Az emberiség történetében nem ritka, hogy modernek mondott államok iszonyú pénzt pazarolnak soha meg nem térülő dolgokra. Érdekes megjegyezni, hogy az ilyen fájdalmas pocsékolásokra csak a mihaszna beruházások befejezése után derül fény, és mégsem vonnak senkit felelősségre. Erre szolgál bizonyítékul a párhuzam a Maginot-vonal története és a négyes metró ügye között is.
Ebből a szempontból érdemes a történelmi múlt és közelmúlt egy külföldi, valamint egy hazai rémtörténetével, azaz a Maginot-vonallal és a négyes metróval külön is foglalkozni.
Hirdetés
A történelemből ismert tény, hogy a német hadsereg rövid időn belül két ízben is francia földre lépett. 1871-ben – a párizsi kommün idején – jelentős területek kerültek vissza Németországhoz, és létrejött az egységes német állam, amelynek császárává a porosz királyt, I. Vilmost választották. Jó negyven évvel később, az első világ háború kitörésekor pedig megint csak nem állta útját semmi sem a német hadseregnek, amikor átlépte a határt, s Párizs közelébe jutott. Bár a háború a franciákat is magában foglaló szövetségi rendszer, azaz az antant győzelmével és a megalázó, igazságtalan Párizs környéki békediktátumokkal végződött, a francia hadvezetésben már ekkor megfogalmazódott egy földbe ásott vasbeton bunkerrendszer felépítésének terve a teljes német határszakaszon. Mi sem igazolja jobban, hogy a különféle államok hadvezetése és a politikai elitje az 1919–39 közötti időszakot nem tekintette egyébnek, mint a harmincéves háború kissé hosszúra nyúlt fegyverszünetének.
A terveket tett követte, és 1927-től már az építkezések is elkezdődtek, méghozzá rohamtempóban. Az 1932-es évben lényegében készen volt már a mintegy száz egységből álló vasbeton védmű, amelyen azonban további bővítéseket, korszerűsítéseket végeztek, egészen 1940-ig. A vonalnak azt a részét, amelyet volt szerencsém megtekinteni, ezer katona szolgálta ki, benne villamos kisvasút szállított embert, élelmet, muníciót, volt orvosi részlege műtővel együtt, és volt légcserélő rendszere is, amely a mérges gázokat is közömbösítette.
Persze szép számmal voltak ellenzői is a tervnek. A későbbi nemzeti hős és köztársasági elnök De Gaulle inkább harckocsikra költötte volna a védvonalra fordított iszonyú pénzt. Más kérdés, hogy a belga–francia határszakaszon nem épült ki az erőd, mert Párizs bízott a belgák semlegességében. Hiába. A németek 1940-ben éppen Belgiumon keresztül törtek be Franciaországba – megkerülve ezzel a Maginot-vonalat – majd rövid idő alatt elfoglalták Párizst is. Nem tudni arról, hogy akárcsak egyetlen éles vagy gyakorló lövést is leadtak volna a franciák a Maginot-vonal valamelyik ágyújából. Paradox módon a vonal később épp a német hadsereget segítette a partraszállást követően előretörő amerikai csapatokkal szemben.
Tudjuk, hogy a „haza védelmére” hivatkozva sokszor és büntetlenül el lehet herdálni milliárdokat. Erről szól a Maginot-vonal története is. Manapság azonban nem kell még a haza védelmére sem hivatkozni az eszetlen közpénzpazarláshoz. Itt a négyes metró esete! Ráadásul az új metró ígérete négy alkalommal terelte az urnákhoz a választókat a fővárosban, hogy Demszky megint főpolgármester lehessen. A terv kiagyalói tudatosan készültek a közpénzszórásra. No nem hebehurgya módon, hanem úgy, hogy jó helyre hulljanak a milliárdok. A lényeg nyilvánvalóan nem a négyes metró megépítése volt, hanem az, hogy közpénzből építsék meg azt. Egyébként mivel lehetne magyarázni, hogy elvetették az ötletet, amely szerint az oroszok a magyarokkal szemben fennálló tartozásuk fejében megépítik az új metróvonalat. Moszkva mindenesetre készen állt. Azt azért fogadjuk el, kevesen tudnak úgy metrót építeni, mint az oroszok. Tessék tájékozódni erről Moszkvában, Szentpéterváron vagy éppen Kijevben – még ha az utóbbi ma már a független Ukrajna fővárosa is.
Az oroszoktól azonban sem az alagútfúrás nem kellett, de nem kellettek a berendezések és a szerelvények sem. Közismert, hogy a máig be nem fejezett négyes metróvonal bármilyen nemzetközi összehasonlításban is horribilis költséggel készül, és még messze van attól, hogy végre átadhassák az utazóközönségnek. Az építkezés az elmúlt két évtizedben felemésztette a főváros minden erőforrását. A négyes metró miatt minden más közlekedésfejlesztési program elmaradt a fővárosban és környékén, s az uniós kohéziós forrásokból is milliárdokat csípett le a projekt. Az uniós források megcsapolása miatt pedig vidéken maradt el számtalan létfontosságú útrekonstrukció, elkerülő út építése és így tovább. Nyilvánvaló, hogy az elmaradt közlekedési fejlesztéseket pótolni kell, lecserélni az ócska buszokat, villamosokat, esetleg újabb vonalak építése is szükséges.
Mindezt úgy, hogyha a négyes csoda végre valóban üzembe lép, folyamatosan a veszteségeket fogja termelni. Nyilvánvaló, hogy a fővárosnak erre nem lesz elegendő pénze, s mi mást tehet majd, megint az uniós forrásokhoz fog nyúlni. Így persze súlyos érdekkonfliktus keletkezik. A közúti rekonstrukciókat is be kellett volna fejeznünk, de nem sikerült. Dönteni kellene végre, hogy a kevesebb pénzből ismét a főváros közlekedésfejlesztésére, vagy az elmaradt vidéki közlekedésfejlesztésre költünk. A négyes metró ügyének tehát igen hosszúra nyúlik az árnyéka.
Vélhetően sokan hűsölnek persze ebben az árnyékban, és azon őrködnek, hogy soha ne kerüljön napvilágra a négyes metró igaz története. Vagy ha napvilágra kerül is, az 80-100 év múlva történjék csak. Nem igaz a mondás, amely szerint változnak az idők. Erre szolgál bizonyítékul a párhuzam a Maginot-vonal története és a négyes metró ügye között is.
Magyar Hírlap
Hunhír.info