Az ördögi terv működésbe lépett. Kimozdítani a szakrális magyar uralkodót a Kárpát-medencéből, elcsalni egy szentföldi hadjáratra, közben pedig belviszályt szítva idegeneket ültetni a trónra. III. Honorius pápa biztosan a felbujtók közt szerepelt, hiszen odaígérte Szerbiának a magyar Szent Korona alá tartozó horvát és tengermelléki részeket, pápai fennhatósággal.

II. András magyar király pápai kívánságra ment keresztes had élén a Szentföld felszabadítására. Ám míg ő a keresztény hit védelmében országától távol hadakozott, itthon felborult a törvényes rend, az esztergomi érseket megfosztották kormányzói jogkörétől, és a belviszályt szítók idegeneket akartak ültetni a trónra. II. András azonban hazatért, rendet csinált, és megalkotta az Aranybullát.

A magyar király vezette keresztes sereg létszámáról nincsenek pontos adatok, annyi azonban bizonyos, hogy több ezer fős lehetett. A kortárs szemlélő, Spalatói Tamás főpap beszámolójában 10 ezer főt említ és azt is szemrevételezi, hogy a velencei gályák kapacitása nem volt elégséges a lovak, a felszerelés, az élelmiszer, a katonák és a kísérő személyzet fuvarozásához. Anconától és Zárától bérelni kellett további hajókat, az anconaiak közt pisai gályák is voltak. Maga az utazás nem tartott sokáig, átlagosan fél–egy hónapot vett igénybe a széljárástól függően, a hajók átlagosan 1,6 csomó sebességgel haladtak.

A keresztes hadjárat rengeteg pénzbe került, András királynak itáliai kereskedőházaktól hitelt kellett felvennie, illetve nagy értékű ékszerek eladására is rákényszerült. A Szentföldön 140 ezüst márkáért az első magyar királyné, Gizella drágaköves aranykoronáját, valamint a tihanyi apátság egy drágakövekkel ékes kelyhét értékesítette.

Sikerek a muzulmánok ellen

Az uralkodó távollétében híveire, köztük János esztergomi érsekre bízta Magyarország kormányzását, maga pedig seregével október elején Akkonnál szerencsésen partot ért. A hadjáratban Wittelsbach Lajos bajor, Lipót osztrák, Ottó meráni hercegek kisebb csapatokkal, valamint Bohemund antiochiai fejedelem, Brienne János jeruzsálemi és Lusignan Hugó ciprusi király is részt vettek. Hatalomban, tekintélyben, rangban II. András volt az első, ő lett a nemzetközi had fővezére. Az első jelentős haditanácsot Akkonban tartották a három lovagrend nagymestere és a többi keresztes vezető részvételével, II. András sátrában. Magyar főpa­pok és főurak is elkísérték királyukat a hadjáratra. Péter győri, Tamás egri püspökök, Csák nembeli Ugrin kancellár, Kán László lovászmester, Apod fia Dénes tárnokmester, Atyusz Lőrinc pohárnokmester, Csák Dömötör, Rátót Gyula és még számos kiváló fegyverforgató és tanácsadó. A csaknem húszezer lovas harcos megszervezése, vezénylése, szállítása önmagában hadászati mutatványnak számított. A szentföldi szaracénok ekkora keresztes sereget még nem láttak.

Malik-el Adil egyiptomi, szíriai és mezopotámiai szultán udvarában növekvő nyugtalansággal vették hírét a magyar sereg közeledtének, tartottak Jeruzsálem és Damaszkusz megtámadásától. A szultán Jeruzsálem előtt ütött tábort, Bajszán dombjánál végigtekintve a hatalmas, rendezett magyar egységeken, látva azok túlerejét, visszavonulót rendelt el. Az év hátralévő részében november, december folyamán Akkonból három alkalommal kíséreltek meg támadást a keresztesek a mohamedánok ellen, de azok megfutamodása miatt komolyabb ütközetre nem került sor.

A Tábor-hegyi erőd környékének felderítése november 4-én kezdődött, november 10-én átkeltek a Galileai-tó közelében a Jordánon, a vízparton észak felé több irányba is megindultak, majd Jákob gázlójánál átkelve, visszatértek Akkonba. Közben szent helyeket is meglátogattak, például Kapernaumot, amely Jézus prédikációi és csodái miatt vált híressé. Rövid akkói pihenés után egy kisebb katonai akcióra került sor Tábor hegyének megtámadásával, ez kezdettől fogva szerepelt a keresztény haditervekben. A magyar sereg észak-palesztinai vonulása eredményes volt. A keresztény államok biztonságát fokozta, Tábor várának véráldozat nélküli visszaszerzése jelentős fegyvertény volt, előkészítette a későbbi rohamot, amely Egyiptom és Szíria ellen irányult.

Spalatói Tamás beszámolójából tudjuk, hogy II. András király ellen háromszor követtek el merényletet, míg a Szentföldön tartózkodott. A felbérelt gyilkosok nem muzulmán „terroristák” voltak, hanem keresztények. Tőrrel, karddal és méreggel próbálkoztak, sikertelenül… A magyar királyhoz valószínűleg már tripoliszi tartózkodása idején befutottak azok a hírek, melyekből megtudta, hogy távollétében Magyarországon felborult a törvényes rend, előkelők egy csoportja fellázadt, és megbízottját, János esztergomi érseket megfosztották kormányzói jogkörétől, jövedelmeitől, és száműzték az országból.

Az ördögi terv működésbe lépett. Kimozdítani a szakrális magyar uralkodót a Kárpát-medencéből, elcsalni egy szentföldi hadjáratra, közben pedig belviszályt szítva idegeneket ültetni a trónra. III. Honorius pápa biztosan a felbujtók közt szerepelt, hiszen odaígérte Szerbiának a magyar Szent Korona alá tartozó horvát és tengermelléki részeket, pápai fennhatósággal. Az aljas szándékot éles látással felismerve II. András azonnali hazatérésre határozta el magát.

1218. január 11-én II. András király keresztes hadával szárazföldi úton indult el Akkonból, s ahogy haladt délről észak felé, sorra fejezték ki előtte hódolatukat a keresztény és muzulmán uralkodók. Megállt Niceában is, ahol a kelet-római császárság maradványain ekkor választották császárrá Laszkarisz Teodort. Laszkarisz lányát, Máriát eljegyezte legidősebb fiának, Bélának. Maga jó eséllyel indult a császári koronáért, a bizánci trón megszerzéséért, beteljesítve Manuel császár és apja, III. Béla király álmát a görög–magyar perszonálunióról. Végül II. András apósa fejére került a bizánci korona.

Az Aranybulla születése

A Boszporuszon átkelve, a Balkánon áthaladva 1218 végére érkeztek Magyarországra. Éppen ideje volt. A terjeszkedő monetáris világ térhódításának gátat kellett szabnia, a hatásukra szétesőfélben lévő magyar világot kellett egyberántania az ősi elvek alapján. Ez törvényalkotásában, az Aranybullában öltött testet. Az aranypecséttel ellátott királyi dekrétum a magyar történeti alkotmány egyik legfontosabb törvényeként nyolcszáz éven át őrizte meg a nemzetet a történelem viharai közt, felelevenítve az ősi szkíta erkölcsöt, belevésve a tudat legmélyébe, hogy a magyarságnak igenis van hazája, annak gazdája a király, amely az európai államoktól eltérően nem zsarnok. A magyarok földje nem lehet idegeneké, s ezen a földön a nép nem lehet szolgasorban… Ha pedig az uralkodó megszegné szavát, a 31. pont – az ellenállási záradék – kötelezi a nemzetet az ellenállásra. Királyainknak, akiket a Szent Koronával meg­koronáztak 1916-ig, le kellett tenniük II. András törvényére, az Aranybullára is az esküt.

Miről volt itt szó? A 11. századtól kezdve a keresztes hadjáratok során a keresztesek tengeri szállításából és a keresztény haditechnológia és fegyverek muzulmánoknak való illegális eladásából egyes kereskedődinasztiák kezén jelentős vagyon kezdett felhalmozódni. A következő évszázadban – kijátszva az egyház kamattilalmát – bankokat alapítottak, így intézményesítették hatalmukat, először Itáliában. A 12–13. századra, II. András korára egyes európai államok hitelezőiként léptek fel, és a hagyományos szakrális intézmények rovására, azok forrásainak megszerzésével és felőrlésével elkezdték kiépíteni a királyi centrális hatalmakat.

A magyar államban a mindenkire kiterjedő gondoskodás és a személy autonómiájának tiszteletben tartása ősi alapelvként létezett. Magyarország sajátos berendezkedése, a Szent Korona szuverenitása miatt zárt egységet alkotott. Ugyanakkor a tulajdont nem tekintették sem a király, sem más halandó magánvagyonának. II. András idején drámai módon ezt a működő rendszert akarták a külső, ellenséges erők megbontani, ennek kivédésére született meg az Aranybulla. 1219-ben, mielőtt II. András belekezdett ebbe a rendkívül fontos törvényalkotási folyamatba, levelet írt a pápának, III. Honoriusnak, jelezve, teljesen tisztában van a sakkjátszma lépéseivel.

„Krisztusban szentséges atyának Honoriusnak… Úgy hisszük, Szentatya, nem esett ki emlékezetetekből az, hogy gyakran kaptunk figyelmeztetést, a Szentföld felszabadítására nemcsak anyagi segítséggel, hanem személy szerint is hathatósan igyekezzünk. (…) Mi pedig magunkat és a mieinket az engedelmesség áldozataiként felajánlani akarván… nem tekintettük sem a hitetleneknek, sem országunk rosszakaróinak fenyegető fenekedését és gyűlöletét, ami később valósággá is lett, hanem mindezt félretéve a szent sír megsegítésre siettünk… Azután, mikor már a tengerentúli részeken a vállalt zarándoklat szolgálatában időztünk, gyakori hírnökök által kétséget kizáróan megtudtuk, hogy országunkban kimondhatatlanul elburjánzott a széthúzás veteménye. Ezért ekkora veszedelemtől és ennyi gonosz hírtől megrendülve… kényszerből és nem szívesen elhagytuk a Szentföldet… Azt is tudja meg Szentségtek, hogy amikor Magyarországba visszaérkeztünk, nem Magyarországot, hanem egy elgyötört, feldúlt és minden kincstári jövedelméből kifosztott országot találtunk, úgy, hogy sem adósságunkat, amelybe zarándoklatunk kevert bennünket megfizetni, sem országunkat előbbi állapotába visszaállítani még tizenöt esztendő alatt sem tudjuk…”

A hódítókká vált keresztesek

II. András király nagyszabású vállalkozása az ötödik keresztes hadjáratként vonult be a történelembe. A 11–13. században nyolc ilyen hadi vállalkozást vezettek európaiak a Szentföldre. 1071-ben Jeruzsálem a szeldzsuk törökök kezére került, akik megakadályozták a szent helyek felkeresését. Erre válaszként 1095-ben II. Orbán pápa a clermont-i zsinaton meghirdette az első keresztes hadjáratot a Szentföld hitetlenektől való megszabadítására. A területen állandósultak a harcok, s ahogyan teltek az évtizedek, egyre inkább a kegyetlen fosztogatás került előtérbe. Velence, Genova szeretett volna mind jobban részesedni a levantei kereskedelemből, és az utánpótlás szállítása nagy üzlet jelentett. Bármekkora európai uralkodó vezette is a hadakat, csak pusztításról, öldöklésről, fosztogatásról lehetett beszámolni. Bouillon Gottfried, aki csapataival 1099-ben foglalta el Jeruzsálemet, hatalmas vérengzést, rablást vitt véghez. A második hadjáratot VII. Lajos francia és III. Konrád német uralkodók vezették, minden eredmény nélkül. A harmadik hadjáratot azért indították, mert Szaladin egyiptomi szultán 1187-ben legyőzte a keresztes hadakat, és elfoglalta Jeruzsálemet. Barbarossa Frigyes német, Oroszlánszívű Richárd angol, II. Fülöp Ágost francia uralkodók mentek visszavívni a szent várost, hiába. A negyedik hadjáratkor Velence közelében gyülekezett a keresztes haderő, de nem volt pénz a szállításukra. Ekkor a dózse megegyezett a keresztesekkel, akik a fuvarozás ellenében a kalmárvárosnak elfoglalták a Magyar Királyság részét képező Zárát, majd Bizáncot. A római birodalom keleti fellegvárát bevéve kifosztották azt. 1204-ben megalakították a Latin Császárságot.

„A Szentföld felszabadításának egész Európát lázbaejtő nagyszerű keresztény gondolata végzetes sebet kapott a céljaitól eltérített negyedik keresztes hadjáraton. Flandriai Balduinnak, Monferrati Bonifácnak, Dandoló Henriknek a krisztusi eszmény védelmére harcba szólított seregei keresztény hatalom ellen világi célokért harcoló hódító seregekké alakultak át. A vezérek a Szentföld felszabadítása helyett új világi hatalmak alapítására és gazdasági előnyök szerzésére törtek” – írta Hóman Bálint.

Ezt követően Európa népeinek a keresztesek idealizmusába vetett bizalma megingott, III. Ince pápa azonban hajthatatlan volt. 1213-ban buzdító beszédeire, „ha a felnőtt katonáknak nem megy, a gyermekek harcoljanak” mintegy ötvenezer felheccelt ártatlan kiskorú menetelt francia és német földről le a tengerparthoz, hogy ott kíméletlen rabszolga-kereskedők áldozataivá váljon.

A lesújtó hírek hallatán ekkor szánta el magát II. András a hadjáratra. „András király a pápa úr meghagyására meglátogatta a Szentföldet, ezt a parancsot még herceg korában kapta… Tudniillik ő teljesítette és váltotta valóra atyja fogadalmát. Ott a Szentföldön a keresztény sereg vezére és kapitánya lett a babiloni szultán ellenében, és dicsőséges diadalt aratott… Szentek drága kincseivel tért vissza Magyarországba” – jegyezte fel az eseményt a 14. század közepén írt Képes Krónika.

A szakrális magyar uralkodónak helyre kellett állítania a kereszténység becsületét. A francia történész, René Grousset az ötödik keresztes hadjárat kapcsán a magyarok morális győzelméről írt az arabok felett. James Ross Sweeney és James Powell ideológiai és hadtörténeti meggondolásokból tartották a szentföldi magyar részvételt korszakos jelentőségűnek.

Csurka Dóra – Magyar Hírlap

Hunhír.info