A Fejér megyei Hírlap október 22-ei keddi számában a 7. oldal alján egy aljas, ünneprontó cikk jelent meg, amely október 23-a történetét új megvilágításban, de az írás tartalma mögé nézve nagyon is régi szemléletben elemzi. Ez az értelmetlen gyalázkodás Pekarek János Arany Tollal díjazott újságíró tollából származik és: „A mi mítoszba lakkozott szabadságunk” címmel jelent meg. A sokakat felháborító iromány után a szerző az olvasói levelekre válaszul november 2-án szombaton „A történelem mítoszainak tanulságairól” címmel a mindenhonnan előszedett felszínes meglátásaival, jó vastag bőrrel a képén tovább borzolta az újságolvasók idegeit. A lényegre térve szemezgessünk csak ennek az ökölbe szorított kezű lénynek ostoba gondolataiból.
Elvtárs-kartárs-pajtás pekarek szerint 56’ valójában csak néhány pesti utcagyerek balhézása volt!
Közben azért ne felejtsük el, hogy 2013. október 22-ét írunk és mégsem kell attól félnie, hogy egy ilyen pofátlan provokációért rögtön egy parasztlengővel pofon vágja valaki.
Hogy pontosítsak, így szól az idézete: „mi tagadás, inkább a balhé, mint a szabadság ügyéért rontottak neki 15-16 évesen az orosz tankoknak, s később kellett rádöbbeniük arra, hogy mindez mivel jár”.
Továbbá! „A puszta véletlenen múlott, hogy éppen az az eseménysor vált közkeletűvé, ami a magyar szabadságharc néven vált ismerté”
…”Úgyhogy ez inkább 1956 felnőtt nemzedékének felelősségének kérdését veti fel, mint a dicsőségét!”…
A felnőtt nemzedék 56-os felelősségén nyilván a Horthy-korszakban felnőtt lakosság antikommunista érzületét érti, és annak hibáit hánytorgatja föl „uras” kommunista kioktatással pekarekünk.
Első olvasatra abban már tényleg igaza lehet a pekareknek, hogy a pesti srácok legtöbbje mai szemmel nézve fiatal utcagyerek volt, afféle gyerekkatona, de azt már elfelejti, hogy azok az utcagyerekek a forradalom kirobbanásakor nem a kirakatokat kezdték el fosztogatni, hanem fegyvert fogtak, benzines palackokat gyártottak és a megfélemlített vagy épp börtönben sínylődő apjuk helyett is védték a környéküket, grundjukat, hazájukat.
Szóval, ha már a „balhézó pesti srácoknál” tartunk. A balhézó mindig a maga önző érdekeiért balhézik sosem a magasztos eszményekért.
Balhézni a kocsmai részegek szoktak, meg a börtönben az agresszív elítéltek, de nem az életüket kockáztató szabadságharcosok. Ez a lényegi különbség a forradalom és a lázadás között, mert a balhézónak mindig drágább a rongy élete, mint a haza becsülete!
Aki csak egy kicsit is olvasott 1956-ról, nem beszélve azokról, akik annak a részesei voltak azok mind jól tudják, hogy 56’ igazi nagysága a fegyelmezettségben rejlik! A legdrágább árukkal telt kirakatokat sem törték föl, nem fosztották ki, az adományokat gyűjtő ládákból egy forint sem tűnt el, az utca embere nem esett egymásnak, hanem példátlan összefogással állt ki a „ruszkik haza”, „szabad Magyarországot” vágya mellett.
A forradalmak olyanok, mint az örömkönnyek, melyek akkor törnek ki, amikor a nagy feszültség gátja alól a társadalom felszabadul. A szabadságharc meg olyan, mint az árvíz, amit csak még nagyobb falakkal, még brutálisabb erővel lehet visszaterelni a folyó háborgó medrébe.
Minden diktatúra mindenkori végzete az enyhülés!
Sztálin halála (1953. március 5.) után bekövetkező enyhülésből hamarosan kitört a kelet-berlini munkásfelkelés, ami alig 3 napig tartott, de sokak szemét felcsillantotta. A gulágról több transzportban kezdtek szabadulni a foglyok. Magyarországon a paraszti származású, de ízig-vérig sztalinista, Nagy Imre miniszterelnökké választása (1953. július 4.) tekinthető 56’ közvetlen elindítójának.
Nagy Imre nekem se a példaképem, de egy alapvetően jószándékú, kissé naív, tudós alkat volt, nem pedig egy gátlástalan, minden hájjal megkent kommunista politikus. Ez is lett a veszte!
A demokratikus változásokba vetett hitet a nagyimrei reformok – korlátozott amnesztia, az ÁVH önállóságának- és az internálótáboroknak a megszüntetése, a paraszti terhek mérséklése, béremelés és árcsökkentés, a légkör szabadabbá válása és az életszínvonal emelkedése – tovább erősítették.
A változások hiú ábrándjának igazi csúcspontját az 1955-ös osztrák államszerződés megkötése és a szovjet hadsereg ausztriai kivonulása jelentette, amikor Magyarországon ezzel szinte egy időben Nagy Imrét félreállították és rákosista visszarendeződés kezdődött. Mindeközben a magyar társadalmat hideg zuhanyként érte, hogy a szovjet kivonulás magyarországi reménye szertefoszlott.
A lengyel események öntöttek újra lelket a magyar népben, miután az 1956. júniusi poznani munkásfelkelést kíméletlenül leverték, de a sztálinista pártvezetés a harcok eredményeként megbukott és Wladislav Gomulka személyében egy Nagy Imre-féle reformkommunista került a lengyel kommunista párt élére.
Magyarországon a rákosi utód, a szintén zsidó származású kommunista gerő(singer) ernő bírálatának erősödésével egyre többen, különösen az újjáéledő Petőfi körben tömörülő értelmiségiek között egyre nyíltabban hangoztatták – a magyar származású kommunista – Nagy Imre visszatérését.
1956 őszén Gomulka lengyel reformjaira Moszkva fegyveres beavatkozással fenyegetőzött, minek hatására a lengyel városokban szovjetellenes tüntetések kezdődtek. A „feszültséglevezető” 1956. október 6-ai Rajk újratemetés hozta meg a reményt és adhatta meg az alaphangot. A magyar reform értelmiség és az egyetemi diákság jól időzítve szervezett szimpátiatüntetést október 23-ára, hogy önmaga erődemonstrációjával, együttérzésének megmutatásával is nyomást gyakoroljon Moszkva sztalinista, reformellenes vezetésére… Erre a tüntetésre azonban ma senki sem emlékezne, ha a rezsim, akkor sziklaszilárdan, de látszólag együttműködően biztosítja a vonuló tömeg útvonalát. Nagy Imre ravaszabb, de határozottabb beszédet mond, a Rádióban gerő nem arrogáns és a Rádiónál nem lőnek a tömegbe.
Az események irányítása lényegében már a Bem téren kicsúszott az egyetemi diákság és a reformkommunisták kezéből. A parlament erkélyére éppen azért hozták oda Nagy Imrét, hogy lenyugtassa a tömeget, ami a csalódást keltő beszéde ellenére talán sikerülhetett is volna, ha a hatalom bizonytalankodásával egyidejűleg gerő ernő vérlázító rádióbeszédében nem hergelte volna tovább a tüntető tömeget.
A forradalom szikráját gerő ernő pattintotta ki, amikor a Rádióban este 8 órakor „ellenforradalmároknak, soviniszta, antiszemita, reakciós csőcseléknek” nevezte a Rádióhoz vonult és ott tüntető, követeléseket hangoztató vérig sértett résztvevőket.
A közhangulat ekkora már úgy felizzott, hogy szinte bárkinél bármelyik pillanatban elszakadhatott a cérna, ami végül el is szakadt.
A forradalom lángját a Rádiónál a tömegbe lövő ÁVH-sok lobbantották föl, aminek hatására Pesten elszabadult a pokol!
1956. október 23-a csúcspontja a Sztálin szobor ledöntése.
A forradalmi hevület csúcspontja pedig a Köztársaság téri pártszékház ostroma volt.
Nézzük csak tovább, hogy miket is gondol pekarek 56-ról?
„Ugyanabban az évben és kevéssel előbb volt még Lengyelországban egy nem kevésbé hősies poznani felkelés és három évvel korábban egy kelet-berlini június. Ezeket ugyancsak tankok folytották el, ugyancsak ártatlan, szabadon élni akaró emberek vérének árán, de szerintünk (csak?) a magyar forradalom a világhírű!” A „csak”-ot azért nem merte kiírni, de a sorok között olvasva jól kivehető 56’ lekicsinylése, ami azért még bele is férhet a szabadvéleménybe.
Na, de hát pekarekünk ennyivel nem éri be! „Hiszen a forradalom vezére a legvaskalaposabb kommunisták egyike lett!” Na, álljuk is meg itt egy szóra, mert Nagy Imréről beszél ez az ember, akiről maga Pongrácz Gergely mondta, hogyha nyert volna a forradalom, akkor maguk akasztották volna föl. Tehát az előbb lekicsinyel, most meg már nevetségessé is teszi dicső forradalmunkat azáltal, hogy a teljes igazságból kiemel egy apró morzsát, ami lényegében igaz, de nem az a teljes igazság, mert Nagy Imre valóban hithű kommunista volt, de a forradalmárok soha nem választották meg „vezérükké” és soha nem is fogadták el vezérüknek.
Nagy Imre csak mentette a menthetőt, végig sodródott az eseményekkel, de a nemzetközi politikában nyilván ő volt a látható, mintsem szegény falábú Jancsi a Corvin közben.
Van itt egy-két vitathatatlan nagy igazsága is pekarek „barátunknak” amikor Nagy Imrét pellengérre állítva „a történelem leghazugabb mondatáról” ír: „A kormány a helyén van”, „csapataink harcban állnak”. Nagy Imre a fennkölt 56-os „mártír” november 4-én a rádión keresztül szó szerint belehazudott a magyar nép fülébe. Hát igen! Ez való igaz!
A hazug beszédek tekintetében igazi jó kommunistaként Kádár se volt különb. Pontosabban szólva egy igazi jó kommunista nem hazudik, hanem „csak” az adott körülményekhez igazítja az álláspontját. Kádár november elsején a rádióban „népünk dicsőséges felkelésének” nevezte az eseményeket, majd november 4-e után már ellenforradalomnak.
A következő Kádár beszédet nem a pekarektől idézem, de a tisztán látás végett fontos betekintenünk az ellenség látásmódjába is és ehhez Kádár beszédei nagy segítséget nyújtanak. Egyébként is a Kádár beszédek egy nehéz munkanap után igazi csemegének számítanak az ínyenc történelembúvároknak.
Nézzük miket írt és mondott Kádár 1956. november 4-én és utána: „Munkások, Parasztok, Katonák! Az ellenforradalmárok egyre arcátlanabbak! Kegyetlenül üldözik a demokrácia híveit, a nyilasok és más vadállatok gyilkolják a becsületes hazafiakat, legjobb elvtársainkat…Véget kell vetnünk az ellenforradalmi elemek garázdálkodásának…Ütött a cselekvés órája…Rendet, biztonságot és nyugalmat teremtünk hazánkban!”
Ismerős lehet a szöveg, mert gyurcsány is hasonló szövegekkel operál.
Kádár „apánk”nem mellesleg egy sokkal ügyesebb politikus volt, mint Nagy Imre, a kommunisták áldozati báránya. Tökéletes bábként zseniálisan helyezkedett, tudta, hogy kell Moszkvában viselkedni, tudta, hogy mikor kell erős problémamegoldónak mutatni magát. Amikor szükséges volt, akkor kellő távolságban maradt, amikor jönni kellett, akkor határozott magabiztossággal lép be a magyar történelembe. A helyzet megoldása érdekében nem a néppel tárgyal, hanem a magyar nép sorsát eldöntő moszkvai elvtárs urakkal. Fellépésében nem is a nép fiaként, hanem a nép gondoskodó atyjaként pozícionálta magát, ami akár egy demokráciában is sikeres politikussá tehette volna.
Drága pekarekünk Kádár november 4-ei visszatérése után lenyugodva széles vigyorral a száján gondolataiban vissza is tér élvezkedni „a forradalom legendás központja, a Corvin köz” felé majd a mítoszainak fellegvárába a szomszédos Kilián laktanyája előtt jókedélyüen azon anekdotázik, hogy az a nagy 56-os újratemetett, mármint a laktanya parancsnoka (Maléter Pál) beszorult harckocsijával a Kilián főkapujába, emiatt nem tudta széttaposni a Corvin közt.
Szó mi szó! Az ízig-vérig kommunista Maléter Pál sosem volt forradalmár, mert ő egy helyezkedő volt. Maléter különben sem önként ment az 56-os szabadságharc bölcsőjének tekinthető Kilián laktanyába, hanem október 25-én úgy küldték oda, úgymond „rendet csinálni”, majd látva a helyi erőviszonyokat átállt, bár a mai politikai- és történészi elitet leszámítva mindenki úgy tudja, hogy Maléter végig a forradalmárokat lőtte. Mindenesetre Kádár a Kiliánnál azért sokkal messzebb látott, ezért válhatott belőle 56’ igazi nyertese.
Kádár diktatúrája alatt Nagy Imre és Maléter Pál tabu volt és ma ezek szerint a baloldalon mítosszá emelkedtek, de ha a politikától eltekintünk és a tiszta igazságot keressük, akkor beláthatjuk, hogy ők mégsem a forradalom mítikus figurái, hanem a hazug alapokon nyugvó rendszerváltás legnagyobb hazugságai.
Szalay Róbert százados (89’ után rehabilitálva és őrnaggyá előléptetve)neves (had)történész-történelemtanár, aki október 23-án este fegyver- és lőszer szerzés céljából elsőként vezetett csoportot a Kiliánhoz, a reformkommunisták történelemhamisítását számos előadásában bírálta és két kisebb munkájában közérthetően is kifejtette. (1956 A forradalom igaz története, A reformkommunizmus fekete könyve)
Hányan voltak, akik harcolni akartak, de a feleség, édesanya vagy a síró gyermekek miatt inkább otthon maradtak. Hányan voltak, akik nem akartak hőssé válni, hanem a lelkesedés elragadta őket. Hányan voltak, akik baráti összetartozásból, egymás melletti kiállás okán csatlakoztak a fegyveres harccsoportokhoz.
Voltak persze sokan olyanok is, akik otthon lapultak, de a hős attól hős, hogy 100 emberből alig 10 képes önfeláldozó módon harcolni és ez így természetes, ebben nincs semmi különlegesen elítélendő.
Vannak nemzetek, ahol nemhogy 10%, de az emberek 1%-a sem lenne képes harcolni az igazságáért, mert az genetikailag másfajta nép, más módszerekkel akar túlélni.
Sajnos, ha valamiben tényleg igaza van a pekarek féle baloldaliaknak az az, hogy alig 3-4 ezer fegyveres harcost leszámítva az emberek beérték a szimpátiatüntetésekkel, felvonulásokkal, szónoklatokkal, élelmiszer-adományozással.
Voltak, akik nem látták esélyét a ruszki kiverésének és csak a rádión követték a forradalmi történéseket.
Egy forradalom ugyanakkor nem focimeccs, hogy szurkoljunk neki! Aki a rádió mellett szurkol, az valójában csak egy megfigyelő, csupán egy hírfogyasztó, de nem részese a történések alakításának.
De hát ezt nagyon könnyű mondani, mert a félelem megbénítja az embert és hallgatásra bírja a társadalmat. A pekarek által felelőssé tett idősebb korosztályokban, a háború poklában, a gulágon, a kommunista internálás és a börtön kínszenvedéseiben zsigeréig égett a félelem.
A tényleges erőviszonyokat tekintve én mégse az otthon maradottakra, nem is a pekarekekre haragszom, hanem arra a 200 ezres Magyar Néphadseregre, mely a forradalom alatt végig némán várt a laktanyákban. Ennek a néma magyar hadseregnek, ha csak egy kis része is kitámad, ha bátor, antikommunista tábornokai, tisztjei vannak, akkor talán időt tudott volna szerezni a magyar szabadságnak!
Zárva soraimat, ha az USA és vele a NATO nem hagyja cserben a forradalmunkat, akkor biztosan nem az 56-os hősöknek, hanem az elvtársaknak lőttek volna!
Emlékezzünk 56’-ra!
Kb. 2600 fő harcokban hősi halált halt!
Kb. 500 fő kivégzett
Kb. 20 ezer megsebesült
Kb. 20 ezer bebörtönözve
kb. 16 ezer fő internált
Kb. 200 ezer elmenekült, melyből 20 ezer fő volt zsidó származású…
K. Atilla (történész)
A publicisztika rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség véleményével.
Hunhír.info
