A hadseregben dolgozók jelentős részének nincsenek marsallbotos ábrándjai. Feltételezem a civilek között sem akar mindenki miniszter lenni. Azt viszont minden becsülettel dolgozó ember elvárhatja, hogy saját helyén becsüljék meg, ismerjék el, kapjon néha egy jó szót. Ha ezt a cikket nem írom le, ezt az öt embert így együtt, közös érdemeik elismerésével soha senki meg nem említi.

Nap-mint nap figyelve közéletünket, lehet, hogy a fenti cím, legalább is annak tartalma nem is annyira „katonadolog”.

Mindennapos a mondanivalóját kibetűzni is alig tudó „nagy ember”, a tudományos fokozatok körül keringő mende-mondák, az univerzális, minden ágazatban „kitűnő” szakember, az egyre nagyobb számban nyomuló manager, humán stratéga mind-mind arra enged következtetni, hogy valahol valakik jól vagy kevésbé jól dolgoznak ugyan, de munkájuk eredményét nem Ők élvezik.

Tévedés ne essék, nem tagadom a nagy, bonyolult szervezetek vezetésében nélkülönözhetetlen szakcsoportos tevékenységet! Ugyanakkor felforr a vérem amikor, egyes vezetőik teljes tájékozatlanságról adnak tanúbizonyságot, ráadásul ez még nem is zavarja Őket.

Szorosan ehhez kapcsolódik a becsülettel dolgozók természetes szerénysége. A hadseregben dolgozók jelentős részének nincsenek marsallbotos ábrándjai. Feltételezem a civilek között sem akar mindenki miniszter lenni. Azt viszont minden becsülettel dolgozó ember elvárhatja, hogy saját helyén becsüljék meg, ismerjék el, kapjon néha egy jó szót.

Az „Irány a hadszíntér” című cikkemben leírtam a Magyar Műszaki Kontingens létrejöttének és útba indulásának viszontagságos körülményeit.

Elment az utolsó katonavonat, mi, a szervezők összeszedelőzködtünk és végre indulhattunk haza. Este 10 óra körül, másfél hónapnyi óriási teher súlyától megszabadulva, vidáman érkeztünk hazai laktanyánkba. Gyorsan lepakoltunk aztán irány az otthon, a család, volt a terv. Egy mikrobusz, öt büszke katona! Egy hadműveleti-, egy haditechnikai-, egy elhelyezési-, egy logisztikai- és jómagam egy műszaki tiszt. Alig megálltunk, jött elénk a seregtest ügyeletes tisztje a hírrel: „ Vár benneteket a törzsfőnök!” Megyünk vidáman babérokat aratni – gondoltuk!

Helyette: „ Rendben vagytok!?” választ nem is várva „csomagoljatok össze, holnap mentek ki mert a tábor is késésben van!”

A parancs családi vonzatait nem ecsetelem. Nem mintha feleségünket, gyerekeinket már bármivel is meg tudtuk volna lepni. Talán a hazavárásban való csalódás okozott csak keserűséget.

Másnap állig fegyverben, készen álltunk az indulásra. Már éppen indulni akartunk, amikor jő az új parancs. „Csak oldalfegyver lehet!” Lepakoltunk. Új parancs: „Az se!” Nem tudtuk meg ki a hülye, csak azt éreztük, hogy néhány óra múlva két darab zsebkés társaságában egy mikrobusszal egyenruhában, öten az élet legkisebb jelét sem mutató lerombolt hadszíntéren keressük a járható utakat, egy cirill-betűs szintvonalas katonai térkép segítségével.

Odaértünk! Okucsanyi D 4 km! A lakó és étkező konténerek java már áll méter magas kőhalmokon, de közöttük iszap ingovány, nádas. Kedd van, szombaton jön Horn Gyula, hivatalosan átadni a csapatot az IFOR alárendeltségébe.

Folyamatos 24 órás munka! Éjjel aggregátorokkal világítunk. Péntekre minden kész, még kávés csésze is van a tábori fogadáshoz. Pénteken jött a parancs: Mi öten tűnjünk el onnan, mert nem tartozunk az átadandó keretbe!

Így történt! Hazajöttünk, a kontingens hibátlanul megkezdte 6 éves, a világ elismerését kivívó munkáját. Ha ezt a cikket nem írom le, ezt az öt embert így együtt, közös érdemeik elismerésével soha senki meg nem említi.

Székesfehérvár, 2013.03.20.

A szerző nyugalmazott utászezredes.

Hunhír.info