Legfőbb igyekezetünket arra fordítva, hogy jó cselekedeteink minél hamarább világot lássanak a kiigazítandók pótlásával; aztán mi sem tudhatunk mindent, miként az Írás mondja: „bennünk is csak rész szerint van az ismeret”, – találkozunk a mindenütt jelenvaló bántalommal.

Lehet elmenekülni sérelem okozta kedvtelenség, fájdalom, bosszúság, hiányérzet, szomorúság elől? Különösen, ha személyt jogaiban, vagyonában történő háborgatásról, nyugtalanításról vagy megrövidítésről van szó. Azaz valamihez hozzányúl, amit illetetlenül kellene hagynia. A kárt, sérelmet okozót „Ne bántsd a gyönge csemetéket!” és a „Kár azt bántani, ami nincs utadban!” szép és okos ildomossággal illették magyar őseink. Tehát „Ne bántsd a másét!” Sok, hallatlanul sok változata, árnyalata van a bántalomnak. Valami azt sugallja, hogy vannak bántalmazó szakemberek, népek, nemzetek, akik arra tökéletesítik ősi eredetű ismereteiket, hogy ingereljenek, bosszantsanak családban, kisebb-nagyobb közösségekben. Pedig jó tudni, hogy „Ne bántsd a makacs gyermeket, az ittas embert!”

Úgy érzem, már néhány napja, hogy ez a legismertebb érzlemi valami lerí, látszik rajtam (rajtunk?), és megkérdez majd valaki: „Mi bánt édes fiam?” Mi bánt? Mi is bánthat? Hisz most értesültem jövendőben van a tizenegyedik és férjhez megy a második unokám; mégsem kell levágni a lábamat, és az esztendő végére megjelenik az első könyvem…

Ugyan a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) – vagyis az alapítók, mindenekelőtt Széchenyi István szándéka szerint „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára” alakított Magyar Tudós Társaság – másfél évszázada, szinte megjelenése óta gyakorlatilag nem vesz tudomást a Nagyszótárról, mintha nem is a megbízásából, több évtizedes áldozatos munkával készítette volna el két kiváló tagja, a papköltő és nyelvész Czuczor Gergely és a jogtudós Fogarasi János az első tudományos magyar értelmező szótárt, amelynek hat kötete közül az első 1862-ben jelent meg. Az október 6-án és 7-én (2012) Budaörsön megrendezett nemzetközi konferencia főhajtás volt a szótár írói és az utókor által oly mostohán kezelt művük előtt. (Hudy Árpád, Irodalmi Jelen)

Csupán a magyar nemzetet ért „anyja vert meg” bántalom egyike ez. S csak úgy mondom, hogy Czuczor-Fogarasi féle Nagyszótárra a figyelmet nem én, hanem Attila fiam hívta fel Léváról…

Igen! Az én bántalmam a Bukarestben játszott magyar-román futballmérkőzés. Pedig soha nem futballoztam. Szégyenként nyugtáztam magamban, hogy társaságokban a férfias sport témához nem szólhattam. Így megtanultam titokban Ajax-Amsterdam holland futballcsapat és Eusebiuo játékos nevét…

Igen nagy bajban vagyok, mert nem tudom megfogalmazni, hogy mi bánt: a mérkőzés eredménye, az ott elhangzott afféle „beszéd”, a nem-viselkedés, a mérkőzés előtt, alatt és utáni, a szurkolói megnyilvánulás, a rendfenntartás, a kívülről-belülről alaposan összetört szerelvény vagy az összezsugorodott szívű játékosok…

Az biztos, bántalom történt. A románok? Nem! Nem lehetnek ilyenek… Nyolc évig éltem közöttük Bürkösön… Nagyszerű, kedves, jóságos emberek. A magyarok? Nem! Nem agresszívek! Közéjük tartozom!

A magyar kormányfő pártfogásába vette a veszteseket… Nem kérdezte őket… Megerősíteni szeretné.
A missziói egyházközség főgondnoka, amikor nagy bántás ért engem, azt mondotta vigaszul. „Tiszteletes úr! A jóisten jó ember!”

Azért: „Ne bántsd a magyart!” (Zrinyi)

(A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség véleményét.)

Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info