Nélkülünk „Ő” nem létezhetne, a mi tudatlanságunk, gyávaságunk, mértéktelenségünk, önzésünk, cinizmusunk „kivetüléseként” válhatott világerővé, és mi tápláljuk nap mint nap azzal, hogy vásároljuk az áruját (noha az sokszor már legyártása pillanatában is veszélyes hulladék), bámuljuk bambán a tévéjét, vergődünk a világhálójában.

Válasz Domonkos Lászlónak

Szeretném előrebocsátani, hogy nincs igazán mély nézetkülönbség köztünk. Poénként esetleg az optimista-pesszimista viccek egyikét idézhetném, amely úgy hangzik, hogy „mi a különbség az optimista és a pesszimista között”, és a válasz pedig az, hogy valójában semmi, legfeljebb a pesszimista egy kicsit jobban informált. Világért sem szeretnék a „jólinformáltság” pózában tetszelegni, de sajnos a történelem valóságos mélyszerkezete többnyire igen lehangoló összefüggéseket mutathat meg számunkra.

A szerző által említett világraszóló hőstetteink, sok-sok derék magyar megrendítő erejű helytállása sem feledtetheti velünk ugyanis azt a szomorú tényt, hogy az elmúlt évszázadokban minden sorsdöntő csatánkat mégis elveszítettük, sőt magát a méltó életért vívott háborúnkat is elveszíteni látszunk. Ahhoz ugyanis, hogy egy emberi közösség méltóságteljes életet élhessen, egyáltalán, hogy életben maradjon, sok más erény mellett elsősorban tudásra, bátorságra és kitartásra van szükség. Minden fel-felvillanó hősi tettünk ellenére a magyarság nagy része egyre inkább nélkülözi ezeket az erényeket, és ez a lepusztulási lejtőnk fő oka. Azért gondolom tehát, hogyha az általam az írásomban „világ-SZDSZ”-nek nevezett szuperstruktúra végül is minden ellenállásunk ellenére mindig keresztülviszi akaratát, akkor a hiba mégiscsak bennünk kell, hogy legyen. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy éppen a dolog legmélyebb lényegét nem értjük. Azt az egyszerű összefüggést, hogy valójában nem „Ő” győzedelmeskedik, hanem mi szenvedünk vereséget saját magunktól.
Az ősi keleti harcművészetek legmélyebb filozófiai talapzata az az egyszerű összefüggés, hogy a Mester még azelőtt megnyeri a csatát, mielőtt az egyáltalán elkezdődne. Az összecsapás kimenetele tehát még a mozdulatsor elindulása előtt eldől. Ez nem defetizmus vagy beteges pesszimizmus, hanem egy fontos tény felismerése. Azé a tényé, hogy ez a világparazita csak azért élősködhet rajtunk, mert mi hagyjuk, sőt elősegítjük. Kritikus pontokban, amikor még sikerrel felléphetnénk ellene, hanyagságból, felületességből nem tesszük meg ezt, sőt nem is észleljük a létét. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének sorai ezt megrendítő pontossággal írják le: „s már körben lángol / erdőtűz gyufaszálból, // mert mikor ledobtad; / el nem tapodtad”. Vagy még megrendítőbben a vers további soraiban: „bilincseit a szolga / maga így gyártja s hordja; / ha eszel, őt növeszted, / fiad neki nemzed, // hol zsarnokság van: / mindenki szem a láncban; / belőled bűzlik, árad, / magad is zsarnokság vagy”. Vagyis tudatlanságból vagy gyávaságból, de a magyarság döntő többsége mindig is cinkos együttműködő volt, és többnyire ma is az.
Talán mert végzetes hibaként abban reménykedik, hogyha „együttműködik”, akkor talán megússza. A csinált forradalmakat éppen azért engedik megtörténni, hogy leverésük után újra és újra belénk égessék azt a végtelen cinizmussal megfogalmazott szentenciát, hogy a hősök azok, akik feleslegesen haltak meg, szemben a többiekkel, akik viszont feleslegesen éltek. Nélkülünk „Ő” nem létezhetne, a mi tudatlanságunk, gyávaságunk, mértéktelenségünk, önzésünk, cinizmusunk „kivetüléseként” válhatott világerővé, és mi tápláljuk nap mint nap azzal, hogy vásároljuk az áruját (noha az sokszor már legyártása pillanatában is veszélyes hulladék), bámuljuk bambán a tévéjét, vergődünk a világhálójában. Hamvas Béla írta már élete vége felé, hogy valamikor harmincéves korában lázasan kutatni kezdte, hogy időben honnan eredhet a hanyatlásunk, nemcsak a magyarságé, hanem az egész emberiségé. Mentem visszafelé a történelemben, írja, és már a három-négyezer évvel ezelőtti időkben jártam, amikor rádöbbentem, hogy tévúton vagyok. A hanyatlás kezdőpontját ugyanis önmagamon kívül kerestem, pedig az bennem van, a lelkem legmélyebb bugyraiban.
Írásomnak tehát nem „lefegyverző” célja volt, nem az „úgyis minden mindegy” terjesztése, éppen nem. Hanem annak a felismerése, amit a keleti bölcsesség úgy fogalmaz meg: „Ha változást akarsz, a változás légy te magad.” Vagyis, ha valóban méltó életet akarunk élni, akkor ne várjunk senki másra, kezdjünk el méltó életet élni. Ez ilyen egyszerű. Meg persze ilyen bonyolult is.

Magyar Hírlap

Hunhír.info