Dezsavű érzés volt bennem a Magyarország-Észtország mérkőzés után. Mintha ez már megtörtént volna. 1999 nyarára Bicskei Bertalan az azóta elhunyt szövetségi kapitány egy nagyon fiatal, és tehetséges magyar válogatottat rakott össze. Ez a csapat júniusban a trianoni évforduló után egy nappal Bukarestben játszott EB-selejtezőt.

A stadionban huszonötezer őrjöngő román, a pályán olyan ellenfelek mint Hagi, Popescu, Petrescu, Moldovan, Munteanu, Ilie. Már a 2. percben megszerezték a románok a vezetést, a vége 2-0 lett. A románok örültek, hiszen történelmük során először győzték le a magyar válogatottat, a mieink pedig bevallották: féltek. A közönségtől a hangulattól. Két évvel később, szinte ugyanezekből a játékosokból álló csapat, majdhogynem napra pontosan ismét Bukarestben játszott Világbajnoki selejtezőt, úgy hogy ezúttal magyar szurkolók is el tudtak utazni. A mérkőzés előtt ment a fogadkozás a játékosok részéről: “nagyon együtt vagyunk, győzni fogunk, érettebbek, tapasztaltabbak lettünk, tudjuk mi fog ránk várni, a románok generációváltáson mennek keresztül, ami sehol nem zökkenőmentes, most nem ismétlődhet meg a két évvel ezelőtti kudarc”. Megismétlődött. Ismét az elején kaptuk az első gólt, ismét 0-2, úgy hogy megint nem volt egy épkézláb támadásunk. Meccs után a játékosok részéről bocsánatkérés helyett, csak vállvonogatás, Bicskei pedig azt nyilatkozta, hogy a vereség ellenére az eddigi előrelépést nem lehet megkérdőjelezni. Ismerős? Négy nappal később a Népstadionban fogadtuk az európai negyedik vonalhoz tartozó grúzokat, és jó játékkal, látványos gólokkal nyertünk 4-1-re. A mérkőzés külön érdekessége, hogy gólja után mindenki kedvenc Sebők Vilikéje, ordítva rohant az újságírópáholyhoz mutogatni az azóta szintén elhunyt sportriporternek, Knézy Jenőnek. Knézynek az volt a bűne, hogy fia azt nyilatkozta a román meccs után, hogy Sebőknek Bukarestben a pályán kellett volna villognia, nem itthon a vadonatúj Porschéjával.

Ennyit a múltidézésről. Idén ősszel az említett dolgok ismét megtörténtek azzal a különbséggel, hogy Bukarestben nem kettőt, hanem hármat kaptunk /abból egyet megint az elején/, és az áldozati bárány szerepét nem a grúzok, hanem a hasonló játékerőt képviselő észtek kapták. Megint jól játszottunk, megint szép gólokat lőttünk, ismét fölényesen nyertünk. Egy játékost ismét ki kell emelni, hiszen Sebők “nagyjelenete” után, most Dzsudzsák ragadta magához a kezdeményezést, és a mérkőzés után nagy pofával közölte a riporterrel, hogy magukért játszottak (akkor ezek szerint Bukarestben a románokért játszottatok), bebizonyították, hogy ha akarnak, akkor tudnak játszani (jó is lenne, ha nekem csak azokon a napokon kéne bejárnom dolgozni, ha akarok), a győzelemnek csak a hozzátartozók örülnek felhőtlenül (ebben speciel igazad van, mert nagyon sokan nem tudják elfelejteni a bukaresti szégyent), és az tűrhetetlen, hogy rájuk rendőrök vigyáztak edzés közben (talán bocsánatot kellett volna kérni, és belenézni a szurkolók szemébe). Szóval Dzsudzsi megmondta a frankót, ettől függetlenül én, ha nem is tiszta szívből, de örülök a győzelemnek, a beképzelt nyilatkozatoknak viszont nem annyira.

Lényeg a lényeg, hogy sok a hasonlóság a 2001-es és a 2013-as magyar válogatott között, erre mondhatnánk, hogy a történelem néha ismétli önmagát. Csak nehogy idén is úgy legyen, mint akkor, hiszen 2001-ben jó kezdés után a várt pótselejtező helyett a csoport negyedik helyén végeztünk…

Magyar Harcos

Hunhír.info