkét oldalon egyaránt hamis elbeszélési módokra épül, a mai ukrán társadalomnak tehát egy hamis identitásértelmezési keretet felkínáló Nyugat és Oroszország között kellene választania. Az elmúlt évszázadok során a Nyugat stratégiáját az határozta meg, hogy az Orosz Birodalom (és benne Ukrajna) egyetlen hatalmas erőforrás „tartály”, végtelen „külszíni fejtéssel letermelhető mezője” a nyersanyagnak, munkaerőnek és fogyasztóerőnek. Napóleontól Hitleren át a Nyugat birodalmát most megtestesítő Európai Unióig a helyzet nem sokat változott.
A Nyugat fő dilemmája már a 19. század végén is az volt, hogy miként lehetne az Orosz Birodalom gigantikus, zárt, szakrális paraszti társadalmát a nyugati kapitalizmus számára „emészthetővé” tenni, vagyis igen rövid idő alatt „legyártani” belőle a munkaerő és fogyasztóerő „állatok” hatalmas csordáit. És mivel erre a dúsan tenyésző, szélsőségesen destruktív csoportok közül a bolsevikok látszottak a legalkalmasabbnak, így bőke­zűen támogatta őket – és ezzel a birodalom brutális szétroncsolását.
Hogy a zárt, szakrális paraszti társadalom hogyan vált valóban igen rövid idő alatt a nagyipari technostruktúrák „biomasszájává” Sztálin kommunizmusnak nevezett politikai kapitalizmusában, és ez milyen következményekkel jár, azt az ukránok a „holodomornak” nevezett iszonyú népirtás nyomán, a saját bőrükön érezhették. A Nyugat először Hitlert próbálta Kelet felé terelni, és a sztálini birodalom „előemésztett” Oroszországát így birtokba venni, majd amikor ez nem sikerült, Sztálinnal szövetségben semmisítette meg a számára már „irányíthatatlanná” vált Hitlert.
S máig is tabu, hogy Ukrajna Hitlert „felszabadítóként” ünnepelte, de aztán Hitlertől és a bosszút álló Sztálintól is a Nyugat cinikus asszisztenciája mellett szenvedte el az újabb iszonyú csapásokat. A Nyugat persze látszólag most más, és Ukrajna is most már huszonkét éve „független” ország, a színpadi díszletek alapján „nyugatias demokrácia”. Ám, hogy ez a nyugatias demokrácia és függetlenség mit jelent, az talán Ukrajna demográfiai adatai tükrözik a legjobban. 1990-ben Ukrajna népessége még több mint ötvenhárommillió és, ha csekély mértékben is, de kb. 27 ezer fővel nő. Ám a születésszám szabadesésében évi hétszázezerről négyszázezerre csökkent, míg a halálozások száma 670 ezerről 800 ezerre nőtt. Így egyetlen évtized alatt kétmillió fővel esett az ország népessége, az elmúlt huszonhárom év során pedig több mint hétmillióval. Csak az abortuszok száma meghaladta a harmincmilliót. A férfiak születéskor várható élettartama előbb 64 évről 61 évre csökkent, és most is csak 62 év körül van, szemben a 82 év körül járó gazdag nyugati országokéval.
Talán így érthetőbb, hogy az ukránok számára mindez nem igazán fokozta a függetlenség, a nyuga­tias demokrácia és piacgazdaság iránti lelkesedést. Mindebből persze aligha következik, hogy a mostani orosz „birodalomba” való visszatérés történelmileg biztatóbb stratégia volna. Oroszország eddig is és ezután is főként abban lesz érdekelt, hogy Ukrajna egész társadalmi-gazdasági rendszerének, szerkezetének a „birodalomtól” való egyoldalú függése ne csökkenjen, hanem inkább növekedjék. Ukrajna egyre súlyosabb gazdasági helyzete éppen annak tudható be, hogy az egymást követő Nyugat-barát, és Kelet-barát rezsimek és azok elitjei – gátlástalan cinizmussal – leginkább kollaboránsi pozíciójuk javításában mutattak érdekeltséget. Az ország gazdasági teljesítménye összességében alig haladja meg a huszonöt évvel ezelőttit, a reálbérek a hetvenes évek végének szintjén állnak. Az „elitek” nem szolgálták, szolgálják, hanem inkább kiszolgáltatják a felelősségükre bízott ország népét. Így az egyre élesebb, és újra polgár­háborúval fenyegető helyzet – akárhogy is nézzük – egyelőre nemigen kínál emberséges kiutat.
Az Európai Unió és főként az IMF átlátszó farizeus édesgetése és az Ukrajna nevű erőforrástartály gátlástalan kifosztására törekvő nyilvánvaló stratégiája legfeljebb azt ígéri, hogy a keleti birodalom nyugati határvidéke helyett a nyugati birodalom keleti határvidékeként aknázzák ki a jobb sorsra érdemes „kamu” ország erőforrásait. És ez, lássuk be, aligha vonzó jövőkép.

Magyar Hírlap

Hunhír.info