Amikor a választások másnapjától Orbán Viktor forradalomról és szabadságharcról kezdett beszélni, talán sokan azt hihették, hogy mindez csupán drámai túlzás, retorikai fordulat a részéről. Aztán fokozatosan derült ki, hogy valóban háborúban állunk. Persze mivel megváltozott a háborúk és a fegyverek természete, számos kérdés adódik.

Például, hogy mi is ennek a háborúnak a lényege. Ki az ellenfél, és milyen fegyverekkel harcol ellenünk? Próbáljuk legalább vázlatosan megválaszolni ezeket a kérdéseket.

A válasz nyilván attól függ, hogy milyen elbeszélési módot használunk, milyen értelmezési keretet és fogalomkészletet alkalmazunk, bár hogy melyik az „adekvát narratíva”, azt ma még senki sem tudja pontosan megmondani. Csak egyvalami látszik biztosnak: a világban jelenleg uralkodó elbeszélési mód tökéletesen alkalmatlan a lényeg megvilágítására, hiszen éppen az a feladata, hogy mindenki elől elfedje a lényeget. Az ezzel szemben álló „unortodox narratíva” szerint viszont e háború alapkonfliktusa a világot irányító „láthatatlan szuperstruktúra” mértéktelenségéből ered. Ez a globális hatalmi gépezet minden lokalitásból igyekszik annyi erőforrást kiszívni, amennyit csak tud, vagyis kizárólag az adott lokalitás ellenállási képessége dönti el, hogy végzetes parazitaként elpusztítja-e, vagy valamilyen egyezséget köt vele a szimbiózisra. Ez a világot uraló szuperstruktúra egyébként nem azért ilyen, mert „gonosz”, hanem azért, mert ez a természete: „The business of the business is the business” mondta erről Milton Friedman, vagyis a tőketulajdonosnak mindig az a fő feladata, hogy profitot termeljen. Az erőforrások lokalitásból való kiszívása két ágon megy végbe. Részben az eladósítás nyomán kamatágon, részben a tőkebefektetésekkel függő helyzetbe hozott lokalitásból hazautalt profittal. Mindez Magyarország esetében a GDP 22-25 százalékát teszi ki a körülbelül 12 százalékos térségi átlaghoz képest. Magyarország a legjobban eladósodott ország a régióban, így messze a legmagasabb az innen kivont kamat is. És feltételezhetően itt diktálják leginkább a feltételeket a multinacionális vállalatok, mert innen vonják ki arányaiban a legtöbb profitot is. Mindezeket a fizetési mérlegben „viszonzatlan transzfernek” hívják, vagy­is ez csak kifelé mutat, nincs semmiféle ellentételezés. Az ezt feltárni igyekvő nemzetközi szervezetek szerint csak a hazánkból offshore-ba utalt pénz 242 milliárd dollár volt az elmúlt három évtized során. Magyarország „tőkeszegénysége” tehát ócska és hazug mítosz csupán, az a logika, hogy „tőkeszegények vagyunk, ezért tőkét kell behozni”, éppen fordítva működik, tőkét hozunk be, és ezért leszünk egyre (tőke)szegényebbek. Mégpedig azért, mert ez a bejövő tőke feléli a vagyont, tehát több jövedelmet visz ki, mint amennyit behoz, vagy, ahogy az ironikus mondás tartja, „hozam helyett viszem”. A már a hetvenes években elkezdődő tudatos eladósításunk nyomán olyan végzetesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk, amelynek lényege, hogy minél jobban eladósítanak, annál könnyebb alaptalanul mesterséges hisztériát kelteni arról, hogy nagyon eladósodtál, tehát növekvő kockázatot jelentesz, ezért egyre magasabb kamatokkal kell sújtani, hogy ha bedőlnél, akkor a bank a pénzénél maradhasson. Ám ebből a logikából az következne, hogy, ha viszont mégsem dőlsz be, visszajár a kockázati felár, amit éppen arra hivatkozva vontak ki tőled, hogy úgyis be fogsz dőlni. Ezt a kockázati felárat ma egy fegyverként működtetett pénzügyi eszköz, a CDS (Credit Default Swap) biztosítja. El kell gondolkodnunk azon, hogy vajon miféle mentalitás az, amelynek lényege, hogy ha az adós súlyos helyzetbe kerül, akkor még nagyobb terhekkel büntetik, vagyis a hitelező tesz meg mindent azért, hogy bedöntse, és így ő is tönkremenjen.

Nagyjából ez az okok azon láncolata, ami Orbán Viktort arra ösztönözte, hogy háborút kezdjen legalább egy új egyezség létrehozásáért. Pontosabban először megpróbált kérni és érvelni. De a jelek szerint ez süket fülekre talált, és így nem maradt más eszköz, mint a háború. Szakítás az IMF-fel, a magánnyugdíjrendszer felszámolása, a bankadó, a különadók, a tranzakciós illeték, a devizahitelesek végtörlesztése kényszerárfolyamon és most a rezsicsökkentés. Mindez nemzetstratégiailag helyes ugyan, de a „birodalom visszavág”, és minden esetben visszahárítja ezeket az őt sújtó terheket, vagyis sajnos mégis megszorítás zajlik, csak két lépcsőben. Először a globalitás lokális hatalmi szereplőit terheli a kormány, és aztán az fogja visszaterhelni a népre. Lehet és kell is most már törvénnyel tiltani ezt a visszahárítást, de éppen az látszik kiderülni, hogy a globális hatalom lokális „rezidentúrája” a törvények felett áll. Ám a magyar „lokalitás” népe kifosztásának legvégső fiziológiai korlátaihoz közeledik immár. Már 2010 előtt is közel volt ehhez, ezért következhetett be a földcsuszamlásszerű győzelem. A Fidesz „jókor volt jó helyen”, aláállt a sok „NEM”-nek, és ezek IGEN-ként hullottak rá, eddig példátlan kétharmados győzelmet biztosítva. A négyéves ciklus nagy kérdése, hogy e globális háborúban lehet-e ezzel bármit kezdeni. A jelek szerint egyelőre csupán annyit, hogy talán „pattra kihozható a meccs”, és 2014-ben nem lesz rosszabb a helyzet, mint 2010-ben volt. Már ez is óriási eredmény volna, ám kérdés, hogy ez elég lesz-e a magyar társadalom többségének, hogy bizalmat szavazzon a folytatáshoz. Ha kicsit nyersen is hangzik, a többség nem a kormányt és nem a Fideszt, hanem személy szerint Orbán Viktort támogatja. Ahhoz azonban, hogy ez támogatás 2014-ben is meglegyen, „új szövetségre” van szükség.

Magyar Hírlap

Hunhír.info