„Az uralkodó osztály rájött, hogy egy boldog, eredményes, szabadidővel rendelkező népesség halálos veszélyt jelent számára, ezért a rendszer könyörtelenül kifosztja a valódi, termelő munkásokat. Az emberek fennmaradó részét pedig a kisebb, de megfélemlített és univerzálisan gyalázott munkanélküliek rétegébe löki, valamint egy olyan nagyobb csoportba, amelynek tagjait gyakorlatilag a semmittevésért fizetik”
David Graeber, a London School of Economics antropológiaprofesszora figyelemre méltó írást publikált a „bullshit job” jelenség hátteréről. (A „bullshit job” angol kifejezést leginkább „kamumunkára” lehetne fordítani.)
A szerző arra tesz kísérletet, hogy – megfejtsen egy különös talányt. E talány lényegét Graeber a következő gondolatmenettel fejti ki. „A harmincas évek során arról elmélkedett John Maynard Keynes, a XX. század talán leghíresebb közgazdásza, hogy a század végére a technológia olyan mértékű fejlődést mutat, hogy ez lehetővé teszi a Nagy-Britanniához és az Egyesült Államokhoz hasonló országokban a tizenöt órás munkahét bevezetését. Minden okunk megvan rá, hogy azt higgyük, igaza volt. Technológiai szempontból tényleg képesek lennénk erre. A forgatókönyv mégsem valósult meg. Épp ellenkezőleg: a technológiai fejlődés olyan módozatok kiötlésének szolgálatába állt, amelyek révén rákényszeríthetőek lettünk arra, hogy többet dolgozzunk. Ehhez értelmetlen szakmák és munkák egész sorát kellett létrehozni. Hatalmas embertömegek áldozzák fel aktív éveiket olyan munkák végzésére szerte a világban – főként Európában és Észak-Amerikában –, amelyekről titokban úgy hiszik, nem is kellene azokat elvégezni. Az ebből a felállásból fakadó erkölcsi és lelki sérülés mély sebként tátong kollektív tudatunkban. Mégsem beszél róla szinte senki. És hogy miért nem valósult meg a hatvanas években még várva várt keynesi utópia? A standard válasz a kudarcot általában azzal magyarázza, hogy Keynes nem vette figyelembe a fogyasztás és az ebből eredő konzumizmus masszív növekedését: ha választhatunk a rövidebb munkaidő, illetve a több játék és szórakozás »fogyasztása« között, mi mindannyian az utóbbit választjuk. Ez persze egy kényelmes ideológiai magyarázat, ám a dolog nem ennyire egyértelmű.”
De akkor mik is pontosan ezek az új szakmák? Egy nemrégiben megjelent, az 1910 és 2000 közötti Egyesült Államokbeli foglalkoztatást vizsgáló jelentés rávilágít a válaszra. Az elmúlt évszázad során az iparban, mezőgazdaságban vagy a háztartásban dolgozók száma drámai mértékben csökkent, ugyanakkor az irodai munkások, menedzserek, üzletkötők és vevőszolgálatban dolgozók száma megháromszorozódott: mostanra a foglalkoztatottak több mint háromnegyede tevékenykedik ebben a szektorban, a száz évvel korábbi nem egész egynegyedhez képest. Magyarán a termelő szakmák a jóslatoknak megfelelően automatizálódtak, a termelő ágazatban dolgozók globális aránya pedig megcsappant, még akkor is, ha számításba vesszük azokat a hatalmas munkástömegeket, amelyek most lépnek az ipar világába Indiában és Kínában. Graeber azt írja, sokszor úgy érzi, mintha létezne valaki, aki értelmetlen munkákat talál ki csak azért, hogy lefoglaljon valahogy minket. És éppen ezen a ponton ütközünk bele az egyik legkényesebb tabuként kezelt kérdésbe. Az uralkodó liberális társadalomfilozófia a kapitalizmust mint szerves fejlődéssel és szükségszerűen létrejövő társadalom- és gazdaságszerveződési modellt írja le. Ám Polányi Károly Great Transformation című műve óta bizonyosan tudjuk, hogy ez nem így van. A kapitalizmus a hagyományos társadalmak tudatos és brutális szétroncsolásával jött létre, a szerves létformákkal szemben, azok ellenére. A földművelés és a kézművesség évszázadok alatt kialakuló, finom egyensúlyokra épülő, történelmileg valóban szervesnek tekinthető rendszerét olyan kegyetlen módon zúzta szét, amelyről legfeljebb a szépirodalom nagyjai mertek tudósítani, persze csak óvatosan.
A társadalomtudományok azért nem merészkedek erre a terepre, mert az oktatás-kutatás egész rendszerét azóta is a kapitalizmusban kialakult erőszakrendszer finanszírozza, szimpla „prostitúcióra” kényszerítve a jobb sorsra érdemes kutatókat. A nyugatias modernitás, vagyis a kapitalizmus sohasem jöhetett volna létre, illetve eleve működésképtelen lenne napjainkban is, ha ezek a fegyelmező hatalmi és erőszakstruktúrák nem üzemelnének, amelyeket persze a demokrácia nevű politikai színjáték díszletei mögé rejtenek. A hatalmi erőszak az elmúlt hetven év során elsősorban éppen a Graeber által felvetett kérdés kapcsán érhető tetten. Bár a termelékenység alapján ma nyugodtan lehetne tizenöt órás a munkahét. De a tömeges munkanélküliséggel és reálbércsökkentéssel fenyegetett és sakkban tartott nyugati munkás munkaideje alig változott. (Itt a hatalom mindig az olcsó és hatalmas indiai és kínai munkástömegeket is felhasználja a zsaroláshoz.) A sakkban tartás oka egyszerűen az, hogy, amint Graeber írja: „Az uralkodó osztály rájött, hogy egy boldog, eredményes, szabadidővel rendelkező népesség halálos veszélyt jelent számára, ezért a rendszer könyörtelenül kifosztja a valódi, termelő munkásokat. Az emberek fennmaradó részét pedig a kisebb, de megfélemlített és univerzálisan gyalázott munkanélküliek rétegébe löki, valamint egy olyan nagyobb csoportba, amelynek tagjait gyakorlatilag a semmittevésért fizetik. Az utóbbiakat arra ösztönzi saját helyzetük, hogy azonosuljanak az uralkodó osztály nézőpontjával, ugyanakkor folytonos nehezteléssel viseltessenek minden olyan emberrel és csoporttal szemben, akinek a munkája egyértelmű és tagadhatatlan társadalmi értékkel bír.”
Vagyis a globális kapitalizmus fegyelmező diktatúrája nem munka-, inkább „kamumunka-alapú” társadalom. Már persze addig, amíg hagyjuk, hogy így legyen.
Magyar Hírlap
Hunhír.info
