Justice for Hungary, vagyis Igazságot Magyarországnak! A mondat a trianoni igazságtalanság orvoslásának igényével született, és azért angolul, hogy a globális térben is keresni próbálja Magyarország igazát. Ebben az írásomban a Trianon 93. évfordulójáról való megemlékezésnek egy sajátos formáját választottam.
A közelmúltban mutatták be ugyanis Jelenczki István újabb megrázó dokumentumfilmjét, amely Az igazság soha sem késő címet viseli. És most e film kapcsán próbálnék eltöprengeni mindarról, amit Trianon szomorú emléke felszínre hoz bennünk.
Jelenczki István most már több mint egy évtizede szelíd, ám konok kitartással halad a maga által kijelölt úton, és járja végig életművének a történelmi traumáink, illetve azok elfojtásának okait kutató ösvényét. Már a Háború a nemzet ellen című, 2009-ben készült dokumentumfilmje is jelezte, a magyar nemzet nevű emberi közösség lejtőn való lefelé sodródásának alapvető oka, hogy egyre inkább híján vagyunk az olyan alapvető erényeknek, mint a tudás, a bátorság, a kitartás. Ebben a mostani filmjében a szovjet birodalmi megszállás és függés évtizedei során elkövetett embertelen igazságtalanságok mindmáig hiába várt jóvátételének elmaradásáról, annak okairól vallanak a film szereplői, történészek, jogászok, szociológusok, pszichológusok. Joggal merül fel a kérdés: miként kapcsolódik mindez Trianonhoz? Nos úgy, hogy amint azt lassan megértjük, Trianon (akárcsak Mohács) nem önmagában álló esemény, hanem történelmi folyamat. Bizonyosnak látszik, hogy az 1849 és 1919 között eltelt hetven év során minden évben mások mellett mi magunk is újabb és újabb szegeket vertünk bele a magyar nemzet koporsójába. Sajnos az elmúlt 93 év sem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy egyáltalán nekikezdjünk e jelenség feldolgozásához, megértéséhez. És sajnos azt kell tapasztalnunk, hogy Trianon az 1920 óta eltelt közel egy évszázad során ugyanúgy – csak rejtettebb, következésképp veszélyesebb módon – pusztít mindnyájunkat. A szovjet birodalmi megszállás nem éppen azért következhetett be, mert nemcsak a Trianonhoz vezető utat nem elemeztük, de azt sem, hogy mit és hogyan kellene tenni azért, hogy az ne ismétlődhessék meg. A tudás, bátorság, kitartás fokozódó hiánya 1947-48-ban egyértelmű volt. Ezért aztán Bibó István joggal írhatta le az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című dolgozatában: ha egy emberi közösség a hazugságok olyan zsákutcájába beleszorul, ahol a dolgokat nevükön nevezni nem lehet és nem is szabad, akkor ez előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül vezet az egész emberi közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez.
Jelenczki István filmje tehát nemcsak a szovjet birodalmi megszállás bűntettei feltáratlanságának okait kutatja, hanem arra a sokkal mélyebb és fontosabb kérdésre is keresi a választ, hogy miért válunk most már ötszáz éve folyamatosan egyre pusztítóbb birodalmi függések és kifosztások áldozatává, és persze miért marad el mindig az igazságtétel. Mert az igazságtétel természetesen az előző birodalmak összeomlása után is elmaradt, sőt, ami ennél is rosszabb, leginkább csak esztelen és brutális megtorlások mentek végbe, amelyek nemhogy közelebb vittek volna az igazsághoz, de egyértelműen távolítottak attól. (A filmben például felmerül az a módfelett kényes kérdés is, hogy ha a hitleri birodalom bukása után megtörtént a nürnbergi számonkérés, akkor a sztálini birodalom bukása után miért nem történt meg, s miért nem történt meg azóta sem. Arról már nem is beszélve, hogy Nürnberg a cinikus győztesek ócska színjátéka volt csupán, amely minden eddiginél távolabb vitt minket a történelmi létigazság megértésétől és feldolgozásától.)
Legyünk őszinték, már maga az igazságtétel kérdése is zavarba ejtő. Merthogy miért is kell az igazságot tenni? Hiszen az igazság „csak úgy” van, azt nem kell tenni. Ahogy Jézus mondja, én vagyok az út, az élet, az igazság. Az isten szerint való élet az egyetlen igazság, de erről az útról már több ezer éve letért az emberiség. A szakrális létmód évezredei alatt nem kellett igazságot tenni, mert az magától érvényesült. A nyugatias modernitás és deszakrális pusztítás hiába álcázza magát demokráciának, erre az érvényesítésre nem képes. A magyar társadalmat az elmúlt öt évszázad során, a mostanit is beleértve, öt birodalom tartotta és tartja függésben. Ezek a birodalmak – a magyar társadalom eredményesebb kifosztása érdekében – a kollaboráns elitek egész rendszerét hozták létre, és a filmben tárgyalt bűncselekményeket is ezek követték el. Az elmúlt ötszáz év valójában folyamatos konfliktusok láncolata, ahol szuperkurucok és ultralabancok vívják a jelek szerint soha véget nem érő csatájukat. Mindegyikük a maga igazát hajtogatja. Ferenc József, Horthy és Kádár ugyanúgy birodalmi rendet akart az esztelen lázadókkal szemben, akik a pusztulást képviselték szerintük, és azért tiport lábbal minden jogot, hogy ezeket az esztelen lázadókat megállítsa. A jog tehát a győztesek fegyvere, az erkölcs pedig ilyenkor hallgat. A történelem során az állandóan kavargó konfliktustenger feletti szabályozó erő szerepét az erkölcsi és a jogi rend volt hivatott betölteni, de a jelek szerint erre éppen akkor képes a legkevésbé, amikor a legnagyobb szükség volna rá.
A mai magyar társadalom kritikus történelmi elágazási ponthoz közeledik. Vagy képes lesz helyreállítani szakrális igazságának talapzatát, vagy gyorsuló hanyatlási pályán írja ki magát a történelemből.
Magyar Hírlap
Hunhír.info