Ki volt valójában Gizella? A fenséges király, Szent István felesége? Igen, de sokkal nagyobb és alapvetőbb szerepe volt egyúttal a magyar történelem alakulásában, mint ahogy az ma a szélesebb értelemben vett közvéleményben él. Nemcsak Gizelláról szól ez a cikk, de vele kezdődik az a történelmi szakasz nemzetünk históriájában, amely rövidebb megszakításokkal, de egészen napjainkig nyúlik.
Kr. u. 995 körül II. Civakodó Henrik lánya, Gizella felesége lett a magyar trónörökösnek, Vajknak. Német feljegyzések szerint a keresztségben az Elisabeth nevet kapta, s eredetileg apácának szánták. Adalbert prágai püspök, magyarországi térítő fejében születhetett meg a frigy gondolata, ő volt az, aki először hívta fel a magyar udvar figyelmét a bajor herceglányra. „E házasság mintegy kezesség volt a német birodalom és a magyar állam közötti barátságos viszony fönntartására, mely a német világi és egyházi fejedelmeknek oly’ annyira érdekükben állott…” jegyezte le a 19. század derekán kiváló történetírónk, Szabó Károly. Elisabethből a politikai egyesség értelmében így vált Geisel – (németül a neve kezest, túszt jelent) –, fiatal apácanövendékből pedig jól felkészített kémnő.
„E házasságot politikai számítás hozta létre. A tét Géza fejedelem és fia, Vajk megkeresztelkedése, rajtuk keresztül a magyarok római keresztény hitre térítése, továbbá Magyarország német érdekkörbe vonása, mai kifejezéssel gyarmatosítása volt.” – írta Wertner Mór Az Árpádok családi története című munkájában. Az ara kulcsfontosságú küldetését alátámasztja a Képes Krónika.
A menekülés
Istvánnak Gizellától – több vetélés után – 1007-ben született Imre fia, akit azonban huszonnégy éves korában vadászat során halálra sebzett egy vadkan.
Az ország váratlanul trónörökös nélkül maradt. A törvényes szokásjog alapján, azaz leszármazás szerint István után a Vazul ág következett volna a trónon, de Gizella közbelépett.
„Szent István király (…) a királyi fönség koronáját fiának, Imre hercegnek akarta adni, aki szentséges erkölcsökkel volt megáldva (…) Midőn át akarta adni fiának a kormányzás gondját és az országlás terhét, Szent Imre herceg hirtelen halállal előbb meghalt (…) A keserves nagy fájdalom beteggé tette Szent István királyt, testi ereje megfogyatkozott, érezte, nagy bágyadtság nyomja. Sietvén elküldötte Buda nevű követét, hozza ki a nyitrai börtönből nagybátyja fiát, Vazult, vezesse hozzá, hogy mielőtt meghal, királlyá tehesse. Meghallotta ezt Gizella királyné, tanácsot tartott Budával, ezzel az alávaló emberrel és nagy hamarsággal elküldötte követét, név szerint Seböst, ugyanannak a Budának fiát, abba a börtönbe, ahol Vazult őrizték. Sebös tehát megelőzte a király küldöttét, kitolta Vazul szemét és ólmot öntött fülének üregébe, majd Csehországba menekült. Utána megérkezett a király küldötte, látta a megvakított szeműt, és azon módon sebesülten vezette a királyhoz. Látta Szent István király, milyen nyomorúságosan megcsonkították, keservesen sírni kezdett (…) Magához hívta tehát Vazul fiait, Andrást, Bélát és Leventét, azt tanácsolta nekik, fussanak, amilyen gyorsan csak tudnak, hogy megóvják életüket és testi épségüket.”
Ez áll a Képes Krónikában.
Szent István élete utolsó stációjában rádöbbenhetett, micsoda sötét erők, fondorlatok testesülnek meg szeretett hitvesében, de ereje már nem volt máshoz, mint menteni a menthetőt. A Vazul-fiúkat menekíteni, az országot Boldogasszony oltalmába ajánlani… 1038 körül nagy valószínűség szerint Gizelláék kezében volt már a Szent Korona, az a hatalmasság, amelyre interregnum idején a nemzet rá volt bízva. A Vazul-fiúk erkölcsi nagyságát példázza, hogy nem a hatalom pillanatnyi megszerzését tartották fontosnak, hanem a Szent Korona és így a nemzet megmaradását. Talán sejtették, egyelőre menekülés, nélkülözés lesz az életük, de egyszer visszatérhetnek, hogy elvegyék jogos jussukat.
„A királyné pedig elhatározta Budával, gonosz csatlósával, hogy atyjafiát, a velencei Pétert teszik királlyá. Az volt a céljuk, hogy Gizella királyné kénye-kedve szerint cselekedhessék, és Magyarország – szabadságát elvesztvén – akadálytalanul a németek alá rendeltessék” – írja ugyancsak a Képes Krónika.
A királynő így küldetésének egy részét teljesítette a trónutódlás kérdésében, de kevéssé ismert, hogy a régi ősvallás üldözésében, iratainak megsemmisítésében is aktív szerepet játszott, nemhiába avatta a Vatikán boldoggá. A bajor „térítő” papok magas egyházi méltóságot (püspöki, érseki hivatalt) nem érhettek el, amíg arra érdemesebb magyarok viselték ezeket a tisztségeket. Domonkos érsek 1003-ban, utódja, Sebestyén pedig 1007-ben halt meg gyanús körülmények között. Gizellával bejött bajor pap orvosok „kezelték” őket, valószínűleg méreggel.
Az új német püspökök első teendője volt, hogy a korábbi relikviákat, így Domonkos rovásírásos feljegyzéseit elégették, megsemmisítették székhelyeiken. Így vesztek el Pannonhalma rovásos iratai is. 1012-ben meghalt Sarolt – Gizella nagy ellenfele –, a veszprémi kolostorban őrzött iratait a királynő utasítására máglyára vetették.
Orseolo Péter színre lép
A hivatalos történetírás úgy tartja, Vajk testvérének, Ilonának volt a fia Orseolo Péter, a „hűbéres”, aki István halála után, 1038-ban elfoglalhatta a magyar trónt törvényesen, vagy ahogy mi gondoljuk, inkább Gizella álnok cselszövésének következtében…
A Képes Krónika ezt írja származásáról: „Péter király atyja, a császárhoz ment, a császár pedig a velenceiek fejévé tette és Gertrúd nevű húgát adta hozzá feleségül.” Gertrúdtól származhatott a kis Péter, mivel testén nem volt meg az a bizonyos lóhere mintázatú anyajegy, amely minden Árpád-házi beavatott uralkodónk testén látható volt, lapockája környékén…
Gertrúd hamarosan meghalt, ekkor Orseolo Ottó velencei dózse Szent István király húgát, Ilonát vette feleségül, s a későbbi történelemhamisítások úgy hirdették, ebből a házasságból született Péterke.
De akárhogyan és akárkitől is származott, tettei bizonyították, hogy nem magyar vér csörgedezett ereiben. Sötét, ördögi szerepkörben tündökölt. Trónra lépését követően meghirdette programját a magyarság nyomorba döntésére. A Képes Krónika szavaival: „Miután Pétert királlyá tették (…)német dühösséggel kegyetlenkedett, Magyarország nemeseit megvetette, gőgös szemmel és telhetetlen szívvel falta a föld javait, vadállati módon ordító németjeivel és fecske módra fecsegő olaszaival (…) Felette kicsapongó volt, a király csatlósainak erőszakoskodása miatt abban az időben senki sem lehetett biztos feleségének tisztasága, leányának vagy húgának szüzessége felől, mert büntetlen tettek rajtuk erőszakot.” És mindez a gyalázat nem volt elég… „Ha valameddig élek Magyarországon, mind a birkákat, a méltóságos és tekintetes, valamint az alsóbb rendű embereket, a századosokat (…) és mind a főembereket, hatalomviselőket németekből rendelem. Idegenekkel töltöm meg ezt a földet és teljességgel a németek hatalmába adom. Ez a név: Magyarország, abból származik: Nyomorország, hát hadd nyomorogjanak” – hirdette Orseolo. 1041-ben a magyarok fellázadtak Péter zsarnoki uralma ellen, és István másik nővérének (Piroskának) férjét, Aba Sámuelt választották meg királynak.
Hűségeskü Csanádon
Aba Sámuel a szent (985–1044) Piroskát, István testvérét vette feleségül, így a Kurszán és az Árpád-ház kettejükben egyesült, a vérvonal mégsem teljesedhetett ki, mert Abát rövid regnálás után brutálisan meggyilkolták.
1041 októberében Orseolo Péter előbb az osztrák őrgrófhoz, Adalberthez, majd III. Henrikhez, rokonához menekült szorult helyzetében.
A következő években Aba hiába küldött követeket a német-római császárhoz, az visszautasította a magyar fél béketapogatózásait. 1044-ben Ménfőnél újabb magyar áldozatra került sor. Az év júniusában III. Henrik német-római császár (Gizella testvére) megindította támadását. „A császár a noricumi és cseh seregekkel, flandriaiakkal meg udvari hadaival gyors menettel a magyar hadra támadt, benyomult Sopronnál, mikor azonban Babótnál át akart kelni a Rábcán, nem tudott áthatolni a Rábca folyón kiöntött vizek, a sűrű bozótok és az áthatolhatatlan ingoványos mocsarak miatt. Végül hajnalban (áruló magyarok segítségével) gázlón átkeltek. Aba király nagy számú fegyveressel Ménfőnél, Győr közelében szállott vele szembe. Felette bízott a győzelemben, mert némely bajorok azt üzenték neki, hogy a császár csak kevés emberrel jön ellene.” – tesz tanúságot az eseményről a Képes Krónika. Majd így folytatja: „Mondják, Aba király győzelmet is nyert volna, de azok a magyarok, akik barátsággal maradtak Péter király iránt, földre dobták zászlaikat és megfutottak. Azt is mondják a németek, hogy mielőtt megütköztek, égi jelként ritkás köd szállt le, majd Isten heves szélvihart támasztott, s ez szörnyű port vitt a magyarok szemébe.” A csatából Aba király a Tisza közelében fekvő szálláshelyére igyekezett, de üldözői utolérték, és kegyetlenül legyilkolták. Az Abasár térségében lévő barlangban rejtették el testét, amelyet néhány évvel később felfedeztek. „Tetemét néhány esztendő múlva kiásták a sírból, szemfödelét és ruháit romlatlanul találták, sebhelyei begyógyultak” – jegyezte fel a Képes Krónika. Teste évek óta romlatlanul hevert, sőt csatában szerzett sebei is begyógyultak – ez a keresztény misztikában egyet jelent azzal a ténnyel, hogy az illető szent… Romlatlanul várja Árpád-házi testvéreivel egyetemben a feltámadást, az általa alapított monostorban, Abasáron.
„ A következő esztendőben a császár visszatért Magyarországba. Péter király Húsvét szent ünnepén, a magyarok és nemetek színe előtt átadta neki Magyarországot aranyozott lándzsa képében” – írja a Képes Krónika. 1045. május 26-án III. Henrik megjelent Székesfehérvárott, ünnepélyesen átadta Péternek Magyarországot, a Szent Koronát és a lándzsát pedig diadalmasan Rómába küldte. Hamarosan Péter királyt is utolérte végzete, mert regnálásának utolsó hónapjaiban elsöprő erejű lázadás, népfelkelés tört ki ellene. 1046 szeptemberében a magyar nemesség összegyűlt Csanádon, tanácsot tartottak, és egész Magyarország nevében elküldték követeiket az Oroszországban lévő Vazul-fiakhoz, mondván, „egész Magyarország híven várja őket, és készségesen hallgat rájuk, mint királyi nemzetségre, csak jöjjenek haza Magyarországra és oltalmazzák meg azt a németek dühétől. Esküvel fogadták meg azt is, hogy mihelyt bejönnek Magyarországra, mind a magyarok egy lélekkel hozzájuk gyűlnek és uralmuk alá vetik magukat.”
Csurka Dóra – Magyar Hírlap
Hunhír.info