Bajban vannak a globalizációhoz ideológiákat szolgáltató híres külföldi közgazdászok, de újabban a hazaiak is. Ezt már az imádságos könyvüknek számító hetilap is nyilvánvalóvá tette, amikor címlapján olvadó csokiként ábrázolta a gazdasági neoliberalizmus „tankönyvét”. Téved, aki azt hiszi, hogy a rendszerváltás a legcsekélyebb változást is hozta a dogmarendszerben.
Magyarország mintegy három évtizede kezdte el a „felzárkózást” a világpiachoz, azaz akkortól igyekszik szinte mindenben megfelelni a globalizálódó nemzetközi tőkének. Ezt a törekvést szolgálta minden esetben a hazai gazdasági ideológiák gyártása is. Egész hadsereg szerveződött erre az egyetemek, a média, a politikai pártok „hozzáértőivel” kiegészülve. Több mint három évtizede él már a „többet fogyasztunk, mint amennyit megtermeltünk” című népnevelő dogma. A többletfogyasztásért pedig ugyebár vezekelni kell, erre szolgált a megszorítások hosszú sora. Elvenni a néptől két módon is lehet. Egyrészt csökkenteni a béreket és juttatásokat, illetve rászabadítani az inflációt. Bár mind a kettőre volt példa, de az infláció (a szegények külön adója) mindenképpen megérte a három évtizedet.
Az 1985 óta rendelkezésünkre álló adatok tanúsága szerint az elmúlt huszonnyolc évben soha sem süllyedt három százalék alá a fogyasztói árak emelkedése. Ráadásul ebből a huszonnyolcból tizenkettőben két számjegyű inflációval büszkélkedhettünk, és volt öt olyan évünk is, amikor a pénzromlás mértéke a húsz százalékot is meghaladta.
Az eddigi legalacsonyabb szintet, vagyis 3,9 százalékot 2011-ben mérték. Bár ennek az évnek még nincs vége, de joggal remélhetjük, hogy az idei árszínvonal-emelkedés bőven a háromszázalékos szint alatt marad. Az inflációs gazdaságpolitika, mint a hazánkba telepedett multinacionális szektor javára történő jövedelem-újraelosztás, de úgy is, mint a hazai neoliberális gazdaságpolitika talapzata, elporladt végre. Híveinek tábora azonban továbbra is hirdeti az igét. Persze mindig találnak valamilyen látszólagos bizonyítékot arra a hamis állításra, miszerint többet fogyaszt az ország, mint amennyit megtermelt. A rendszerváltás előtti években a létnívót romboló áremeléseknek mindig a növekvő eladósodás lett a következménye. Az eladósodás tehát nem a túlfogyasztásból adódott, hanem az adósság hanyag kezeléséből. Akkoriban a külföldi adósságot kezelő jegybank bár „kreatív” könyveléssel eltüntette a keletkező lyukakat, időnként azonban mégis kibújt a szög a zsákból. Az óriási méretű spekulációs bukásokat például 1974-ben és 1978-ban már nem lehetett a szőnyeg alá söpörni, mert a fizetési mérleget is romba döntötték. Az 1974-es árfolyambukás hatását a következő három évre elosztva zúdították a népre különféle áremelkedések formájában. S persze a „többet fogyasztottatok, mint termeltetek” dogma jegyében. Az 1978-as – akkor sokkolónak számító – spekulációs bukásból adódó veszteség pedig 1979 júliusában zúdult a társadalomra tízszázalékos átlagos áremelkedés képében.
A bajra figyelmeztető pénzügyminisztert pedig átültették a tervhivatal elnöki székébe.
Téved, aki azt hiszi, hogy a rendszerváltás a legcsekélyebb változást is hozta a dogmarendszerben. Éppen ellenkezőleg, jöttek a megszorítások, az áremelések, a valuta sorozatos leértékelése, dühöngött az infláció. Mindez úgy, hogy közben rohamosan emelkedett a hazai munka termelékenysége és már sokkal kevesebben állítottak elő jóval több értéket hazánkban. Az árszínvonal és a valuta stabilitásáért első helyen felelős Magyar Nemzeti Bank immár három évtizede fennen hangoztatja magasztos célkitűzését, hogy küzd az árak stabilitásáért. És ezt a célt az elmúlt negyven évben Tímártól Bartháig, Surányitól Bodig, majd ismét Surányin és Járain keresztül egészen Simorig, mindig mindenki a kamatok magasan tartásával vélte elérni. Persze a magas kamat mellett maradt a magas infláció is. De biztosítva volt a gazdagon terített asztal a növekvő államadósságot finanszírozó külföldi befektetők részére. Jórészt ennek tudható be a magyarországi bankrendszerben észlelhető diszfunkció is, vagyis az, hogy a pénzintézetek nem akarnak kölcsönözni a hazai vállalkozásoknak.
Miért is tennék, ha zsírosra kereshetik magukat a magyar államon, illetve a „devizahiteles” túszokon. Miért adjanak pénzt a hazai vállalkozásoknak, ha a jegybank még likvid tartalékaikra, de az anyabankjaik pénzére is gálánsan fizet, persze a hazai adófizetők terhére.
A sors (és főleg a kétharmados választói akarat) úgy hozta, hogy rövid másfél év alatt bebizonyosodott, nem magas, hanem csökkenő kamatok mellett lehet hatékonyan az infláció ellen küzdeni, ha az infláció valós okozóit is megtaláljuk. Sikerült végre megfejtetni a rejtélyt, hogy az inflációt nem a kiáramló és reálértékben növekvő bérek és a reálértékükben növelt nyugdíjak okozzák, hanem a monopolhelyzetüket rendre kihasználó multinacionális cégek. Két újabb dogma is megdőlt tehát. Azaz szó sincs arról, hogy hazánkban bérinfláció lett volna valaha az elmúlt harminc évben, éppen ellenkezőleg. Amit az inflációval elvettek a bérekből és a nyugdíjakból az éppen az infláció révén került a monopóliumokhoz extraprofitként. Az elmúlt években viszont megfordult a folyamat, és ezzel együtt szép sorjában dőlnek meg a neoliberális dogmák.
Magyar Hírlap
Hunhír.info