Őseink itt a Kárpát-medencében több ezer éve olyan egyistenhitet vallottak, mely az ősvalláson, a szkíta erkölcsökön alapult. A hunok, avarok, magyarok szkíta-keresztények voltak, ugyanakkor a vallási tolerancia jegyében a manicheizmus híveit, Zaratustra tisztelőit is elfogadták.
Más emberek üldözése, elpusztítása vallási nézeteik miatt elképzelhetetlen volt számukra.

Tárgyi és írásos emlékek hatalmas számban tanúskodnak arról, hogy a második bejövetelkor Árpádék keresztények voltak. A honfoglalás kori temetők leggyakoribb lelete volt az ereklyetartó mellkereszt. Ősi hitvilágunkban és keresztény hitvilágunkban is a kettős kereszt határozottan megjelenik, ez a „gy” hangot jelöli, az „egy” jelzőre utal. Egy az Isten.

A magyarok tisztelték a levegőt, a vizet és a földet, de csupán azt hívták és nevezték istennek, aki a világmindenséget teremtette

A történelemszemléletet jelentősen befolyásolja a hivatalos történetírás, melynek álláspontja a következő: A X. század derekára a pogány honfoglaló magyarság, a „kalandozó, zsákmányszerző” hadjáratok során olyan mértékben legyengült, hogy Géza fejedelem idejére a törzsszövetség már bomlásnak indult. Géza a központi hatalom megerősítésével, keresztény térítők befogadásával teremtette meg az alapját a keresztény magyar királyságnak. Ő vezette keletről Európába szakadt népét a nyugati keresztény népek nagy közösségébe. Kelet vagy Nyugat? Ez volt a nagy kérdés…

Géza, mint egykoron Árpád, Nyugatra nézett, s ezzel eldöntötte nemzete sorsát. Ő volt az első magyar fejedelem, aki Nyugaton látta és innen várta azokat a művelődési értékeket, melyek befogadásával népét naggyá, hatalmát állandóvá és megdönthetetlenné teheti – írta Hóman Bálint a 20. század közepén Magyar történet című munkájában. 997-ben Géza fejedelem meghalt, művét fia folytatta. A pogány Vajk ifjú korában a Német-Római Birodalomban megismerte a római vallás tanait, s mivel atyja már áttért erre a vallásra, ő maga is felvette a római keresztséget. Majd megkoronázása után kíméletlenül az új hitre térítette népét, a pogány ősvallás emlékeit a rovásokat, rovásfákat máglyára vetette, a táltos papságot üldözte, kiirtotta. Megtiltotta az ősvallás gyakorlását, minden tíz falunak templomot építtetett, s lakóit arra kötelezte, hogy részt vegyenek a vasárnapi latin szentmiséken. Azokkal az ellenfelekkel – köztük Koppánnyal –, akik nem voltak hajlandók meghajolni akarata előtt, véresen leszámolt. Ebben a harcban az országba behívott idegenekre támaszkodott…

Kagánok Passauban

Máig ez az elfogadott szemlélet Istvánról és koráról, az általános iskoláktól az egyetemekig ez a tananyag, irodalmi, képzőművészeti alkotások, rockoperák világából is ez a kép tárul elénk.

Magyar nyelvű írott forrás nem maradt fenn István idejéből, krónikáink tudós klerikusok által latinul, a diplomácia nyelvén íródtak királyaink számára. A fordításokat a politikai érdekeknek megfelelően, főként a Habsburg-uralom alatt sokszor meghamisították-, mégis a lényeg pergamenre került, s a fejével játszott volna az a szerzetes, aki nagyot lódít. A magyar krónikák és a néphagyomány nem ezt a nemzetellenes, despota mindenáron Nyugathoz felzárkózni kívánó István királyt őrizte meg számunkra, hanem azt, aki a magyarság Kárpát-medencei küldetését felvállalva, őseinek szakrális örökségét egy magasabb szintre emelte, így érdemelve ki a szent jelzőt.
Krónikáinkból tudható, hogy Árpád-házi kirá­lyaink, helyesebben a Turul nemzetség magukat vérség szerint Atilláig visszavezették. Anonymus Gestájában leírja, Álmos korában úgy tudták, hogy a Kárpát-medence „Atilla király földje, akinek ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott”. Mikor Árpád vezetésével a magyarok bejöttek a Kárpát-medencébe Atilla országát akarták helyreállítani. Árpád fejedelem, majd István király, Atilla városát tette meg szakrális uralkodói központnak. Thuróczy János krónikája erről így számol be: „Árpád a többi magyarral legyőzte és megölte Szvatoplukot, majd tábort ütött a Noé hegyén, Fehérvár közelében, ez volt az első hely, amelyet Árpád kiválasztott magának Pannóniában, és ezért alapította ennek közelében Fehérvár városát Szent István király is, aki tőle származott.”

Az ősi, atillai kultikus örökség megőrzése alapvető feladata volt tehát Árpádnak és Istvánnak. Sok jel mutat arra, hogy a második bejövetel, a honvisszafoglalás azért történt, mert az avarok elherdálták ezt az atillai-örökséget. Az avarok behívták Árpádékat, mert már nagy volt a baj, tarthatatlanná váltak az állapotok.

A frankok 791-ben vezették első hadjáratukat az avar kaganátus ellen, majd a további támadások lassan felőrölték az ellenállást, és végül Nagy Károly Oriens (Kelet) néven birodalmához csatolta az avarok dunántúli területeit. Nagy Károly nemcsak alávetette, hanem ki is rabolta az avarokat/magyarokat s tonnaszám hordta el birodalmába az arany és más nemesfémekből, drágakövekből álló kincseket, feltételezhetően magát a Szent Koronát is magával vitte. A mai hivatalos történeti álláspont szerinti „kalandozásokat” eleink zsákmányoló hadjáratokként „rablóhadjáratokként” vezették a honvisszafoglalás után. Mára kiderült, ez a nézet nem állja meg a helyét. A negyvenhét hadjárat diplomá­ciai- és hadműveleti szinten a kor legmagasabb szintjén kivitelezett, megtervezett katonai akciója volt, mely a Kárpát-medence biztonságának megőrzésére, és az ellopott avar kincsek felkutatására irányult. A leigázás, a frank birodalomba való beolvasztás az arany elkobzásán túl másra is kiterjedt. Salzburgi központtal létrehoztak egy püspökséget, mely Ószövetségi hitre kezdte téríteni az avar/ magyar lakosságot a Dunántúlon. Feljegyzések tanúskodnak olyan kagánokról – ez volt a legmagasabb méltóság az Avar Kaganátusban –, akik az Ábrahám, Izsák nevet viselték. Ők Regensburgba, Passauba rótták le hódolatukat feletteseiknek, illetve a német-római birodalmi gyűlésekre jártak jelentést tenni alattvalóikról…

Démonizált magyarok

Miután 907 nyarán, a pozsonyi ütközetben az egyesült európai seregek többszörös túlerőben lévő seregét, mely azzal indult hadba, hogy kiirtsa a Kárpát-medencében élő magyarságot, Árpád fejedelem tönkreverte, később még inkább kiderült, a Magyar Királyság olyan katonai nagyhatalom, melyet a fegyverek erejével nem lehet megtörni, ezért más módon próbálkoztak. Őseink itt a Kárpát-medencében több ezer éve olyan egyistenhitet vallottak, mely az ősvalláson, a szkíta erkölcsökön alapult. A hunok, avarok, magyarok szkíta-keresztények voltak, ugyanakkor a vallási tolerancia jegyében a manicheizmus híveit, Zaratustra tisztelőit is elfogadták.
Más emberek üldözése, elpusztítása vallási nézeteik miatt elképzelhetetlen volt számukra. Tárgyi és írásos emlékek hatalmas számban tanúskodnak arról, hogy a második bejövetelkor Árpádék keresztények voltak. A honfoglalás kori temetők leggyakoribb lelete volt az ereklyetartó mellkereszt. Ősi hitvilágunkban és keresztény hitvilágunkban is a kettős kereszt határozottan megjelenik, ez a „gy” hangot jelöli, az „egy” jelzőre utal. Egy az Isten.

Cornides Daniel: „A magyarok csak egy istent imádtak, a világegyetem teremtőjét.” Theophülaktosz Szimokáttész bizánci történész 570 körül írt Históriájában, így látta: „A turkok (magyarok) szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsérik, de csupán azt hívják és nevezik istennek, aki a világmindenséget teremtette.”

Anonymus szerint „a magyarok a mindenek urát dicsőítették, egyedül hozzá fohászkodtak… Árpád vezér, akinek a mindenség istene volt a segítője”.

A magyar egyház neve Magyar Katolikus (=egyetemes) Egyház volt. Milyen volt tehát a magyar kereszténység? Még István király kortársa Szent Gellért Deliberatio című munkájában azon mérgelődik, hogy ebben az országban azokat üldözik, akik a manicheizmust üldözik…

(A manicheista fényvallást halálosan üldözte Róma, követőit kiirtotta. Ebben a fénynek, a fény felszabadításnak központi szerepe volt. Motívumai között jellemzően előfordul a szőlő, a dinnye, a fénykerék. Csengersimán, Szamosháton ma is láthatók ezek a jelképek, de Erdélyben is van rá példa.)

Erre az eszményi vallási harmóniá­ra tört rá a középkori kereszténység önző, toleranciát nem ismerő terrorhulláma, amely a keresztény hitet az egyetlen isteni igazság letéteményesének tekintette, és üldözte a másfajta vallási szellemiséget. Ez ellentétben állt az eredeti krisztusi tanítással, amely a szeretetre, a megbocsátásra, türelmességre tanított. A középkori kereszténység kifordította és hatalmi érdekeinek megfelelően megváltoztatta a krisztusi evangéliumi értékrendet, tevékenysége nem a vallásos hitéletről, hanem az anyagi meggazdagodásról és a hatalomról szólt. A pogányoknak nevezett magyar ősvallás követőit démonizálták. A középkori Európa hatalmasságai számára a kereszténység kényelmes eszköz volt gazdasági, politikai és katonai hatalmuk megalapozására, növelésére.

A lényeg nem változott

A katonai megoldással az európai hatalmak nem érték el céljukat. A magyarság katonai hatalmának megtörésénél azonban maradt egy sokkal hatékonyabb eszköz, a vallásos megoldás, vagyis a magyarság római keresztény hitre térítése, amellyel számításaik szerint veszélyes ellenfelüket meggyengítik és német-római befolyásra, manipulációra fogékonyabbá teszik.

A X. században Róma és Bizánc is belekezdett „keresztény térítő missziójába”, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy vallási értelemben szétszakítsák a magyarságot. Az oszd meg és uralkodj ősi elvét alkalmazva az ezredfordulóra a Kárpát-medence vallási megosztása eldöntött tény. Ezt ismeri fel István király és lép fel teljes szigorral a törekvés ellen.

A déli tartományurak Bulcsú, az erdélyi gyula (méltóságnév), a temesvidéki Ajtony bizánci rítus szerinti megkeresztelése a Kelet-római Császárság politikai térhódítását jelentette. 948-ban Bulcsút és Gyulát a bizánci császár keresztelte meg. Gyula ezt követően beengedte a bizánci térítőket, akik Erdélyben zsinatoltak.
A felállás ismerős, kis túlzással élve, a trianoni térkép már ekkor kirajzolódott. Először szellemileg, majd gazdaságilag és politikailag is elcsatolták volna a területeket és ezt nem nézhette tétlenül Szent István. Ezért hozta létre az esztergomi érsekséget és kinevezte az ország vallási központjává (ez nem a mai Esztergom). 1002-ben leverte Gyulát, és „visszacsatolta” Erdélyt.

Koppány herceggel hasonló a helyzet. Sokáig úgy tudtuk, hogy bizánci vagy görög rítusú keresztény volt. Nemcsak Somogy hanem majd az egész Dunántúl és Felvidék nagy részének is ura volt, lefedve ezzel a valamikori Avar Győri püspökség területét, ami a Salzburgi Érsekségen keresztül Rómához tartozott. Koppány politikai megfontolásból a római hitet vette fel Salzburgban. Ezáltal a dunántúli – Győri egyházkerület feje lett Róma és Salzburg jóváhagyásával, áldásával. A Salzburgi Érsekség levéltári dokumentumai szerint 22 templomot is alapított. Ősi keresztény hitünk átmentője, megőrzője tehát éppen István volt, aki az ország belső vallási egységét megóvta, mind Bizánctól, mind Rómától való függetlenségét megőrizte. Azáltal, hogy legyőzte Koppányt, Ajtonyt és Gyulát a Kárpát-medencében még sokáig megmaradt a tiszta Jézus-hit.
A Képes krónikában tizenkét mi­nia­túrában van megörökítve Szent István élete, ezek közül azonban egyik sem ábrázol térítést.

A nemzet történetében tényleg döntő fordulat állt be, ez a fordulat maga a Szent Korona volt. Előtte kapitányok, vezérek és fejedelmek voltak. Innentől kezdve szakrális király. A vallási és világi szervezet szerkezete változott meg, jobban hasonlított az európai felépítéshez. A lényegi része viszont továbbra is őrizte az ősi szkíta-hun-magyar vonásokat. Tehát a keret változott, a tartalom nem.

A magyar egyház feje a király volt, apostoli és invesztitúra jogkörrel – egyedül a világon. Főpapot nevezett ki, egyházmegyét, kolostort, szerzetesrendet alapított, szentté avatást végzett, vétójoga volt római pápaválasztáson. Szent István abban hitt, amiben Jézus hitt, vagyis nem Jézust követte, hanem azt, amit Jézus követett. A magyar kereszténységen belül itt vállalt fel a király és a nemzet egy kemény megszorítást: „Népek Krisztusa Magyarország”, s ezt a sorstörténetet ezer éve vállalásának megfele­lően hordozza is a magyarság.

Csurka Dóra – Magyar Hírlap

Hunhír.info