Létezik igazság, – ha kérdez, ha felel; de ha magyarázó mellékmondatként kiderül, még akkor sem felfedezés – mert egyedül csak a hazugságot találják ki. Látható és láthatatlan világ: igazság és hazugság, – ikertestvérek! – akár a hit és a szenvedés.
A hit egy láthatatlan Isten, láthatatlan törvények, ígéretek és egy boldog, a beteljesedés felé siető, de mégis láthatatlan ország bizonyossága szerint való élet, amely együtt él egy láthatatlan Megváltóval, együtt munkálkodik egy láthatatlan Lélekkel. Mindez a látható világban megy végbe, olyan emberek között, akiknek a testi szemlátása többet jelent, mint a láthatatlanokról való meggyőződés. Akik keresik, kutatják miként élhetnének boldog, kiegyensúlyozott életet, hogyan élhetnének gazdagabban. Arra kérdésre, hogy mit is jelent valójában gazdagnak lenni? – egyre égetőbbé és sürgetőbbé válik a felelet. Lelke mélyén mindenki érzi, tudja, hogy nem (csak!) a pénztől függ az élet. Mégis szinte mindannyian a pénztől remélik biztonságukat… Nagy ellentét a látható és láthatatlan világ! A kettő között áll az ember.
Legnapfényesebb utakon, – míg tart a szíved tarsolyában a hit, az imádság, a szülői ház otthonából, óvodából, iskolából tanult drága kincs és nyugodtan térhetsz nyugovóra a tisztességesen elvégzett munka után, – egyszerre váratlan aggodalmak szétszakíthatatlan köde ereszkedik rád, idegeid felőrlődnek hiábavaló harcokban, indulatos nyugtalanságod teherré teszi az életet környezeted számára, reád csap a halálfélelem, oroszlánkarmokkal marcangolja szívedet. Minden, ami benned zajlik a gondolkodástól kezdve a test és az elme működésének összhangjáig, a benned zajló összes ismeret és ismeretlen folyamat mind-mind energia – egyensúlyát veszti.
Új tudatosság ösztönző cselekvés megható példája „A szeretet szimfóniája” (2007. december 4.) keletkezése, hogy a fiatal ír gitáros egy nap találkozik egy csellistával New York-ban. A találkozásból egy gyermek fogan August Ruch, ám a fiú árvaként nő fel. A különleges zenei tehetséggel megáldott gyermek minden erejét arra használja fel, hogy megkeresse szüleit… És megtalálja! Megtaláljuk! – de csak azok hallják meg a figyelmeztetést, akik odafigyelnek a keresésre, az új élet lehetőségére, az összetartozásra, az összefogásra. Ez pedig a tenni akarás! Mert sajnos az emberiség nagy része előnyre szert tenni csak valami, valaki más rovására akar. Ez olyan, mintha a halak az óceánban egymás elől a vizet akarnák ellopni – még nekik is több tudatosságuk van, mint az emberiségnek…
Új befektetett energiával, teljesen ösztönös reakcióval, félelmeimet leküzdve, hitem szerint – Istenem és Atyám segítségével! – új energiaáramlással Zabolán a II. világháborúban elhurcolt kisharangot sikerült körülményesen Biatorbágyról hazahozatnom (1971. október 10-én), monumentális székely kaput állíttattam (1975. augusztus 24-én), az 1977. március 4-ei földregés által súlyosan megrongált műemlék vártemplomot, várfalat és tornyot – jórészt külföldi segéllyel – kijavíttattam, majd a változásokat követően 1991. május 31-én néhány barátommal, az RMDSZ támogatásával a templom közelében gróf Mikó Imrének, a falu szülöttjének mellszobrot állíttattam, Petrovics István szobrászművész alkotásában.
Mindezt természetesen a rendszer támogatása nélkül, – hanem az ösztönös reakció és az elme túlélési parancsával. A sípályán figyelhető ez meg nagyon jól, amikor a meredek lejtőre az ember félve ereszkedik rá, igyekszik függőleges testhelyzetben maradni, ami ebben a helyzetben a biztos egyensúlyvesztés, rosszabb esetben bukás vagy sérülés. Abban az időben ez volt az egyetlen, amit rizikófaktorral (kockázati tényezővel) tenni lehetett.
Csak most következik – ha kiderül! Huszonkét év elteltével hallom és olvasom, hogy a kisharang magától hazajött (valószínű megunta Biatorbágyon); a székely kapu a világ teremtése óta (úgy önmagától!) ott áll; a 15. századi templom, várfal és torony készruhagyárban fehérbe öltözött; Zabola önkormányzata 1991-ben határozott a szobor felállítása mellett és elkészítésére felkérte Petrovics Istvánt. Egy még frappáns (meghökkentő) megfogalmazás. A közakarat állította a szobrot.
Itt a nagy nyilvánosság előtt – mielőtt a valóság elferdítőinek nevét is közlöm – szeretném megkérdezni a szerzőt, hogy „Közakarat” hol lakozik, hányas cipőt visel és mi a kedvenc étele, itala? Azt hittem, kifáradt a torka az irodalmi cenzúrában, a Duna-csatornánál, a kollektivizáláskor…
Mit várunk a történelemhamisítóktól? A régi rendszertől?
Ha kiderül…
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info