Az Esti hírlap korabeli tudósítása szerint utoljára 1962-ben volt ilyen ítéletidő március 15-én. Igaz, akkoriban ez az ünnepnap a tűrt, tiltott kategóriába tartozott, így nem is lehet felállítani azt a képletet, amely az elmúlt napok eseményeire jellemző. Amióta március 15. nem gumibottal szétverendő ünnep – leszámítva természetesen a gyurcsányi diktatúra időszakát – sokan, és sokat beszéltek ilyenkor a dicsőséges múltról, a jelen kihívásairól, a nemzeti összefogás, felemelkedés szükségességéről a politikai színpadokon, de a szó most, az ítéletidő alatt lett reményt adó valóssággá. Égi veszedelem tört Magyarországra, és földi emberek szálltak szembe a pusztító elemekkel. Magyarok. Valami, mostanság eddig nem érezhető nemzeti összefogás alakult ki a nemzeti ünnepen. Nem számított, gazdag, szegény, terepjárós újgazdag vagy traktoros paraszt, aki tudott, indult menteni a veszélyeztetett területeken. A közösségi portálok, az internetes fórumok tele vannak a hétköznapi hősiességgel és a hétköznapi hősökkel. Idén nem zászlóerdős, pártlogós, hanem hólapátos nemzeti ünnepünk volt március 15-én. Nem a szavak, a tettek ünnepe. Talán azért borított ránk ezt a hatalmas, embert próbáló fehérséget a Magyarok Istene, hogy végre ezt is megérjük. Hogy előjöjjön bentről az a való, amely összekuszálódott világunk mindennapos küzdelmeiben még nem látszik, és rendkívüli helyzetek kellenek ahhoz, hogy bizonyítani lehessen: a globalista, mindent kiüresítő közegben sem hunyt ki még a magyar összefogás.

Mi történt Magyarhonban? Az egymással szempillantás alatt dudaháborúba és ennél vadabb dolgokba keveredő autósok egyből segítőkész, önzetlen békésekké váltak a csikorgó hidegben, a sokat gyalázott gárdista mellett hólapátot, s nem könnygázpalackot szorongatott a robotrendőr, a máskor nagy nehezen, pénzért összeszedett alkalmi hómunkások helyett ellenszolgáltatást nem váró önkéntesek százai toporogtak a budapesti Hősök terén, hogy induljanak segíteni a bajba jutottaknak. A közösségi oldalakat, hírportálokat elárasztják a beszámolók a hétköznapi hősökről, az emberségét megtaláló emberről. A hidegben didergő honfitársnak meleg teát, harapnivalót visz a fűtött lakásból kirajzó honfitárs, a veszélyeztetett útszakaszok melletti települések megnyílnak, a magyarországi közállapotok miatt bezárkózó emberek kitárulnak. A havas ünnepen nincs pártlogó a kézi szerszámon, és még az is adni akar, akinek különben nehéz a sorsa. Sorra olvashatjuk a bejegyzéseket az internetes felületeken, hogy kihozta az ítéletidő az emberből a magyart. Hol volt “divat” erre büszkének lenni egy jól behatárolható közegen kívül az utóbbi időben? Sehol! Még az is tett valamit a közös ügyért, aki a billentyűzet-forradalom gyermeke, hiszen nem az észt osztotta, hanem alkalmi hírharangként, információs központként működött.

A liberális médiumok részéről valahogyan nem éreztük ez a hangulatot, ezt a tenni akarást, ezt a lelki erősítést, a közismert árokásónknak pedig most is fontosabb volt azok mélyítése, mint az összefogás elismerése és erősítése. Idősek, fiatalok ezrei segítettek, lapátoltak, “magyarkodtak”, de megint volt egy csoport, aki az utcát választotta. Nem a hólapátolásra, hanem a zavarkeltésre. Hiába hirdették meg akciójukat iszonyú liberális médiahátszéllel, Budapesten még egy tucatnyi poloska sem mászott ki a matracból műbalhézni. A demokratikus ellenzék szokás szerint leszarta magát az embert, minden megnyilvánulása a vészhelyzet kapcsán a politikai hisztériakeltés volt, a kormány meg magyarázta a bizonyítványát, hogy jól kezeli a történéseket, és gondosan felkészült mindenre. Az emberek meg egyformán tettek a huhogó uszítókra és a magyarázkodókra.

Azt cselekedték, amit a szívük parancsol. 2013 március 15. bevonul a történelembe. A hétköznapi ember megnyert forradalma. Ezt a politikusok közül elsőként megint a jobbról-balról egyformán gyalázott párt elnöke, Vona Gábor vágta le elsőként, amikor már szombati facebook bejegyzésében az emberi összefogást méltatta a szirénhangok kurjongatása helyett. Dicsőség március 15. hétköznapi hőseinek, bármilyen zászlót is lobogtatnak, bármilyen csónakban is eveznek, mert a gálya közös erővel suhant a zavaros világtengeren. És ebből még akármi is lehet.

Kostás Roland – Hunhír.info