…Hogy aztán érzékeny lelkű jogvédőként cinikusan röhögve, farizeusképpel hullajtson krokodilkönnyeket az éppen általa nyomorúságba lökött páriákért. Illetve ahol csak lehet, éppen reménytelen (általa reménytelenné tett) helyzetüket kihasználva, hamis öntudattal radikalizálva, fegyverként vezesse őket a megmaradt magyarság ellen…
(SZD)ESZtelenség
Negyed századdal ezelőtt alakult politikai párttá a Szabad Kezdeményezések Hálózata nevű mozgalom, vagyis létrejött az SZDSZ, amelynek most éppen a végleges intézményes felszámolása zajlik. A párt a „semmiből” hihetetlenül rövid idő alatt vált ismert és elismert, tehát igen népszerű szerveződéssé, és ebben a hálózati szerveződés minden előnyét gátlástalan terjeszkedésre használta fel. Az alábbiakban azokat a legfőbb „toposzokat” elemzem, amelyek ennek a hálózatnak az elképesztő sikerességét megalapozták.
Ezek felsorolásszerűen a következők: mindenekelőtt a harcos „antikommunizmus” és ehhez szorosan kapcsolódva 1956 és főként a Nagy Imre-kultusz totális kisajátítása. A radikális államellenesség, a „szabadság” univerzális kultusza, ehhez kapcsolódva pedig az „emberi jogok” magasztalása (persze a közösségi jogok rovására). És végül, de nem utolsósorban a környezetvédelmi és szociális „érzékenység”, ez utóbbi főként a „szegényekhez” kapcsolódóan. Minden peremhelyzetű csoport „felkarolása” a homoszexuálisoktól a cigányokon át a fogyatékkal élőkig és a hajléktalanokig. Íme, a hamis „csinált szabadság” enciklopédikus pontosságú panorámája és legfőképpen a magabiztos ígéret: „Tudjuk, merjük, tesszük!”
Ha megpróbálnánk feltárni, hogy az a több mint egymillió ember, aki 1990-ben rájuk szavazott, mivel indokolná ezt a végzetes tévedését, akkor első helyre mindenképpen az SZDSZ harcos és lehengerlő, mindent túlharsogó antikommunizmusa kerülne. Ez a siker két okból is bizarr. Egyfelől azért, mert a „kommunizmus” akkor már legalább két évtizede Magyarországon volt a leginkább elviselhető, és nem igazán látszott mindent elsöprő indulat ellene. A másik és történetfilozófiai mélyszerkezetét tekintve sokkal fontosabb ok az, hogy a „kommunista” létkarakterének megértése csak akkor lehetséges, ha figyelembe vesszük, hogy a jakobinus, a bolsevik és napjaink neoliberális „globálnyikja” valójában ugyanennek, a saját állítása szerint „nem létező” pusztító világerőnek egy-egy történelmi alakváltozatát testesíti meg. Ebbe a kontextusba ágyazva különösen megrendítő tény, hogy a magyar társadalom döntő többsége képtelen volt átlátni, hogy a „kommunista” csupán jelentéktelen epizódja mindannak, amit a globális történelmi világhatalom igen hosszú ideje már megjelenít. Ez is azt mutatja, hogy milyen professzionálisan működik az a manipulatív mechanizmus, amelyet ez a világerő felépített és üzemeltet.
Mivel a rendszerváltás egyik döntő fontosságú legitimációs talapzatát 1956, pontosabban az ötvenhatos forradalom „eszméivel” való azonosulás képezte, érthető, hogy a politikai küzdelem ötvenhatért, pontosabban 1956 eszmei örökségének kisajátításáért zajlott – és zajlik ma is. Tekintettel arra, hogy a Nagy Imre körül csoportosuló, vagyis Nagy Imrét felépítő és működtető erők szinte kivétel nélkül a globális világerő legkiválóbb ügynökei voltak, nem ütközött különösebb nehézségbe ötvenhat kisajátítása. Az SZDSZ a legnagyobb pusztítást azzal vitte végbe, hogy sikeresen mosta be a köztudatba vagy inkább „köztudatlanságba”, hogy az „állam a legrosszabb tulajdonos”. Ezt segítette az 1989-es washingtoni konszenzus, amely egy globális államellenes összeesküvés volt, hisz a megállapodás lényegét pontosan visszatükröző hármas jelszó – „liberalizálj, deregulálj, privatizálj” – a nemzetállamok intézményes felszámolásának legbrutálisabb eszközét jelentette.
A Világbank, a WTO, a hitelminősítők és a nagy auditáló cégek jelentették a globális figyelmeztető, fegyelmező hatalmat, a globális média pedig a hamis tematizációs és értelmező komplexumként a véleményhatalmi diktatúra zavartalan gyakorlását alapozta meg. Magyarországi sikerességének oka nemcsak abban keresendő, hogy nálunk volt a leggátlástalanabb és egyben a legcinikusabb, hanem abban, hogy itt volt a legtudatlanabb és felkészületlenebb a társadalom, és leginkább kollaboráns a lokális társadalmi, gazdasági, politikai elit.
És végül az utolsó nagy blokkja az SZDSZ politikai sikerességének a „szabadság” univerzális kultusza. Az „emberi jogok” apoteózisa, a környezettudatosság és a szociális érzékenység, a peremhelyzetű társadalmi csoportok megsegítése.
Aligha csodálkozhatunk azon, hogy kezdetben mindez elképesztő erővel hatott a magyar társadalomra. A dolog azért tragikomikus, mert ma már többé-kevésbé mindenki számára világossá vált, hogy éppen Magyarországot az SZDSZ segítségével kifosztó világhatalom az a szuperstruktúra, amely ezeket a peremhelyzeteket folyamatosan és bővítetten újratermeli. Hogy aztán érzékeny lelkű jogvédőként cinikusan röhögve, farizeusképpel hullajtson krokodilkönnyeket az éppen általa nyomorúságba lökött páriákért. Illetve ahol csak lehet, éppen reménytelen (általa reménytelenné tett) helyzetüket kihasználva, hamis öntudattal radikalizálva, fegyverként vezesse őket a megmaradt magyarság ellen. A most kimúló SZDSZ „primer tumor” tehát huszonöt évvel a megalakulása után eddigi formájában ugyan megszűnik létezni, de a számtalan „áttét” a társadalom szövetrendszerének legkülönbözőbb mezőiben tovább él, és bár talán rejtettebben ugyan, de éppen ezért veszélyesebb formában továbbra is kifejti romboló hatását. A sokoldalú és részletes elemzés azért lenne nagyon fontos, mert ha ez a pusztítás már nem is tehető meg nem történtté, de alapos „rátanulással” talán elejét vehetnénk hasonló tragédiák kialakulásának.
Bogár László – Magyar Hírlap
Hunhír.info
