A most kirobbanó összeütközés már a második szintje egy elosztási konfliktusnak. Az első szint a birodalmi kifosztás szintje. A birodalmi tőkestruktúrákat nem érdekli, hogy Magyarország humán újratermelése hogyan zajlik, ők csak élvezni akarják annak gyümölcseit.

Bár a diáklázadás felfokozott érzelmi légköre nem nagyon kedvez az elmélkedésnek, most tegyünk mégis kísérletet arra, hogy a kérdés mélyebb rétegeit is megvizsgáljuk. Abból az állításból volna célszerű kiindulni, hogy minden társadalom legfontosabb feladata az emberi erőforrások újrateremtése, ami tulajdonképpen magának az „életnek” az újratermelése. „Ép testben ép lélek” – tartja a régi mondás, és valóban, ez mindennek az alapja. A fizikai és a „lelki” test újrateremtése minden emberi közösség legfőbb célja. Ha ez a talapzat ép és egészséges, akkor minden van, ha nem, akkor valójában semmi sincs. A mai magyar társadalom összesen körülbelül ötezermilliárd forintnak megfelelő erőforrást fordít arra, hogy újratermelje humán tőkéjét, így enyhén szólva nem mindegy, hogy milyen módon teszi ezt. Tegyük mindjárt hozzá, hogy ennek a nagyobbik fele a családon belül zajló tradicionális, „nem piaci” tevékenység, így aztán az uralkodó közgazdaságtan számára – nem létezik.

A legfontosabb kérdés természetesen annak a tisztázása, hogy ki és milyen arányban viselje ennek a hatalmas reprodukciós rendszernek a költségeit, és milyen arányban élvezze hasznait. Itt először is azzal kell szembesülnünk, hogy a háború óta Magyarországon valójában nincs egységes rendje a humánerőforrások újratermelésnek. Ehelyett a mindenkori berendezkedésnek van egy alaphazugsága arról, hogy mi és hogyan zajlik a rendszerben – és van a valóság. Ez pedig többnyire az, hogy akinek pénze és/vagy kapcsolati tőkéje van, az függetlenül a meghirdetett elvektől úgy jut hozzá a legmagasabb szintű erőforrásokhoz, hogy a piaci ár töredékét fizeti érte. Magyarán szólva a permanens korrupt normaszegés a valódi „norma”, így forrás híján a nagy rendszerek és az egész magyar humán vagyon folyamatos lepusztulása zajlik.

A magát szocializmusnak nevező előző rendszer azt hazudta, hogy „ez ingyen van”, ami nyilvánvaló képtelenség, hisz ezt a mai ötezermilliárdot akkor is elő kellett teremtenie valakinek. Ez a „valaki” persze az egész társadalom volt, mert az államnak nincs pénze, soha nem is volt, ma sincs, csak a mi zsebünkből. Tehát eleve „levették ezt” a fizetésünkből, és ezért voltak/lehettek „inkább jelkép, mint szimbólum” szintűek a bérek. Az új rendszer mindent eldöntő, birodalmi kollaboráns elitje meg azt hazudja, hogy „nincs ingyenebéd”, mindenki piaci alapon fizesse meg az újrateremtést. Nos, ez akár működhetne is, csak azt már elfelejtették közölni: ja, de ennek fedezetét persze nem tesszük vissza, tehát a bérek továbbra is megmaradnak az inkább jelkép, mint szimbólum szintjén”. Vagyis közölték a néppel, hogy ha életben akar maradni, akkor szíveskedjen a pénztárhoz fáradni. És aki valami rejtélyes okból erre nem képes, sorsának megpecsételődését csak önmagának köszönheti.

A liberális többségű kormányok 1990 óta így aztán – mindezt végrehajtandó – időnként rárontanak a népre, s aztán, megrettenve a következményektől, visszakoznak. Fel kellene végre tennünk a kérdést, hogy akkor valójában mit is kellene higgadtan és becsületesen végiggondolni. Vagyis hogy valójában ki fizeti a humán tőke újratermelésének roppant költségeit? Elvileg két alaptípusuk lehetséges az ezt megalapozó rendszereknek. Az egyik az állami közszolgáltató nagyrendszerekre épülő változat. Ennek fenntartásához azonban magas adókra, progresszív adórendszerre van szükség. A másik lehetőség, hogy pia­ci alapon zajlik mindez, de akkor viszont kellően magas bérekre van szükség ahhoz, hogy a rendszer működjön. Vegyük észre, hogy mindkét esetben a legnagyobb tőkestruktúrák a fő finanszírozók, és ez így is van rendjén, mert elsősorban valóban a tőketulajdonosok profitálnak a magas képzettségű munkaerőből.

A valóságban a kettő valamilyen kombinációja szokott megvalósulni, de az képtelenség, hogy alacsony adók és alacsony bérek mellett legyen magas szintű humántőke-reprodukció. Ám éppen ez zajlik a rendszerváltás Magyarországában. A döntő többség sem elégséges bért, sem kellő állami támogatást nem kap ahhoz, hogy testi és lelki egészségét újratermelje. Mit kellene végiggondolni? Legelőször is azt lenne hasznos tudatosítani, hogy a most kirobbanó összeütközés már a második szintje egy elosztási konfliktusnak. Az első szint a birodalmi kifosztás szintje. A birodalmi tőkestruktúrákat nem érdekli, hogy Magyarország humán újratermelése hogyan zajlik, ők csak élvezni akarják annak gyümölcseit

Nem meglepő, hogy a népesség nagy része is átveszi ezt a magatartást, és ő is úgy akar „ingyenesen” mindent, hogy ahhoz egyáltalán nem kíván hozzájárulni. A kormányok meg harapófogóba kerültek, mert a birodalom kiszívja az erőforrásokat, tehát nekik a „mínuszt” kell elosztaniuk, vagyis ráterhelniük a társadalomra. A legfőbb kérdés tehát a birodalmi alku.
A Magyarországról kiszívott erőforrások (kamat és profit) aránya több mint kétszerese a térségi átlagnak. Ennek jelentős csökkentése nélkül nincs esély, mert annyi halasztás, mulasztás halmozódott már fel, és a degenerációs leépülési folyamatok már olyan erősek, illetve a konfliktusképes társadalmi csoportok már olyan cinikusak és gátlástalanok, hogy így nem megy tovább. Ha mégis lenne erőforrás, akkor is szükség lenne egy olyan, széles körű, hosszú távra szóló egyezségre, amely lehetővé tenné, hogy az emberi erőforrások reprodukciójának költségei és hasznai – elosztási arányai – hosszú távra rögzíthetőek legyenek. Ez ma az álmok birodalmába tartozik, hisz a mindent hiszterizáló „verbális polgárháború” egyelőre teljesen kizárja ezt. Márpedig enélkül a lepusztulás felgyorsulásának nem marad alternatívája.

Magyar Hírlap

Hunhír.info