Október 23-án a túlerő ellen utolsó pillanatig harcolókat ünnepeljük, akik egy percre sem tették le a fegyvert és soha nem adták fel elveiket. Még a bitófa alatt sem. Ők – ellentétben a mostani forradalmi többséggel – szemtől-szemben vették fel a harcot az idegen hódítók ellen. S mit tesz a mostani, magát „forradalminak” nevező kormány?
Mostanra már kiderült, hogy az Orbán Viktor-féle kétharmados forradalom elbukott. Sajnos még azt sem mondható el róla, hogy a késői utódok szemében is dicső módon, hanem a végső csatából gyászosan megfutamodva.
Október 23-án a túlerő ellen utolsó pillanatig harcolókat ünnepeljük, akik egy percre sem tették le a fegyvert és soha nem adták fel elveiket. Még a bitófa alatt sem. Ők – ellentétben a mostani forradalmi többséggel – szemtől-szemben vették fel a harcot az idegen hódítók ellen. S mit tesz a mostani, magát „forradalminak” nevező kormány? Míg az utcákon, a kiválasztott médiákban szánalmas kampányt folytat annak bizonygatására, hogy mennyire komolyan veszi a harcot pl. az IMF ellen, addig az első brüsszeli szemöldökráncolásra máris újabb súlyos megszorításokat vezet be. S mindezt teszi annak tudatában is, hogy a bevezetni szándékozó, már sokadik súlyos és igazából semmilyen pozitív eredményt nem jelentő megszorítás hosszú-hosszú évekre befagyasztja a hazai gazdasági növekedést és várhatóan újabb-és újabb komoly történelmi hagyományokkal rendelkező magyar vállalkozás tönkremeneteléhez fog vezetni. Így nemhogy egymillió új munkahely nem fog létesülni, hanem várhatóan további tömeges elbocsájtások lesznek az elhúzódó gazdasági recesszió mellett. S így hosszú évekre, de lehet, hogy évtizedekre lemondhatunk a becsületes és áldozatokat is jelentő munka nyomán megvalósuló jólétről.
Az orbáni forradalom bukása most októberben vált biztossá, amikor szégyenszemre mindenkinek be kellett végre látnia, hogy az ország költségvetését Brüsszelben és a nemzetek feletti bankholdingok, pénzügyi alapkezelők irodáiban állítják össze, az ország igazi urainál. Ugyanakkor az már a tragikomédia határait súrolja, ahogy ezt a nyilvánvaló tényt még mindig tagadja a kormány, ragaszkodik ahhoz a fantazmagóriához, hogy minden, amit tesz, pont a külföldi gazdasági helytartók elleni hadviselés része, amelynek eredményeképpen már itt kopogtat a gazdasági függetlenség és jólét.
A kétharmados forradalom egyébként abban is magyar kuriózum volt, hogy fő csapásiránya pont a forradalmi többséget létrehozó magyarok nagy része ellen irányult. A munkások, értelmiségiek, tanárok, egészségügyi dolgozók, általában a közszféra munkavállalói valamint a hazai kis-és közepes vállalkozások ellen, akik nélkül pedig nincs és nem is lehet magyar jövő. Ráadásul tették ezt úgy, hogy a forradalmi harcot jórészben a munkahelyteremtés címszó alatt hajtották végre, amelynek gyászos eredményét az utólag súlyos pénzekbe kerülő indoklás nélküli elbocsájtásokban, a versenyszféra létszámcsökkenésében, a rabszolgakódexnek nevezhető munkajogi szabályozásban, az éhhalált jelentő bérekért foglalkoztatott közmunkások létszámának erőteljes növekedésében láthatjuk.
Azoknak pedig, akiknek megmaradt az állásuk, a forradalom eredményeiből többek között a keresetek jelentős értékvesztése, a közszféra bérbefagyasztása, az életpályamodellek felfüggesztése és a kilátástalanság, a távolba vesző nyugdíjas évek jutottak osztályrészül. Mindezt tetézi a külföldieket és érdekeltségeiket érintő külön adók és illetékek hatása, amelyek – minden szemforgató ígérgetés ellenére – szinte csakis a magyar családok kiadásait növelte. Immáron elmondható, hogy az orbáni forradalom tüze inkább a nemzetet, mint azokat emésztette fel, akik miatt az ország ide jutott.
A szerző a Jobbik szakpolitikusa, országgyűlési képviselő.
Hunhír.info
