Rákhel 19 éves, gimnáziumba jár. Hétfőn nem iskolába ment, hanem pornócastingra, de ott rábeszélték, hogy menjen ki a többiekkel a Parlamenthez, mert az összes haver kint van, és tiltakoznak. Legrosszabb rémálmában sem gondolta volna, micsoda pokoljárás lesz a vége…
– Amint kiléptünk a házból, egy rendőr jött oda hozzánk – meséli a megtört lány, szemében még mindig az elmúlt napok borzalmas eseményeinek rémületével. – Azt mondta, vigyázzunk, mert a háztetőről csúszik a hó. A barátom mondta neki, hogy húzzon a fenébe, hülye sün. Mire a rendőr gúnyosan legyintett, és azt mondta, felőle akár alá is állhatunk, ő szólt.
A cinikus és embertelen rendőr – akinek Rákhel félelmében elfelejtette felírni a számát – ezután egyszerűen sorsukra hagyta őket. Így kellett elindulniuk a Parlamenthez, ahol már gyülekeztek a tüntetők, s velük szemben a kék egyenruhás, arctalan pribékek szürke tömege.
A kipirult arcú, forradalmi hangulatú diáksereg demokráciát, alkotmányt, ingyen oktatást és külföldi munkaközvetítést követelt. Rákhel sok ismerőst felfedezett közöttük. Legtöbbjük vele együtt bukott meg tavaly. De érezni lehetett bennük a félelmet is, a rettegést a hatalom kiszámíthatatlan reakciójától.
– Éreztük, hogy a rendőrök bármikor megszólíthatnak. Rettenetes volt magunkon érezni vizslató tekintetüket! Tudtuk, hogy ezek az állatok bármire képesek. Hiszen a múlt héten is öt órán át vallattak egy fiút, csak mert hídlezáró akciót szervezett!
Ekkor azonban még nem történt semmi. Hirtelen néhányan átugráltak a virágládákon, és “Demokráciát! Vesszen a kormány!” kiabálással a Parlament lépcsője felé kezdtek rohanni. Egyiküket megállították a rendőrök. A többiek látták, hogy beszélnek hozzá.
– Nem tudtam, mi történik – meséli Rákhel. – Annyit láttam, hogy akik befutottak, azokat mind megkérdezték, mit csinál. Ezért berohantam én is. Elkezdtem lehányni magamról a ruhát, ami abban a pillanatban jó ötletnek tűnt.
– És mi történt?
– A tömeg kiabálva biztatott, a rendőrök pedig mind engem néztek. Gondoltam, elvonom a figyelmüket, amíg a többiek végrehajtanak valami forradalmi tettet. De nem így történt. A forradalmárok csak álltak a döbbenettől, letaglózta őket a forradalmi pillanat. A rendőrök pedig…
Rákhel elsírja magát. Felszínre törnek benne a borzalmas emlékek.
– Borzalmas! Azok a disznók csak legeltették rajtam a szemüket! Mintha egy darab hús lennék! Pedig még azt is kiabáltam, hogy “Free Pussy Riot!” A mieink bezzeg úriemberek voltak, azok megtapsoltak, fütyültek…
De az igazi borzalmak csak ezután következtek. Rendőrök vették körül a rémült fiatal lányt, és egyikük egy pokróccal takarta őt le. Rákhel ettől úgy érezte, halottnak nyilvánították.
– Mondták, hogy azonnal öltözzek fel, és hagyjam el az Országház területét. De én nem engedtem a zsarolásnak! Magyarország szabad, és demokrácia van benne! De erre a rendőrök azt mondták, ha nem teszem, amit mondanak, elő fognak állítani.
– Ettől féltél?
– Attól féltem, hogy valami olyasmit kérnek, amit a filmekben sem vállalok soha.
Rákhelt ezután két rendőr felnyalábolta, és egy rendőrautóhoz vitték. Közölték, hogy közszeméremsértés miatt fogják előállítani, amit nem értett, mert ilyen még sohasem történt vele. Felszólították, hogy öltözzön fel, aminek félelemből eleget tett, de odabent feszült benne az indulat a diktatúra kegyetlensége ellen. Az autó elindult vele, és a Gyorskocsi utcai fogdaépületbe szállították. Útközben a két rendőr, mintha semmi sem történt volna, vidáman nevetgéltek és a másnapi szabadnapjukról beszélgettek. Miközben ő a hátsó ülésen rettegett!
– A börtönben mindjárt bevittek egy zárkába. Ott egy hosszú hajú pasas ült. Mindjárt felismertem, hogy egy neonáci szervezethez tartozik.
– Honnan tudtad ezt?
– Ilyen turulok voltak a mellényén, meg tarsolylemeze is volt. Azt mondta, nagyon örül nekem, mert már 2006 óta ül itt egyedül, mert egy doboz tojást találtak nála, és ezért terrorcselekményekkel gyanúsítják. De én tudtam, hogy hazudik, és azért rakták oda, hogy éjjel megerőszakoljon!
– Ettől féltél?
– Nem. Csak tudtam.
A fogdában Rákhel nagyon magányos volt. Csak egy deszkapriccsen fekhetett, és nem beszélhetett sem a pszichológusával, sem a rabbijával. Azt mondták neki, hogy teljesen felesleges, mert úgyis viszik mindjárt kihallgatásra. Panaszkodott, hogy kevés az étel, de neonáci társa kiröhögte, és azt mondta, örüljön, hogy egyáltalán kapott, mert ő egy éve nem kap, és csótányon meg esővízen él. De egyszer sikerült ellopnia az egyik őr gumibotját, azzal végre egyszer jóllakott. Elmondta neki, hogy micsoda borzalmas dolgokon ment keresztül, mire a neonáci fejhangon sikítva röhögőgörcsöt kapott, és kimúlt.
– Négy és fél órát kellett még abban a sötét lyukban töltenem – csuklik el Rákhel hangja – ezalatt kénytelen voltam a hullából enni. A tarsolylemezével vágtam egy szeletet belőle. Majdnem kihánytam, mert tudtam, hogy nem kóser. De megerősített a tudat, hogy a diktatúra ellen harcolok.
Arról a borzalmas négy és fél óráról, míg a kihallgatásra várt, már ez az erős lány sem képes beszélni. Csak elmosódó emlékképei vannak: bejön az őr, ő térdre hullik előtte, valami meleget érez a szájában, aztán valaki pénzt dug a zsebébe, amit később a tiszaeszlári holokauszt-emlékmű felépítésére küldött el. Végül elvitték őt egy irodába, ahol egy marcona rendőr arról kérdezte, miért vetkőzött le a Kossuth tér közepén.
– Ekkor megjött a bátorságom. A képébe vágtam, hogy ezt ő soha nem fogja megérteni, mert egy bornírt diktatúra szürke lelkű szolgája. Felugrottam a székről, úgy kiabáltam vele. Kérdőre vontam, hogy tudja-e, hogy gyermekeink jövőjét játssza el, miközben itt kihallgatósat játszik, és igaz lelkű hazafiakat hurcol meg egy diktátor parancsára. A beszéd végén már az asztalra álltam volna, de sajnos megcsúszott a lábam, és leestem.
– Akkor mégsem a rendőrök vertek meg?
– Ööö… Ja, de! Igen. Persze.
Rákhelt végül elsősegélyben részesítették és megalázó módon hazazavarták. Még arra sem méltatta a diktatúra, hogy megbírságolja. Kifelé menet hallotta, ahogyan a rendőrök röhögnek rajta, és mintha azt is mondták volna, hogy “hülye kurva”. Sérülése miatt négy nappal el kellett halasztani a pornócastingot, ami majdnem karrierje végét jelentette.
Savanyó László – Hunhír.info