György professzor története egészen az idők ködébe vesző XII. századig repítette vissza a hallgatóit. Egy rakás rab és tucatnyi őr hanyagolta kötelességét, az öreg prof. reszelős hangjára figyelve. Az Örökösök, akik ekkor még az Őrzők nevet viselték, erejük teljében voltak. Őrködtek a rájuk bízott értékek, a Torinói lepel, az apokrif evangéliumok, az ősi tudás nyolcszögletű kőtáblái, az Aranybulla egy példánya és sokak szerint egy csomó nem e világi ereklye felett. A megbízásaikat híven teljesítő, bár az Őrzők titkaiba be nem avatott Templomosok birtokai, befolyása és hadereje híven tükrözte hatalmukat. A rend által alapított bankok (nem, nem minden bank az ördögtől való) busás hasznot hozva mentették meg az utazókat a kifosztástól. 1307. október 13-án azonban minden megváltozott. A mester és ezerszer átkozott követői IV. Fülöp és V. Kelemen pápa segítségével lemészároltatták a Templomosokat. Ezzel megfosztották támaszuktól az Őrzőket. Hiába kínozták azonban hetekig Jacques de Molayt, a hatalom igazi birtokosai és a titkok igaz tudói azonban kicsúsztak a kezükből és elrejtőztek. Az ellenük folyó hadjárat kerek száz évig tartott, a Templomosokat halálra ítélő koncepciós perek után pedig a boszorkányüldözések évszázadai következtek.

A tudással rendelkezőket, a gyógyítókat és mérnököket könyörtelenül levadászták a mester szolgálatában álló inkvizítorok, és a vérebként csaholó papok. Ugyanis aki többet tudott, az engedélyeztetnél az nyilván más forrásból szerezte tudását, és mint ilyen veszélyes volt számukra. Tudták ugyanis a régi bölcsességet: „ A tudás hatalom.” A tudatlanokat mindig egyszerűbb kordában tartani. A sötét középkor bizonyság erre…

Az utcákat ellepte a szenny, a csatornázás a vezetékes vízzel és az ókor egyéb zseniális találmányaival együtt a feledés homályába merült. Mindent patkányok leptek el. És a nép tűrt.

A hívek lelkén uralkodó hataloméhes papok maguk sem tudták kiket szolgálnak, mikor a híveket a túlvilági szenvedések rémével lelki terrorban tartva megakadályozták a felkeléseket. A mester és hívei bezzeg jól érezték magukat! Ők fölözték le az emberek véres verejtékének gyümölcsét. Bíborban, bársonyban fetrengve, kacagva nézték, ahogy éhező gyermekek tucatjai esnek egymásnak a közéjük vetett penészes cipón marakodva. A magukat nemesnek mondó gazdagok, akik szolgálataikért jutalmul kapott villáikban, a szüzességet fogadott papokkal egyetértésben tucatszám erőszakolták halálra a jobbágyok leányait, apró vétségekért ölték és csonkították azokat, akik nem engedelmeskedtek azonnal bármely parancsuknak. És a nép tűrt. A tudás irtása meghozta gyümölcsét. A világ a mester szolgáinak játszóterévé vált. Az ellenállók a kínkamrák ablaktalan félhomályában vergődve sikoltották ki magukból szabadságra vágyó lelküket… A vallás szellemi rabigájába vetett emberiség pedig vakon hitte, hogy előre elrendelt sorsa a szenvedés és a szolgálat.

Az Őrzők Örökösei azonban nem tehettek semmit. Csendben figyelték, ahogy a mester követői bekebelezik a világot, tűzzel-vassal irtva a tudást és a tudósembereket. Az emberiség éhezett, fázott, járványok, rablók és adószedők gyötörték.

A nagy pestisjárvány idején azonban néhány lánglelkű ifjú Örökös nem bírván csendben nézni a pusztulást, gyógyítani kezdett egy faluban, ahol átutaztukban szembesültek a fekete halál iszonyú pusztításával. A pórnép csodát kiáltott, a papság boszorkányságot. A valóság sokkal prózaibb volt, a gyógynövények megmentik azt, aki kellő tudással és alázattal fordul feléjük…

A csodaszámba menő gyógyulások híre azonban magára vonta mester követőinek figyelmét és egy kalmárból lett inkvizítort küldtek a faluba. Ő azonnal élőholtaknak kiáltotta ki a pestisből gyógyult sebhelyes, sápadt falubelieket és boszorkánymestereknek a gyógyítókat.

Az ifjú örökösök közül csak egy tudott elmenekülni a katonák gyűrűjéből, és borzadva nézte végig, ahogy a megmentett nőket, gyermekeket és társait hogyan égetik el elevenen, a harsogva nevető megbízott fanatizált katonái. A hegytetőn reszketve öklendezett, mikor a szél az orrába vitte a máglyákon üvöltő szerencsétlenek füstjét.

A sors is csak utólag tett igazságot, a kalmár/inkvizítor és katonái tíz nappal később már nem nevettek, szénfekete arccal, kihűlt testtel feküdtek hányástól és vizelettől mocskos ruhájukban…
Hiába, a tüdőpestis nem válogat…

A meghasonlott ifjú Örökös, aki hajlott korára a nagytanács tagja lett, fogadtatta el a tanáccsal, hogy ne lépjenek többé a világ elé csak akkor, ha már felkészültek, hogy egyetlen csatával véglegesen felszabadítsák a világot. A következő évek, évszázadok a rejtőzésé voltak.

Mint mindenhol, az Örökösök között is voltak azonban, akik nem bírták ki, hogy folyamatosan az ismeretlenség homályában éljenek. Volt, aki meghökkentő mechanikai csodákkal előzte meg a korát, volt olyan is, aki a modern csillagászat alapjait tárta túl hamar a világ elé, akadt, aki a fejlődéstörténetet ismertette meg néppel… Ilyenek voltak például Vatta János, akit ti James Watt-ként ismertek, Makk Ádám aki Mac Adamként vonult be a történelembe és persze Stefán György…

Teltek múltak az évszázadok, titkos társaságok alakultak és tűntek el, híveik nem is tudták, hogy az Örökösöket szolgálják. Az örökösök csak vártak és figyeltek, figyelték a mester követőinek tevékenységét és itt is, ott is beépítettek közéjük egy-egy kisembert. Egy szolga, egy lovász, egy nevelőnő sokat lát, sokat tud és sokat tehet. Biztonságosnak vélt rejtekekről kincsek tűntek el, és az összeharácsolt vagyonok az örökösök céljainak szolgálatában kezdtek új életet. Persze, ha alkalom adódott, hogy látszólag véletlenül kárt okozzanak a Mester követőinek, habozás nélkül cselekedtek. Egy levél néhány kicserélt szava elég volt például a bostoni teadélutánhoz…

A professzor hangja elhalkult, úgy tűnt mintha már nem is ő beszélne, hanem a múlt sötétjébe vezető barlangfolyosókból maga a történelem szólna hozzájuk. A köztörvényes rabok és kérges lelkű gyilkosok, akik sosem jeleskedtek a tanulásban most mesét hallgató gyermekként csüngtek a történet minden szaván.

A XX. század elején aztán majdnem ledőltek a rejtőzködés homályból épített falai! Egy szépreményű ifjú diák az Örökösök ősi tanainak tanulmányozása közben felkészületlenül próbált ki egy tudattágító technikát és ebbe beleőrült. Továbbra is zseni maradt, de elfeledte, hogy ki ő és egoizmustól eltelten úgy hitte, megváltoztathatja a világot, amely félőrült elméje számára is borzalmasnak tűnt. Hatalomra tört tehát és magához is ragadta azt.

Felemelte népét és kivezette a bankok által megteremtett rabszolgaságból és erkölcsi fertőből. A dolgozóknak munkát adott, a spekulánsoknak börtönt. Sajnos voltak, akik kihasználták, hogy szüksége van rájuk, és olyanokat is büntettek/kifosztottak, akik nem voltak bűnösök. Népe boldog volt, büszke és egészséges. Országa a kor egyik meghatározó államává vált. Azonban ez a diadal számára nem volt elég. Egoizmusa, megalomániává vált, és az egész világot akarta! Hatalma azonban nem volt elég ahhoz, hogy az egész – a Mester és népe által befolyásolt – világot uralma alá hajtsa és megváltoztassa. A bukás elkerülhetetlen volt számára. Emberek tízmilliói estek áldozatul az elharapódzó gyűlöletnek. A harcmezőket, a megváltó halálért sikoltozó katonák, és a halál nyugalmával heverő tetemek borították el. Táborokba zárt, áldozatul vetett ártatlanokat tizedelt az éhség, a vérhas, és a mindenütt jelenlévő emberi gonoszság. Másutt nők, gyermekek, öregek tízezrei égtek órák alatt hamuvá elevenen a foszforbombák csapásai alatt. A megmaradottak égetten, kábultan tévelyegtek egykori otthonuk romjai között. Madárdal helyett a tankok lánctalpának csikorgása hangzott, amire tüzérség velőtrázó robaja felelt.

A Örökösök tanácsa kétségbeesetten szemlélte a világégést. Az emberek tízmillióinak halála rettenetes volt, de ami ezután következett az mindenen túltett. A Mester követői New York-ban elfogtak egy rendkívüli képességű és az ősök titkaiban is járatos tudóst és… A félhomályos folyosón a fogoly kétségbeesett zihálása hallatszott, hiába volt a fején a sűrű szövésű zsák, hiába kötözték hátra a karjait, kétségbeesetten küzdött. Nem! Nem a szabadulásért, arról már letett. A halálért küzdött, mert tudta, hogy tiszta vérű örökösként a tudása micsoda értéket képvisel fogva tartói számára.

Tudta, hogy hazája az a szétszaggatott kis ország háború közepén, csak akkor élheti túl, ha a Mester hordáit még egy kicsit sikerül feltartani. Szívesen áldozta volna életét ezért, de nem adatott meg neki.
Mint minden folyosó, ez is véget ért, a végén lévő ajtó pedig döngve csapódott be mögötte. A zsákot letépték a fejéről, szemét elkápráztatta a fény. Egy tágas, ablakok nélküli helyiséget látott, ami valamiféle szürreális átmenet volt egy viktoriánus elmegyógyintézet kezelője és egy rádiótechnikai labor között. Vele szemben egy szikár, karvalyképű alak állt lenéző mosollyal az arcán.

– Lám-lám – mondta a karvalyképű, hát mit hozott nekem a mikulás? Ne aggódj, kis barátom, hasznunkra leszel!
– Tudja, hogy ki vagyok és kit szolgálok, igaz? –kérdezte a fogoly.
– Igen, tudjuk, hogy ki vagy- felelte a karvalyképű.
– Akkor azt is tudja, hogy hiába kínoz meg, le fogom zárni az elmém és megőrülök, mielőtt bármit kiszedne belőlem?! – mondta enyhén reszkető szájszéllel a fogoly.
– Igen, hallottam már erről a kis trükkötökről, de ne aggódj, jól fogod szolgálni a Mestert!

Tegyétek a székbe! Dörrent a parancs, és máris egy fogorvosi székhez hasonló székbe kötözve találta magát. Fejére elektródák kerültek, a karvalyképű meg egy injekciós fecskendővel a kezében hajolt fölé…

Mire kihúzta a tűt, az elektródákhoz csatolt gépből ózon szagú szikrák pattogtak és a világ kezdett elködösülni. A karvalyképű pedig megszólalt: -Mit szólnál az Ede névhez? Egy új élethez új név is dukál!

Pár hónappal később, a Los Alamosban található kísérleti telepen elindult a Manhattan Project. A természet titkai hihetetlen gyorsasággal tárultak fel a tudóscsoport előtt. Mintha csak, valaki előre tudta volna a megoldásokat…

A serkentőkkel teletömött, jól hangzó eszmeiséggel megmételyezett elmék tökéletes munkát végeztek. Az Örökösök titka az emberiség legnagyobb gonoszságának eszközévé vált. Kétszer villant pokoli fény a kelő nap országa felett, kétszer borított árnyékot az enyészet gombafellege tízezrek sírjára. Élő és érző emberek váltak hamuvá a termonukleáris robbanás fényében. A gombafelhő azonban többet is tett ennél! Átka a mai napig torz testű újszülöttek képében kísért! Újszülöttekében, akik fájdalomtól félőrülten jönnek a világra!

A csecsemők gyötrelmes sírása azonban, a Mester szolgái által kifundált polkorrekt szavakba fullad. „Járulékos veszteség.” Krákogják az elnyomók élvhajhászástól cserepes ajkai… A világra pedig több évtizednyi elnyomás köszöntött, hiszen a rakétasilók naptalan árnyékában láthatatlanná fakult az ellenállás szikrája…

És megismétlődött a boszorkányüldözés. Több mint egy évtizeden át próbálták az ellenállás csíráját is kigyomlálni. Európa egészére és a világ nagy részére a hidegháború vasból varrott leple terült. Gondosan manikűrözött kezek reszkettek a piros gombok felett. Kelet vagy nyugat, mindegy volt, a kínkamrák kapacitását évekre előre lekötötte a feljelentettek tömege. Keleten, csizmás tányérsapkás pribék hajolt fogóval a kezében, fogatlanná vert szájjal zokogó áldozata fölé, nyugaton nyakkendős hóhér cigarettázott unottan elektródák között rángó, alig emberi hangon visító áldozata felett. Gyanús, vagy csak gyanúba vett emberek tízezrei kerültek ki a rezsimek hóhérainak kezéből ronccsá gyötörve, testileg és lelkileg megnyomorítva, vagy tűntek el végleg.

1956 azonban, a ronccsá erőszakolt családanyák szétszaggatott szoknyáján torozó dicsőséges szovjet hadsereg ellenében is megmutatta, hogy ez az út nem járható! A tankokat Molotov-koktéllal kínálták, az ÁVO-s pribékeket a géppuskák sem tudták megvédeni. A spiclik és hóhérok felett jóllakottan károgó varjak látványa elég volt hozzá, hogy a Mester és népe engedjen a gyeplőn.

Beköszöntött egyfajta látens aranykor, az emberek biztonságban érezték magukat dolgoztak, éltek-haltak, nem törődtek a jövővel vagy a szabadság eszméivel. Az ifjú Örökösök azonban nem nyughattak. Egy Massachusettsben született kiváló képességű, de gyenge egészségű lánglelkű fiatal szintén meg akarta váltani a világot. Egyszer sikerült is neki. Az emberiség halálát jelentő nukleáris fegyverek a hajókon, illetve a silókban maradtak. Ő azonban nem elégedett meg azzal, hogy megmentette a világot. Szabadságot akart az emberiségnek! Nyilvánosan tett fel olyan kérdéseket, amik a Mester uralmát ásták volna alá. Az eredményt ismerjük.

Napjainkig nem is akadt újabb próbálkozó, legalábbis olyan nem, akinek esélye lett volna a Mester fanatizált hordáival szemben.

– A professzor úr Kennedyről beszél? – tette fel a kérdést habozva valaki.
– Igen, John Fitzgerald Kennedy volt az – felelte a professzor.
– És kik voltak az őrzők? Honnan jöttek? Mit akartak? – záporoztak a kérdések mindenfelől.
– Mindent én sem tudok, de amit tudok, az elmondom, adta meg magát a professzor.

Folyt. köv.)

Írta: gróf Istvánhalmi Sándor

Gr. Istvánhalmi Sándor – Hunhír.info