A trianoni békediktátum aláírása után másfél hónappal Horthy Miklós kormányzó gróf Teleki Pált nevezte ki miniszterelnöknek. A kiváló államférfi tagja volt a magyar békedelegációnak, ő készítette el Magyarország etnikai térképét – hasztalan, mert a nagyhatalmak a tényekre fittyet hánytak. A diktátum aláírása után Teleki grófra szomorú kötelesség hárult: miniszterelnökként ő terjesztette elő a Nemzetgyűlésben „a békeszerződés becikkelyezéséről szóló törvényjavaslat”-ot, amely „1921. évi XXXIII. törvénycikk” néven vonult be a magyar történelembe.
1920. november 13-án gróf Teleki Pál beszédet mondott a Nemzetgyűlésben abból az alkalomból, hogy kormánya benyújtotta a trianoni diktátum ratifikálására vonatkozó törvényjavaslatot. Mivel ez a szöveg a szélesebb nyilvánosság előtt kevéssé ismert, az alábbiakban a megrázó beszéd legfontosabb részleteit közöljük.
„T. Nemzetgyűlés! Engedjék meg, hogy ebben a pillanatban, amikor hazánknak balsorsa és saját végzetem erre a helyre állít, őszinte legyek, talán azért is, mert azt hiszem, hogy minden körülmény, talán maga a nemzet becsülete is azt kívánja, hogy utoljára szóljak a Nemzetgyűléshez erről a helyről.
Amikor összeomlottak a frontok, akkor a magyar nemzet azt a tulajdonságát követte, amely mindenkor jellemző volt reá nézve, hogy még a szerencsétlenségben is, még akkor is, amikor lelketlen vezetők félrevezették, még abban a pillanatban is a magyar nemzet becsületes volt és becsületesen tudott és akart hinni. Ebben a becsületességében és ebben a hitében tette le, dobta el a magyar nemzet magától a fegyvert, azt gondolva, hogy ugyanolyan bánásmódra fog találni, mint ahogy ő bánt volna el, ha az ő becsületes kezébe lett volna letéve a világ sorsa.
Igazságot vártunk, de ahelyett kaptunk egy békét, egy békeszerződést, amelynek összes egyéb jellemvonásai közül csak egyet akarok ma kiemelni, hogy szemben minden békeszerződésekkel, ez a legkevésbé őszinte békeszerződés: az őszinteségnek és a hirdetett igazságnak megcsúfolása.
Azután következett egy idő, amidőn dolgoztunk. Én ismerem ezt az egész munkát, mert a bolgár front összeomlása napjától abban részt vettem, részben vezettem. Dolgoztunk, bizonyítottunk, igyekeztünk összehordani mindazokat a bizonyítékokat, amelyek Magyarország igaza mellett szólnak…. (A kupolaterem felől a Himnusz hangjai hallatszanak. A Nemzetgyűlés tagjai felállanak és éneklik a Himnusz befejező részét.)
Tudtuk azt, amidőn a békedelegációval kimentünk Neuillybe, hogy megértésre találni nem fogunk. Soha az alatt az idő alatt, míg a békemunka előkészítésén dolgoztam, nem gondoltam azt, hogy valóságos megértésre fogunk találni. Mindig meg voltam győződve arról, hogy az a munka, amelyet végzünk, és amelyet akkor vezettem, a történelem számára készül, hogy mi a történelem ítélőszéke elé raktuk le argumentumainkat és nem a bírák elé, akik megtagadták ennek a foglalkozásnak minden attributumát.
Közben láttunk itt-ott, a nem közvetlenül érdekelteknél, derengeni némi reménysugárt; láttunk megértést, amely részben abból fakadt, hogy olyanok, akiknek alkalmuk volt mélyebben beletekinteni a párizsi békedelegációnak munkáiba, látták azt, hogy ottan nem a felállított elvek alapján ítélnek, hanem Európának jövőjét aláásni igyekeznek.
Mi akkor már úgy állottunk ott, mint védtelen, teljesen védtelen test, amely már nem várt semmit. Már igazságot sem vártunk, mert tudtuk azt, hogy a mi békeszerződésünk egy nagy műnek kisebb és kevesebb figyelemre méltatott része, amely kevesebb figyelemre méltatott részének megváltoztatása azonban annak a nagy munkának megváltoztatását is maga után vonta volna, amely elsősorban Németország ellen irányult, s amelyet ha meg kellett volna változtatni, ez olyan következményekkel járt volna, amelyek a mi békénket is megváltoztatták volna.
Akkor már nem vártunk igazságot, de nemességet vártunk, olyant, aminőt mi gyakoroltunk azokkal az entente-honpolgárokkal szemben, akik a háború alatt Magyarországon szorultak. Ehelyett azonban olyan békeszerződést kaptunk, amelyben úgy bántak velünk, mint azokkal a honpolgárainkkal, akik a háború alatt kint rekedtek. Megkaptuk a békeszerződések legkegyetlenebbikét. /…./
Ez a békeszerződés egyike minden korok legrövidlátóbb és legvégzetesebb alkotásainak. Kötetekre menő bizonyító anyaggal bizonyítottuk ezt, és azt hiszem, hogy a történelem ítélőszéke nem is adhat másnak igazat, mint nekünk. Ezekben a bizonyításokban soha sem léptük túl – azoknak módját nem követve, akik ellenünk áskálódnak – annak a keretét, amit a legszigorúbb kritika a legtudományosabb munkástól megkívánhat. Méltóztassék megengedni, hogy ezekre ne térjek ki részletesen. Ez nem szükséges magyar ember előtt, és a világ előtt sem lesz szükséges, mert hiszen előtte fekszik ez a mű, amelyben argumentumaink össze vannak gyűjtve. Méltóztassék csak azt megengedni, hogy egyetlenegy auktoritásra hivatkozzam, és minthogy egy amerikai egyetemről indultak ki azok a pontozatok, amelyek és amelyeknek be nem tartása még inkább okai annak, ami Európára rá van mérve, egy amerikai egyetemnek egyik kiváló professzorát idézzem.
A princetoni egyetem egyik kiváló professzora, Marshall Brown, azt mondja, hogy egy államot a maga állami és társadalmi életével élő organizmusnak kell tekinteni, amelyet súlyos következmények nélkül nem lehet sem szétdarabolni, sem megcsonkítani.
T. Nemzetgyűlés! Én nem tehetek mást, mint kormány, s mint aki annak idején erdélyi ember létem dacára abba a szerencsétlen helyzetbe kerültem, talán azelőtti tudományos munkásságomnál fogva, hogy kénytelen voltam helytállni mint külügyminiszter az aláírásért, végig kell hogy ürítsem ezt a keserű poharat, és én magam, aki minden munkában, de minden hibában is, amely talán ez alatt az idő alatt történt és minden másban, ami ezalatt történt, első és legfőbb felelősnek tekintem magamat, kénytelen vagyok ezt a törvényjavaslatot elfogadásra ajánlani. /…/
Ebben a nemzetben életerő van. Ez a nemzet élni akar, ez a nemzet dolgozni akar. Ez a nemzet csak a legutóbbi napokban is megmutatta azt, hogy önmagát fegyelmezni, rendben tartani tudja, és megmutatja ma azt, hogy meg tud érteni olyan érveket is, amelyek – nem a pillanat érdekeiért – a szíven keresztül az észhez szólnak, ahhoz az észhez, amely nem a szív ellen foglal állást, hanem amely ész a hazáért működik.
És ez az egyetlen, amiből a demarkácionális vonalon túl lévő honfitársaink erőt meríthetnek. Nem meríthetnek másból erőt az ő jövőjükre nézve, nem meríthetnek másból meggyőződést arra nézve, hogy nem vesznek el, mint a mi egyetértésünkből és a mi megerősödésünkből. Mert csak egyetértve, összefogva és az összefogott erőket toronymagasságra emelve tudjuk majd őket is istápolni. Ezzel az erővel igenis tudjuk majd őket megvédeni, tudjuk majd honfitársainkat, a magyarságot, mindenütt tiszteletben tartani és tudjuk majd elérni, hogy a nemzetek között a magyar tisztelt, becsült és megvédett legyen, megvédett az egész világ által, de csak akkor, ha önmaga ehhez hozzá tud járulni.
T. Nemzetgyűlés! Én, midőn ezt a törvényjavaslatot itten elfogadásra ajánlottam, azt is mondottam, hogy azért, ami van, azért, ami megmásíthatatlanul történt, akár mint tény, akár mint mulasztás, én elsősorban viselem a felelősséget. Viselem ezt a felelősséget teljes súlyával, mert hiszen ezekben a munkákban sokan vettek részt ideig-óráig egyik vagy másik helyen, de talán senki sem olyan állandóan, olyan fontosan, bár különböző állásokban, mint én.
És éppen azért, mert én ezt a felelősséget a legteljesebben akarom viselni, a legteljesebben akarom viselni azt, hogy ezekben az elmúlt időkben, az én részemről, az én személyemben, aki ezeket tettem, történt-e mulasztás, én a Ház asztalára teszek egy indítványt, amelyben kérem, hogy az én működésemnek, mint külügyminiszternek és mint miniszterelnöknek megvizsgálását a Ház azon bizottságára bízza, amely az 1920 : X. tc. által felállíttatott. Egyszóval, hogy világosan beszéljek, működésemért a vád alá helyezési indítványt is megteszem magam ellen, hogy ezzel a saját személyemben – senki másról nem szólok – összes ténykedéseimért a legteljesebb mértékben feleljek. (Taps)”
Teleki gróf tehát beszéde végén önmaga ellen nyújtott be vádindítványt annak kivizsgálására, hogy megtett-e mindent tőle telhetőt a súlyos diktátum elkerüléséért. Az indítvány szövege a következő:
„Indítványozom, hogy a Nemzetgyűlés az 1920. évi X. tc. alapján és az 1847-48 : III. tc. 32. §-ának a.) pontja értelmében engem, gróf Teleki Pál miniszterelnököt és volt külügyminisztert vád alá helyezzen.”
Hogy jobban értsük az indítvány lényegét, szükséges felidézni a hivatkozott – a „független magyar felelős ministerium alakításáról” szóló – 1848-as törvény 32. § a.) pontját:
„A ministerek feleletre vonathatnak minden olyan tettért, vagy rendeletért, melly az ország függetlenségét, az alkotmány biztosítékait, a fennálló törvények rendeletét, az egyéni szabadságot, vagy a tulajdon szentségét sérti, s általuk hivatalos minőségükben követtetik el, vagy illetőleg adatik ki.”
Az 1920. évi X. tc. szerint a felelősségre vonásról a Nemzetgyűlés határoz, a vád alá helyezésről egyszerű többséggel dönt, a bíráskodást pedig az alkotmányvédelmi bizottságból alakuló bíróság gyakorolja.
Teleki gróf indítványához hozzászólt Tomcsányi Vilmos igazságügyi miniszter is, aki a kormány valamennyi tagja ellen kért eljárást:
„T. Nemzetgyűlés! A miniszterelnök úr az imént egy indítványt terjesztett a t. Nemzetgyűlés elé, a kormány többi tagjainak előzetes tudomása nélkül. Mindamellett, hogy erről nem tudtunk, úgy, amint a múltban a miniszterelnök úr minden tettéért a felelősséget vállaltuk és azokkal mindig szolidárisak voltunk: így ezért a tettéért is vállaljuk a felelősséget és ezzel is szolidárisak vagyunk. Éppen azért tisztelettel kérem a t. Nemzetgyűlést, hogy amennyiben ez indítvány értelmében határozna, a vizsgálatot és a felelősségre vonást a kormány valamennyi tagjával szemben alkalmazni méltóztassék.”
A Nemzetgyűlés a beterjesztett indítványt ugyanezen az ülésen elvetette. Másnap, 1920. november 14-én Teleki gróf bejelentette a kormányzónak a kormány lemondását. Horthy Miklós a lemondást nem fogadta el.
F.M. Hunhír.info
Hunhír.info
