A harapófogó egyik ága globalista oldalról szorítja a kormányt, és kísérli meg annak intézkedéseit lejáratni. Ők folyamatosan támaszra lelnek az őket negyedszázad óta hűségesen kiszolgáló komprádor rétegben s annak kiterjedt hazai lakájértelmiségében. Szinte egy szó nem esik azonban a harapófogó másik száráról, a lokalista nyomásról.
A magyar rendszerváltás jóléti értelemben maga a katasztrófa. Elmaradt a valós gazdasági növekedés. Az imádott – de semmire sem jó – GDP is csak harminc százalék körül mozog 1989 óta, a valós jövedelmeket (GNI) meg össze sem hasonlítja a KSH, mert kiderülne a gyalázat.
A kevés növekedés jövedelmi hasznát kizárólag a külföldiek élvezik, elveszett a termelő vagyon, a reálbérek messze a rendszerváltás előtti szintre estek, elveszett másfél millió munkahely. Ráadásul az elmúlt csaknem negyedszázad úgy telt el, hogy a hivatalos (mainstream) közvélemény tele volt hozsannával, miközben az egyáltalán nem hivatalos néplélekben egyre halmozódtak a kételyek. Egyre szélesebbre nyílt a rendszerváltással szemben megfogalmazott kívánatos változások és a valóságban megvalósult fordulat közti szakadék. Hosszasan hiányoztak az okfejtések is, amelyek magyarázták volna a kívánatos és a végül lehetséges változások közötti növekvő szakadékot.
Odáig legalább eljutottunk 2010 óta, hogy a baj legalább megfogalmazódjék. Az elmúlt negyedszázad alapján leszűrtük a tapasztalatot, hogy a hazánkban megtermelt értéknek növekvő hányadát kell idehaza tartani. Ebben az ügyben kell egyezségre jutni a hazánkba rapid sebességgel betelepülő tőkével. A gyakorlati megvalósítást jelzik a bevezetett ágazati különadók, a termelési jellegű külföldi cégekkel kötött stratégiai szövetségek. Mindezek természetesen ellenérzést váltottak ki a nemzetközi globalista tőke képviselőiben, akik harcba küldték ellenünk a nemzetközi döntéshozó fórumokba régen beépített embereiket. Ők mozgásba hozták az Európai Bizottságot, az Európai Parlamentet, az IMF-et – hogy csak a legfontosabb fórumokat említsük –, valamint a nemzetközi sajtó nagyobbik hányadát. Legnagyobb bánatukra azonban legbensőbb félelmük is igazolódott, a magyar – unortodoxnak titulált, de valójában patrióta – példa követőkre is talált.
A harapófogó egyik ága globalista oldalról szorítja a kormányt, és kísérli meg annak intézkedéseit lejáratni. Ők folyamatosan támaszra lelnek az őket negyedszázad óta hűségesen kiszolgáló komprádor rétegben s annak kiterjedt hazai lakájértelmiségében. Szinte egy szó nem esik azonban a harapófogó másik száráról, a lokalista nyomásról.
Nemzetközi méretekben nem számottevő jelentőségű, de a rendszerváltás kitermelt egy helyi (lokális) uralmi réteget is. Azokra gondolok, akik nem feltétlenül a globális behatolást szolgálták, mégis szert tettek nemzetközi méretekben nem jelentős, de idehaza mégis számottevő vagyonra, és ezáltal befolyásra. Ők most úgy érzik, hogy eljött az ő idejük, érdekeik még a közérdekkel szemben is minden ügyben elsőbbséget élveznek.
A jelenség jól szemléltethető a nemzeti lovasprogram esetén. Mint hajdani lovasszövetségi elnök, hasonló gondolatokat fogalmaztunk meg, a lovas ügyet az iskolától kezdve kívántuk feltámasztani. Ezt nemcsak oktatási és nevelési, de egyben vidékfejlesztési témának is gondoltuk. Akkoriban a sportot és az oktatást irányító vezetők belvárosi hervatagsággal fogadták az ötletet, és nem is lett belőle semmi. Ma viszont az oktatásügy – a mindennapos testneveléssel együtt – felvette a programba. A döntés üdítő. Gyorsan elkészültek az alkalmas lovas helyek minősítései és az ajánlkozó iskolák számbavétele is. A terv szerint a programnak az idei tanévvel (szeptemberben) kellene elkezdődnie, de megállt a gépezet. Nyomásgyakorló lokarokraták szabotáltatni akarják a programot, mert fontosabbnak tartják saját rendezvényeik állami támogatását. Minden követ megmozgatnak a nyár folyamán. Mindent újra a hajánál fogva előrángatnak, mert tudják, hogy ha nem indul el a program az idén szeptemberben, akkor vélhetően csalódottak lesznek, akik eddig erre készültek. Lokarotráink után pedig jöhet az özönvíz, ha már előnyt élveztek a közös és szűkös forrásból.
Nem akarom a látványos, egyedi lovasrendezvényeket temetni. Azoknak is van létjogosultságuk. Saját tapasztalatból azonban kijelenthetem, hogy a belépőkből és a szponzori pénzekből a valós önköltségeket fedezni lehet. Az állami pénz jórészt arra kell, hogy a szükségesnek mondott (sok esetben eltúlzott) hatósági díszkíséretet is ki lehessen fizetni (ÁNTSZ, katasztrófavédelem, rendőrség, engedélyek stb.). A pénz megy az állam egyik zsebéből a másikba, és természetesen a szervezőkébe. Utóbbi az igazán fontos! Az arányok szemérem- és szemérmetlenség-függők. Ráadásul egy-egy ilyen látványrendezvény egyedi alkalom, nincs jövőbe mutató értékteremtő hatása. Szemben az iskolai oktatásba integrált lovasképzéssel. Innen nőhet ki a jövő lovasa, lótenyésztője, állatorvosa. Nagyban lendíthet az idegenforgalmi potenciálon. Ráadásul olyan helyeken, ahol másra nincs is lehetőség. Jó, ha tudjuk, hogy a közügyeket nem csak a kövérre duzzadt helyi komprádorokkal megerősített globarokraták, hanem a maguknak előjogokat formáló lokarokraták is harapófogóba szorítják.
Boros Imre – Magyar Hírlap
Hunhír.info
