Harminc évvel ezelőtt a Királydombon mi, a kék útlevelesek kasztjához nem tartozó nemzsidók és zsidók megdöbbenten szemléltük, hogy az akkori rock nagyágyúinak segítségével elementáris erővel dübörgött bele az éjszakába a legendássá vált jelszó, a Kárpátok bérceire szállj fel, szabad madár!, és a Nyugat bűvöletében élve mégis megborsózott hátunk, amikor nem sokcsillagos lobogó, hanem a magyar piros-fehér-zöld zászló terítette be a domboldalt. Harminc évvel később a liberális Alföldi próbálta ismét színre vinni a legendás darabot, és sikerrel meg is tette. Mielőtt nemzeti érzelmű olvasótáborunk felhorkanna, a liberális nagyon jól bemutatta azt a jelenlegi helyzetet, ahová a kommunista érában megalkotott István, a királytól eljutottunk. Olyan kórkép ez, amely rendkívül találóan elénk tárja azt a megfelelés-kényszeres, kötelező szenvedéskultúrás jelenlegi időszakot, amelyet nem véletlenül utasít el minden egykori, ősi magyar identitását megtaláló nonkonformista lázadó. Alföldi darabja csupán egy ugródeszka, hogy a szebb magyar jövendő eljövetelekor egy monumentális darab hirdethesse a világ szakrális ősnépének, a magyarnak dicsőségét, és feledtesse azt az átmeneti időszakot, amelybe a rendszerváltásnak hazudott csillagváltással kényszerültünk.
Mi, akik ott álltunk a Királydombon, nemzsidók és zsidók, szabadságra vágyó, egy brancshoz tartozó páholyon kívüliek, talán először szembesültünk azzal, hogy valami azért történhetett azon a földön, amelyet a kommunista érában felnövő fiatal lázadóként csupán átutazási helyszínként értékeltünk. A lengyelországi autóstopos nyarak után talán ekkor lett igazán fontos az angol, amerikai zászló mellett a magyar, rácsodálkozóan, hiszen mi elvetettük a kommunista rendszerrel együtt az országot is, és a vasfüggöny mögé kényszerítetten az összekuszált, valójában részleteiben ismeretlen, és sajátosan értelmezett amerikai álmot tartottuk az egyedüli elfogadhatónak egy magát szabadnak gondoló ember számára.
Mi, akkor ott, titkos kaszthoz nem tartozó nemzsidók és zsidók egy pillanatra talán elgondolkodtunk a rockerek új szerepkörén. Ahol a P. Mobil legendás zenészei is megjelentek mint alabárdosok, vagy fegyverhordozók, a syriusos cigány Deák Bill Torda táltosként a belénk kódolt szunnyadozó múltunkra emlékeztetett, vagy a tetovált kovácslegény, Vikidál Gyula egy őslázadót testesített meg. Akkor még menni akartunk, és talán vinni magunkkal azt az útravalót, amelyet az István, a király adott, menni át a vasfüggönyön a szabad világ felé, ahol szabad az élet, szabad a tánc, szabad a szerelem, az utazás, és a fűlegelés.
Aztán amikor már hosszabb ideje megélhettük a távolban azt a maga rideg valóságában, amiről ifjúként naivan idealizálva csak álmodoztunk, és rájöhettünk annak ürességére, tartalmatlanságára, és semmitmondóságára a nagy szabadságos liberális váz mögött, és hazafelé vettük az irányt, már egyre fontosabb lett István, a király, a piros-fehér-zöld lobogó, és a Kárpátokon szálló madár.
Az évtizedek gyorsan elrohantak, a 83-as István, a király időszakát felváltotta egy másik függőség, kötelező szenvedéskultusszal, siránkozással, és a szabadság újabb egysíkú hivatalos értelmezésével, amely éppannyira idegen volt, és elvetendő, mint amilyet még 83-ban elvetettünk és elfogadhatatlannak gondoltunk.
Mára már nem állnak egymás mellett a kaszton kívüli zsidók és nemzsidók, az egykori lázadók egymással szemben feszülő erőket képviselnek, amely lehetett volna másképpen is, ha nem csupán kibővítik a 40 éven keresztül uralkodó csillag ágait, hanem tényleg az egymással, egymás mellett élés, és egymás örömeinek és fájdalmainak elfogadása dominálhat a kötelezően előírtakkal szemben.
Alföldi Róbert új szemszögből közelítette meg a 83-as kultuszt, és a helyszínekkel, az SS-katonákkal, a börtönként is funkcionáló Szent Koronával pont azt mutatta be, hogy a csillagváltással a 83-as időszaknál is szomorúbb és nehezebb helyzetbe került a nemzet. Teljesen jó kórképe annak, ami napjainkban történik, amelyet legegyszerűbben a tankok helyett a bankok jelszavával tudunk jellemezni, annak kulturális, identitásbeli kísérőjelenségeivel együtt. Alföldi István, a királya jelzi azt a magyarokra kényszerített globális szemléletet, amelyet egyre több ember vet el Magyarországon, és egyre több akar visszatérni az ősi gyökerekhez.
Erőtlen, gyenge darab, semmitmondó szereplőkkel, orwelli díszletekkel, a rock természetes erejét abszolút nélkülözve. Egy dekadens, pusztuló világ képe, amelyben a megfeleléskényszer, az aktuális világpolitika lecsapódása, a világban uralkodó trendek kiszolgálása jellemez. Miért jutottunk el ide – tehetjük fel a kérdést. Azért mert a kötelezőt 90-ben egy másik kötelező váltotta fel, amely ellenséggé tett addigi barátot, és fájdalmak alapján szelektált ember és ember között. Ha minden ment volna a maga útján, és tényleg nemcsak üres szó lett volna a mára egyértelműen hazugnak tűnő ideológia, demokrácia, ha az én és a te fájdalma egyenrangúan működött volna, erőszakolás nélkül, akkor nem ilyen István, a király tekintene le ránk 30 évvel az eredeti, a máig is igazi és felülmúlhatatlan bemutatása óta.
Alföldi mostani rendezése tényleg csak egy ugródeszka. Megmutatja azt, hogy mit kell elvetni, mit kell szemétdombra hajítani azért, hogy a szebb jövő eljövetelekor bemutatandó új István, a király egy több ezer éves múltjára rendkívül büszke, erős és szabad, felemelt fejű nemzet monumentális életigenlését, nagyszerűségét és a világtörténelemben betöltött kiemelkedő szerepét mutathassa be.
Ikon – Hunhír.info