Elsőként is: Isten áldja szülinapján legkedvesebb druszám minden emlékét: természetesen Petőfiről beszélek, akinek vagy ma vagy holnap van a szülinapja. Legszívesebben csak róla beszélnék, de bevallom: más, nagyívű terveim vannak vele…
Nem szeretnék ma különösebben senkit leterhelni, igyekszem lazán kezelni a dolgokat.
Szóval ma mulatunk, lesz/lehet tánc is, így aztán majd a táncról locsog egy kicsit, ha már a mi jó Bejánk úgy itt hagyott minket, mint Szent Pál az oláhokat – igaz, azt konkrétan nem tudom, hogy ez a kázus miként történt, de hogy otthagyta őket az biztos, hisz mért maradt volna fönn a mondás.
A tánc tehát egy művészeti ág, amely az emberi test – jellemzően, de azért nem kötelezően, ritmikus, zenére történő – mozgásával fejez ki érzelmeket, épít társadalmi kapcsolatokat, de spirituális tartalommal is bírhat.
(A tánc szót állatok vonatkozásában is használják, ilyen például a méhtánc vagy a remegőtánc, esetleg a párzási tánc – de ezt most kihagyjuk.)
A tudatos, esetenként pontos koreográfiával megtervezett mozgás egyféle kommunikáció – akár hivatásos, akár műkedvelő, akár átmeneti szinten alkalmazzák, sőt: esetenként szóban-írásban meg sem fogalmazható üzenetek közvetítésére alkalmas.
A táncok ezerféleképpen kategorizálhatók: valamennyi skatulyázásnak megvan a mag jelentősége, hisz bármennyi is a közös bennük, mindannyian másra gondolunk, mondjuk ha néptáncról, balettről vagy éppen az amerikai négerek utcai breaktáncáról beszélünk.
Ugyancsak lehet kategorizálási alap az alkalom is, hisz a tánc lehet ünnepélyes, netán versenyszerű vagy akár erotikus. Amit ma este a legtöbben fogunk járni az egyféle keverék – alapvetően a magunk örömére fogunk rockizni, adott esetben lassúzni vagy csárdásozni. Nyilván alkoholszintük függvényében is változhat minden egyes mozdulatunk, más lehet a ritmikánk – de mindez függ a gyakorlattól is.
Egy higgadt, jellemzően idősebb (házas)párokból álló társaság várhatóan higgadt szalontánccal köszönti az új esztendőt, jóllehet ebbe beleférhet akár egy kis tvisztelés is, hisz ne felejtsük: a mai hatvanas-hetvenes generáció tizenéves korában söpörte el a szalontáncok egyeduralmát ez az újszerű mozgásforma, amelyről annak idején úgy beszéltek, hogy valójában a padlókefélés közbeni háttörölközést kombinálja össze. (Tudja még valaki, hogy mi a padlókefélés???)
A csetlő-botló ifjúság (igen, minden látszat ellenére még ma is van ilyen) várhatóan erotikus elemeket is beiktat a táncába, egyrészt azért, hogy ki-ki felhívja magára a figyelmet, másrészt azért, hogy valakinek (nem feltétlenül a partnerének…) jelezze, hogy készen áll/állna a kapcsolatteremtésre…
A régivágású hölgyek/urak persze azt is tudják, hogy adott esetben vannak kötelező körök: a társaságból minden férfinak illik elvinnie minden hölgyet egy táncfordulóra, s ezt a felkérést nem illik visszautasítani.
Megjegyzem: ez a szabály ma már nem kötelező, de mégis érdemes tudnia annak, aki a korrekt-udvarias viselkedésnek legalább a kereteire ügyel. Csak mondom: az illemtudó és a főleg illemtartó emberek elképesztő sikereket képesek elérni e tudományukkal akár a legváratlanabb helyen is – s ha úgy mondom, hogy még a munkahelyen is, akkor e munkanélküli világban érdemes elgondolkodni rajta…
A színpadi és a versenytáncról, pláne a balettről e szilveszteri napon inkább nem beszélnék, de ha már belejöttem, felelevenítenék még egy tánccal kapcsolatos fogalmat, ami ma már tudomásom szerint nem is létezik. Ez a lekérés. Ez abból az időből származik, amikor a tánchoz és a táncos szórakozáshoz szigorú szabályok kapcsolódtak.
Szóval a férfi (a pasi) udvarias meghajlással a “Szabad?” kérdést föltéve megkérdezte a hölgyet (a csajt), hogy szíveskedne-e vele táncolni. A hölgy (pirulva) igent mondott, majd elmentek táncolni, ám hirtelen megjelent mellettük egy új férfi, aki szintén megkérdezte a hölgyet, hogy “Szabad-e?”. És az udvarias férfiú (majd szétrobbanva a méregtől) átadta a hölgyet az új kérőnek – még akkor is, ha az sem akart (volna) menni. A “visszakérés” súlyos illemsértésnek minősült, de ilyenkor mindig segített a jóbarát, aki lekért, hogy az eredeti kérő újra mehessen – s ez így foly(hatot)t a végtelenségig.
A helytől függően a sok le- és visszakérés gyakorta torkollott a férfiak közötti bicskázásba – vagyis a szarvasbikák élethalál-harca nem is oly rég még a tánctermek környékén is emberek között is megvolt. Egy másik alkalommal elmesélem, hogy mi is az a majomsziget, meg a lányok petrezselyemárulása a táncteremben.
Mészáros Sunyó – Hunhír.info
Hunhír.info
