…II. Ramszesz az Izraelitákban nem látott mást, mint problémát jelentő élősködőket, de semmi esetre sem ellenséget, akiknek az elűzése könnyű lett volna számára. Ehelyett egyfajta munkaszolgálatra sorozta be őket, melyet étellel és itallal fizettek meg, tehát nem robotként kellett dolgozniuk! Történelmükben először azonban az Izraelita nomádoknak szabályozott tevékenységet kellett végezniük más nép számára, és ez egyáltalán nem tetszett nekik.

Rögtön az elején szeretném tisztázni, hogy ezen írásom nem a Biblia cáfolatára, sem a hit alapjának kétségbe vonására készült, csupán a régészet, és a bizonyított történelem szemszögéből foglalkozik Mózessel és a zsidók kivonulásával Egyiptomból. Alapvetően igaz viszont, hogy az egyiptológia, mint tudomány mindig is éles ellentétben állt azon teológus bibliakutatókkal, akik a hit szemszögéből elfogultabban közelítették meg az Ószövetség Egyiptomra vonatkozó részeit.

A bibliai idézetek a református Biblia Károli Gáspár-féle fordításából származnak.

Izráel gyermekei Egyiptomban:

A Kr. e. 13. században élt egy néptörzs, nem messze Tanisztól, mely “Izráel fiai”-nak nevezte magát. II. Ramszesz adott nekik egy földdarabot, melyet Gósennek hívtak. Izráel fiai egy Jákob nevű férfi leszármazottai voltak, akit évszázadokkal azelőtt az éhség hajtott Palesztinából ide, és az akkori fáraó (valószínűleg a hükszósz uralom alatti király), letelepedési engedélyt adott neki. Jákob nagy családdal érkezett, mely két szempontból is figyelemre méltó volt: állandó viszálykodás dúlt közöttük, mégis hihetetlen számban szaporodtak. Éppen a Deltában – amit II. Ramszesz kinézett a birodalom új központjának – volt létszámfölényben egy idegen törzs, melyet az egyiptomiak egykor, szánalomból befogadtak. Más idegenekkel ellentétben, akik ekkoriban a Nílus völgyét lakták, az Izraeliták szigorúan maguknak éltek, kerülték a kapcsolatot az őslakosokkal, ami valahogy gyanúsnak is tűnt. Ezenkívül különleges helyzetet élveztek: nem rabszolgaként dolgoztak, mint azok az idegenek, akiket a fáraó a hadjáratain szerzett. De nem sorolták be őket katonai szolgálatra sem, bár az egyiptomi hadsereg egyre inkább idegen – főleg szíriai és núbiai – katonákból állt.

II. Ramszesz az Izraelitákban nem látott mást, mint problémát jelentő élősködőket, de semmi esetre sem ellenséget, akiknek az elűzése könnyű lett volna számára. Ehelyett egyfajta munkaszolgálatra sorozta be őket, melyet étellel és itallal fizettek meg, tehát nem robotként kellett dolgozniuk! Történelmükben először azonban az Izraelita nomádoknak szabályozott tevékenységet kellett végezniük más nép számára, és ez egyáltalán nem tetszett nekik.
Az eredmények, melyeket Ramszesz ezektől az intézkedésektől várt, csak részben valósultak meg. Bár olcsó munkaerőt talált Ramszesz-város építéséhez, reménye, hogy Izráel fiai lassabban szaporodnak majd, dugába dőlt.

A munka, melyet II. Ramszesz Izráel fiaira kiszabott, egyáltalán nem volt embertelen. Egész biztosan nem volt olyan nehéz, mint az asszuáni kőfejtők vagy a Sínai-félszigeti bányák rabszolgáinak a munkája. Az ellátás pedig bőségesnek tűnt az Izraelita nomádok számára. Olyan mennyiségben és rendszerességgel kaptak húst, halat, gyümölcsöket és a szokásos gabonát, hogy az Izraeliták évtizedek múlva is – úton az Ígéret Földjére -, erről álmodoztak. Másrészt a munka idején olyan felügyelők ellenőrzése alatt álltak, akiket II. Ramszesz a saját soraikból választatott ki. Mindenkinek egy bizonyos normát kellett teljesítenie, viszont ha ezt nem tette, jöttek a botütések.
Az Izraeliták, egy viszonylag egyszerű módszerrel, nílusi iszaptéglát állítottak elő II. Ramszesz palotaegyütteséhez. Egyesek kosarakban iszapot hoztak a folyóról, mások korsókban vizet, megint mások apróra vágott szalmát halmoztak fel. Az utolsó munkáscsoport ezt a nyersanyagot formázta meg, és rakta a napra száradni. Minden hétköznapi épület nílusi iszaptéglából készült. Gránitot, mészkövet és homokkövet csak a szentélyeknél alkalmaztak, csak ezeknek kellett az örökkévalóságon túl is megmaradniuk. Ez az oka, hogy az egyiptomi palotákból olyan kevés, a magánépületek közül pedig egy sem maradt meg. Csak az alapok készültek kőből, a falakat legtöbbször téglából emelték. A nílusi iszaphoz adott szalma viszonylagos masszivitást és szilárdságot adott a tégláknak, a nedvesség és az eső azonban tönkretette őket. Felső-Egyiptommal ellentétben ugyanis a Deltában néha voltak futó záporok, és a nyerstégla természetesen érzékeny a nedvességre. Így érthető, miért tűnik úgy, mintha a föld nyelte volna el Ramszesz-várost.
A nílusi iszaptégla olcsóbb építőanyag volt, mint a kő. Míg téglát egyetlen ember is elő tudott állítani, a kövek fejtéséhez és megmunkálásához már egész munkabrigádok kellettek. Az építőkövek több száz kilométeres távolságból történő szállítása komoly technikai feladatot jelentett. Az iszaptéglát közvetlenül az építkezésen vagy annak közelében állították elő, szállítása pedig nem jelentett gondot.

A fáraó taposómalmaiban:

A földmunka, amit Izráel fiainak ráadásként végezniük kellett, Mózes ötödik könyvében olvasható: “Mert a föld, a melyre te bemégy, hogy bírjad azt, nem olyan az, mint Égyiptomnak földe, a honnan kijöttetek; a melyben elveted vala a te magodat és a te lábaddal kell vala megöntöznöd, mint egy veteményes kertet.”
(Mózes V. 11.10)

Ezek szerint Egyiptomban az Izraelitákat a vízemelő kerekek(1) mellé állították. Kérdéses azonban, vajon valóban emberi erővel hajtott taposómalmokról volt-e szó, vagy csak a bibliaírók fantáziája csinált azt az öszvérek hajtotta, vízkiemelő kerekekből. Annyi bizonyos, hogy Izráel fiainak hasonló mezőgazdasági munkát kellet végezniük, mint a templomi birtokok hadifoglyainak. Különösen gyűlölt munka volt az új csatornák ásása és a meglévők iszaptalanítása. Nem csoda, ha zúgolódtak.
Ramszesz pontosan tudta, hogy a jóllakott népet könnyebb irányítani, mint az éheset. Ezért az Izraelitákkal raktárakat építtetett Pithomban és Sukkotban. Nyolc méter átmérőjű, kerek gabonasilókat, melyek – kúpos tetejükön lévő – töltőnyílásához rámpa vezetett. A silók maradványai mellett találtak egy sírmellékletként szolgáló raktárépület-modellt is, kis szobrocskákkal, mely azt mutatja, miként működött a raktározás. Jött az adófizető, hátán adójával, egy zsák gabonával. Belépett a raktár előcsarnokába, ahol a falak mentén írnokok ültek, megmondta a nevét és lakhelyét, a nyilvántartásban kipipálták vagy figyelmeztették, ennyi és ennyi zsákkal még tartozik. Ezután bement egy terembe, ahonnan lépcső vezetett felfelé, és kiürítette a gabonát egy raktárhelységbe, ami a padlótól a plafonig ért. Az értékes zsákot újra magával vihette.
Úgy tűnik, mintha Ramszesz, aki a bőséget annyira szerette, állandóan félt volna az éhínségtől. Egyetlen más fáraó sem halmozott fel annyi tartalékot, mint ő. Bár csak hatalmas gabonatárolóiról tudunk, kétség sem férhet hozzá, hogy húst is pácoltatott, és agyagkorsókban tároltatott, melynek módszeréről már a 18. dinasztiabeli reliefek is beszámolnak. A Deltában fekvő fővárosban csemegeboltok és piacok voltak, ahol az egész világból szállított egzotikus gyümölcsöket és fűszereket árultak.

“Visszaemlékezünk a halakra, a melyeket ettünk Égyiptomban ingyen, az uborkákra és dinnyékre, a párhagymákra, vereshagymákra és a foghagymákra.” (Mózes IV. 11.5)

Az új városról, Ramszeszről szóló dalban Pai-Bész, az írnok többet áradozik az ott kapható nyalánkságokról, mint magáról a városról. E bőség idején oly abszurd és elviselhetetlen volt az éhínség gondolata, melyet a birodalom néhányszor már megélt, hogy Ramszesz a stabilitás látható jeleiként raktárépületeket építtetett.

A fáraó munkásai:

“Pedig kegyetlenül dolgoztaták az égyiptomiak az Izráel fiait. És kemény munkával keseríték életöket, sárcsinálással, téglavetéssel és mindenféle mezei munkával, minden munkájokkal, melyeket kegyetlenül dolgoztatnak vala velök.”
(Mózes II. 1.13-14)

II. Ramszesz építési szenvedélye hihetetlen mennyiségű eszközt igényelt. Az ország különböző pontjain folyó nagy építkezéseken több ezer szakmunkás és segédmunkás dolgozott. Ramszesz az iszonyú állami kiadásokat a hivatalnokok által kínos pedantériával, természetben behajtott adókból, az idegen országok által, meghatározott időközönként leszállított hadisarcból és a koloniális termékek vásárlásakor legkedveltebb csereáruból, a birodalom kiapadhatatlan arany- és ezüstkészleteinek hozadékából fedezte.

Semmi kétség, az egyiptomiak jól éltek, munkanélküliség nem volt, sőt a világ minden részéről áramlottak a munkások, hogy az építkezési lázból ők is profitáljanak.
“Halljátok szavam – mondja Ramszesz a héliopoliszi Vörös-hegy kőfejtőjének megtekintésekor, a 8. évben állított sztélén -, itt a tulajdonotok. A valóság bizonyítja, hogy igazat szólok. Én vagyok az, Ramszesz, aki a generációkat élteti… Nagy előkészületek történtek, hogy élhessetek, és feladatotokat el tudjátok látni… Vannak magtárak, hogy egyetlen napra se kelljen éhen maradnotok. Havonta megkapjátok a béreteket…”

Ramszesz büszkén utal rá, hogy a boltokban mindent lehet kapni: pékárut, húst, süteményt, szandált, ruhát és illatos kenőcsöt, amivel az emberek tíznaponta bedörzsölik a fejüket. Ramszesz adott rá, hogy népe rendesen öltözködjön, és mindennap szandált tudjon húzni. A “szükség” szót ki akarta törölni az egyiptomi szókincsből. “Megparancsoltam – mondja -, hogy kapjatok ételt éhínség idején is. A lápvidék népét utasítottam, lásson el benneteket hallal és szárnyasokkal. Hajók jönnek délre, hogy gabonát, árpát, lisztet, sót és babot hozzanak nektek. Ameddig éltek, szívesen fogtok dolgozni nekem.”

Az, amikor Ramszesz “a munkák elöljáróját” megbízta, hogy Per-Ramszesztől(2) délre, Gósen földjén élő nomád birkapásztorok közül erőszakkal sorozzon építőmunkásokat, sokkal inkább gazdasági, mint politikai húzás volt. Ezek az emberek évszázadok óta élvezték az egyiptomi jogállam védelmét anélkül, hogy adót fizettek volna, hisz semmijük sem volt. A nyájak épp hogy eltartották a sokfős családokat. Ramszesz, aki szívesen dolgoztatott idegenekkel, mert azok kevesebb bért kaptak és többet kellett dolgozniuk, mint az egyiptomiaknak, a héberekben építési terveinek megvalósításához látott munkaerőt.

Ezek a pásztorok habiru néven tűntek fel a különböző iratokban. A babiloni szövegek, Hammurappi idejétől a Kr.e. 11. századig, katonának nevezik őket, a hettita dokumentumok a Hatti Birodalom népeként sorolják fel, az Amarna-levelek “a nyugati sivatag beduinjainak” nevezik őket. A legfontosabb említést azonban az Ótestamentum történeti könyveiben alkották.
Ezekben a különböző korokban, különböző szerzők által eltérő szemszögből lejegyzett könyvekben történelmi és kitalált események keverednek. A bibliatudósok és régészek máig vitában állnak azokkal a szakmabelieikkel; akik a bibliai szövegeket szentnek és sérthetetlennek tekintik. Az Ószövetség azonban nem dokumentumgyűjtemény! A történelmi adatok a tulajdonképpeni lényeg, a kegyelemtan hirdetése mögé szorulnak vissza. A krónikás Jahve isten és a nagyhatalmú fáraó közötti erőpróbát például olyan részletesen tárgyalja, hogy túlbuzgóságában teljesen elfelejtette néven nevezni a fáraót(!), akinek az idején mindez történt.

Az Egyiptom és Izrael gyermekei közötti vita bevezetője így hangzik a Kivonulás könyvében:
“Azonközben új király támada Égyiptomban, a ki Józsefet nem ismerte vala. És monda az ő népének: Ímé az Izráel fiainak népe több, és hatalmasabb nálunknál. Nosza bánjunk okosan vele, hogy el ne sokasodjék és az ne legyen, hogy ha háború támad, ő is ellenségünkhöz adja magát és ellenünk harczoljon és az országból kimenjen. Rendelének azért föléjök robotmestereket, hogy nehéz munkákkal sanyargassák őket. És építe a Faraónak gabonatartó városokat, Pithomot és Ramszeszt.” (Mózes II. 1.8-11)

Ez a részlet a legfontosabb forrás a történetkutatás számára. Ennek értelmében a zsidó nép szolgasága Pithom és Ramszesz építésekor kezdődött. A bibliai Pithom, azaz egyiptomi nevén Per-Atum (Atum háza) és Ramszesz (Per-Ramszesz) a Delta keleti felében állt. Mindkét város az Izráel fiai által lakott Gósen földjének közvetlen közelében feküdt és a régészeti leletek által bizonyítottan a 19. dinasztia idején épült. Az elképzelhető, hogy a később II. Ramszeszről elnevezett város alapköveit már I. Széthi (II. Ramszesz apja) lerakta, korábbi azonban nem lehet. A robotmunka kiszabójaként így két király jöhetne számításba: I. Széthi és II. Ramszesz. Ezt a feltevést a dinasztiaváltásra való utalás erősíti meg: “Azonközben új király támada Égyiptomban, a ki Józsefet nem ismerte vala”. Ez az állítás viszont egyidejűleg megkérdőjelezi a történészek azon másik nézetét, hogy a József-legenda, – amely időben régebben történt – szintén II. Ramszesz idején játszódott.

Pithom (görögül Heroonpolisz) a legnagyobb város volt az izraeliták lakta térségben, a Vádi Tumilatban. A Nílusból a Héliopolisznál északkelet felé leágazó, Ramszesz által építtetett csatornán át lehetett nagy, kereskedelmi hajón megközelíteni. Pithom kikötőváros volt a sivatag közepén. II. Ptolemaiosz, aki ezer évvel később a csatornát kijavíttatta, Kr. e. 279-ben – a Pithom-sztélén olvasható – átengedte a pithomi Atum-templomnak az átutazási engedélyekből befolyó egész vámbevételt. Az a törmelékhalom a Vádi Tumilatban, melyet ma Tell el Retabának hívnak, az minden, ami az egykor virágzó Pithomból megmaradt.

Izráel fiai, akik évszázadok óta szabad, nyugalmas pásztoréletet folytattak, nem voltak hozzászokva a kemény fizikai munkához, melyet egyszeriben megköveteltek tőlük. “És kemény munkával keseríték életöket, sárcsinálással, téglavetéssel és mindenféle mezei munkával, minden munkájokkal, melyeket kegyetlenűl dolgoztatnak vala velök.” (Mózes II. 1.14)

Téglavetőként az izraeliták saját embereik felügyelete alatt álltak, akik az egyiptomi munkafelügyelőknek tartoztak elszámolással a napi teljesítményről. Amennyiben az előírtnál kevesebb lett, botütést kaptak, így nem csoda, ha ők is bottal noszogatták a saját embereiket.
Nílusi iszapból téglát formázni nem igazán nehéz, de piszkos munka volt. Igénytelen munkának számított, így senki sem kedvelte, főként nem az izraeliták, akik sokkal szívesebben őrizték volna a birkáikat. Rehmiré vezír thébai sírjában tíz téglavető látható, akiket két felügyelő tart szemmel. Feltűnő a képen, hogy a két őr sötét, míg a nyolc munkás világosabb bőrű, tehát nem egyiptomi. Az egyik felügyelő így szól: “A bot a kezemben van, ne lustálkodjatok!”
A tényt, hogy a robotot az izraeliták valóban II. Ramszesz idején végezték, olyan napon szárított téglák bizonyítják, melyek a Delta keleti részében kerültek elő, és User-maat-Ré(3) cartouche-t(4) viselnek. Azokkal az idegenekkel szemben, akik élő hadiadóként kerültek Egyiptomba, és ezért nem is volt más választásuk, mint a rabszolgasors, az izraeliták lázongtak a sorsuk miatt.

Ramszesz, aki birodalmában nem volt hozzászokva az ellenálláshoz, ingerlékenyen reagált és megparancsolta a munkafelügyelőknek és a nép elöljáróinak, hogy ne adjanak szalmát a népnek a tégla készítéséhez, mint azelőtt, menjenek ők maguk, és gyűjtsenek maguknak szalmát. De azért vessék ki rájuk ugyanazt a téglaszámot, amelyet azelőtt készítettek. (Ugyanis Mózes és testvére Áron, arra kérte a fáraót, hogy engedje el a zsidókat három napra a pusztába áldozni az istenüknek. Ramszesz szerint, ha a népnek ennyi felesleges ideje van, akkor a szalmát is képesek maguknak kitermelni.)

“Parancsolá azért a Faraó azon a napon a nép sarczoltatóinak és felvigyázóinak, mondván:Ne adjatok többé polyvát a népnek a téglavetéshez mint ennekelőtte; hadd menjenek el ők magok és szedjenek magoknak polyvát. De a tégla számát, mennyit ennekelőtte csináltak, vessétek ki rájok; azt le ne szállítsátok, mert restek ők és azért kiáltoznak, mondván: Menjünk el, áldozzunk a mi Istenünknek.” (Mózes II. 5.6-8)

Az Ószövetség itt egy egészen másfajta fáraóról beszél, mint az egyiptomi szövegek. Ramszesz parancsoló, kizsákmányoló, kegyetlen. Nem az isteni, mindenható, nagyvonalú, szerencsét és örömöt osztogató király, hanem egy ingerlékeny, bosszúálló, aljas, nyakas uralkodó, egy kíméletlen embernyúzó. Ramszesz nem minden helyzetben volt “emberfeletti” lény, akit a sok száz templom- és sztélé szöveg bemutat. Biztos, hogy sokkal gyengébb, tehetetlenebb, kicsinyesebb volt. Ezeket a szövegeket persze a király cenzúrázta, szépítette, idealizálta. Ramszesz, aki istennek tartotta magát, embertelennek bizonyult. Hőstetteiről sokat hallani, az ókortudomány állása szerint ezek meg is történtek, de arról, hogy mily módon vitte őket véghez, sehol nem esik szó. Csak gyanítható, mekkora teljesítményt követelt meg népétől, hogy az annyira áhított hírnévben sütkérezni tudjon. Az Ószövetség a nagy fáraó másik arcát mutatja meg, és ez nem félhivatalos, udvari jelentés, hanem a nép hangulatának tükre.

A kérdést, vajon az izraelita törzsek tényleg II. Ramszesz alatt kezdték-e meg szolgaságukat, az ásatások időközben megválaszolták. Egyetlen olyan leleten sincs pre-ramesszida(5) dátum vagy név, melyek a Bibliában megjelölt Pithomból vagy Ramszeszből kerültek elő.

Mózes, Izráel fiainak szabadítója:

Ezekben a nehéz időkben Izráel fiai előtt megjelent egy férfi, akinek szándékában állt, és képes is volt rá, hogy II. Ramszesz fáraóval szembeszálljon, ő volt: Mózes.
Mózes, népe felszabadítója, törvényadó és vallásalapító, a bibliai történelem egyik kiemelkedő alakja, mégis régészek generációi kutattak hiába e fontos férfira utaló nyomok után. Mindaz, amit Mózesról tudunk, az ótestamentumi könyvekben áll, melyek történelmi szavahihetősége épp elégszer kétségbevonható. Maguk a bibliatudósok is komolyan felvetették a kérdést, vajon Mózes nem csak a monda szülötte-e, vagy több férfi munkájának szimbolikus alakja-e, hisz személyével függ össze szinte minden, amit Izráel létével kapcsolatosan alapvetőnek tekintünk.

Ki volt Mózes valójában?

A Korán, a Kivonulások könyve és a Midras Rabba(6) is, illetve híres ókori írók, mint; Philon vagy Josephus Flavius is hercegként ábrázolják Mózest. Philon és Flavius benne látják a trónörököst is. Másrészt, a bibliai genealógia szerint Mózes, Lévi egyik ükunokája, Lévi pedig Izsáknak, az izraeliták ősének az unokája volt.

Mózes valószínűleg II. Ramszesz uralkodásának kezdetén született. A Delta keleti felében élő izraelita birkapásztorok jelentősen megsokasodtak ebben az időben. Ramszesz ezért hívatta a sivatag fiainak két bábáját, Sifrát és Puát, elmagyarázta nekik, hogy nem lenne kárukra, ha munkájuk gyakorlásakor kissé hanyagabbak lennének. Ő, Ramszesz, szívesen hallaná, ha az izraelitáknál sok haláleset történne, főként a fiúk között. A lányok továbbra is változatlan számban születhetnének. Ramszesz bizonyára háreme világos bőrű utánpótlására gondolt.

A fáraó terve baklövésnek bizonyult. A két bába, akiket Ramszesz elszámolásra maga elé rendelt, elmagyarázták, hogy az erős izraelita asszonyok egyre kevésbé veszik igénybe a szolgálataikat, ezért alig van lehetőségük, hogy az egyiptomi király óhaját végrehajtsák. Ramszesz erre parancsba adta: “Parancsola azért a Faraó minden ő népének, mondván: Minden fiút, a ki születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben.” (Mózes II. 5.6-8)

Ezt a látványos emberirtást, melyre semmiféle történelmi bizonyíték nincs, lehet, hogy csak azért találták ki, hogy a Mózes fiúcska Nílusba dobását megindokolják. Alapjában ugyanis a történet logikátlan: ha Ramszesz nem engedte az izraelitákat kivándorolni, mert olcsó munkaerőre volt szüksége, és közben az izraeliták növekvő számára panaszkodott, akkor az újszülött lányokat kellett volna megöletnie, nem pedig a fiúkat.
A fiút anyja titokban hozta a világra, és három hónapig nevelgette. “De mikor tovább nem rejtegetheté – meséli az Exodus – szerze annak egy gyékény-ládácskát, és bekené azt gyantával és szurokkal s belétevé a gyermeket és letevé a folyóvíz szélén a sás közé.” (Mózes II. 2.3)

Mózes anyja már szült egy lányt, aki a fáraó lánya mellett volt szolgáló és most anyjával együtt lement a folyóhoz. Úgy látszik, a zsidó asszonyok nemcsak erősek, hanem ravaszak is voltak, mert a következő dolog történt: A fáraó lánya lement, hogy megfürödjék a folyóban, a szolgálói ezalatt parton járkáltak. Amikor a fáraó lánya meglátta a kosárkát a sás között, odaküldte egyik szolgálóját, elhozatta és kinyittatta. Amikor látta, hogy egy gyermek van benne, megkönyörült rajta, és így szólt: Ez a héberek gyermeke közül való! A gyermek nénje ekkor azt mondta: Akarod-e, hogy elmenjek, és hívjak neked egy héber asszonyt, hogy szoptassa a gyermeket? Az így felelt: Menj! Elment a lány, és elhívta az anyját. A fáraó lánya így szólt hozzá: Fogd ezt a gyermeket, és szoptasd nekem! Jutalmadat megadom majd neked! Az asszony fogta a gyermeket, szoptatta, és amikor megnőtt, átadta a fáraó lányának. A fáraó lánya fiává fogadta, és elnevezte Mózesnek, mondván: “Mert vízből vettem ki.”

Mózest kosárba helyezi anyja

Ez az egyik legvitatottabb rész az egész Ószövetségben, egy olyan szakasz, mely állandóan vitát vált ki az egyiptológusok és bibliatudósok között.
Az egész történetet gyaníthatóan azért szerkesztették meg, hogy Mózes alacsony származása ellenére elért társadalmi felemelkedését Isten akarataként mutassák be. Az egyiptológusok nehezen tudják elképzelni, hogy egy hercegnő a Nílus partjára ment fürdeni. A 18. dinasztia ideje óta a fáraók fürdőmedencét és dísztavakat építtettek palotáikba, ahol pihenhettek. Elképzelhetetlen volt, hogy a királyi család egy tagja a hétköznapi ember számára is hozzáférhető folyóparton fürödjön.
A nádkosárban kitett fiúcska története már Mózes előtt több mint ezer évvel ismert volt. Mezopotámiában játszódott, és a történelmi személy, akiről szó volt, Szargon volt. Szargon volt az első sémi dinasztia megalapítója Mezopotámiában. Kr. e. 2350 környékén, Kis-ből indulva, leigázta Dél-Babilont, Szíriáig, Kis-Ázsiáig hatolt előre, egészen a Zagrosz-hegységig, és Akkádot tette meg fővárosának. Az ékírásos szövegek így mondják el Szargon király származását:

“Szargon, a nagy király, Akkád királya vagyok. Anyám templomi szajha volt, apámat nem ismertem, apám testvére pedig a hegyekben lakott. Városomban, Azuripuban, az Eufrátesz partján fogant meg velem anyám, és szült meg titokban. Nádkosárkába helyezett, ajtómat szurokkal lezárta és a folyóra rakott, mely nem fullasztott meg. A folyó elvitt engem Akkihoz, a vízmerítőhöz. Akki, a vízmerítő, szívébe zárt, és fiaként nevelt fel.”

Mózes: egy egyiptomi név

Az a bibliai utalás világítja meg, hogy Mózes kirakása csupán legenda, hogy a hercegnő a fiúcskát “Mózesnek” nevezte el, mivelhogy a vízből húzta őt ki. Emögött egy népi, etimológiai névmagyarázat, szójáték húzódik meg, mely az idegen csengésű Mózes nevet a jámbor izraelitáknak – ők Mosénak ejtették – megpróbálja elmagyarázni. A héber nyelvben van egy szó, mely hangzásában nagyon hasonlít a vallásalapító nevéhez: “masa”, ami annyit jelent: “kihúzni”. Mózes így azt jelenti: “a vízből kihúzott”. E magyarázattal az egyszerű ember azután meg is elégedett.
Mózes valójában az egyik leggyakoribb egyiptomi név volt. A Mosze / Mesz azt jelenti: “(valakitől) született” vagy “(valakinek) a gyereke”. Amenmosze, Thotmesz vagy Ramosze Amon-, Thot- vagy Ré fia. A Ramszesz név jelentése: “Ré gyermeke”. A talált gyermeket a hercegnő tehát egyszerűen “gyermek”-nek nevezte el.

Számos tény alapján, melyek a legenda mellett szólnak, a tudósok azt gyanítják, “hogy a Mózeshez kötődő kirakásmítosz értelmezése alapján Mózes egyiptomi volt, akit egy nép szüksége akart zsidóvá tenni” – ezek – bármilyen meglepő – egy zsidó szavai, még ha nem is régészé vagy bibliatudósé, hanem a pszichoanalitikus Sigmund Freudé.

Bár Freud, aki Der Mann Moses und die monotheistische Religion (Mózes és monoteista vallás) címmel írt munkájában Mózes származásának problémáját firtatja (ti.: Ehnatonnal, a vallási reformer fáraóval azonosítja), azt mondja, feltételezése csak pszichológiai valószínűségeken alapul, és hiányzik belőle a tényszerű bizonyíték. II. Ramszesszel összefüggésben mégis különösen érdekesnek tűnik. Freud elmélete lehet hogy magyarázatot ad arra, az egyiptomi iratok miért hallgatnak Mózesről. Sigmund Freud azt írja: “Nem könnyű kitalálni, egy előkelő egyiptomit – talán herceget, papot vagy magas rangú hivatalnokot – mi vitt rá, hogy bevándorló, kulturálisan visszamaradt idegenek élére álljon, és elhagyja velük az országot. Ezt különösen az teszi valószínűtlenné, hogy az egyiptomiak közismerten megvetették az idegen népeket. Igen, szeretném azt hinni, hogy még azok a történetírók is, akik felismerték, hogy egyiptomi névről van szó, és a férfit Egyiptom minden bölcsességével felruházták, épp ezért nem akarják tudomásul venni azt a lehetőséget, hogy Mózes egyiptomi volt.”

Freud elmélete valóban megdöbbentő, mert a Mózes által bevezetett egyistenhit nem volt annyira idegen az egyiptomiak számára, ahogy azt gondolná az ember. Bár a 19. dinasztia idején Széth, Ré-Harahti, Atum, Ptah és Ozirisz uralták az egyiptomi panteont, alig néhány évtizeddel korábban egy fiatal, fanatista-idealista fáraó egy olyan vallásreformot hajtott végre, mellyel a nép értetlenül szembesült.
IV. Amenhotep, az egyetlen, általa tolerált istenhez, Atonhoz való tartozása jeleként Ehnatonnak nevezte magát. Ez a monoteista vallás, a hit az energiát adó Napban, rövid életű volt. A következő fáraók, Tutankhamon, Ay és Horemheb, az ún. Amarna-korszak minden nyomát eltörölték. A gondolatot azonban nem tudták elpusztítani, az tovább élt.

A körülmetélés, melyet Mózes az izraelitáktól megkövetelt, szintén Egyiptomban volt szokás. Sírképek, múmiák és Hérodotosz is megerősítik e szertartás egyiptomi eredetét, melyet a semiták, babiloniak és sumerek nem ismertek. Freud megkérdezi: “Mi értelme lehetett, hogy Mózes egy olyan kellemetlen szokást kényszerített az izraelitákra, mely bizonyos mértékben egyiptomivá tette, és állandóan emlékeztette őket erre az országra, ha szándéka épp ennek az ellenkezője volt?” Ha Mózes a zsidóknak nem csak új vallást, de a körülmetélés parancsát is adta, akkor nem zsidó, hanem egyiptomi volt.

Kétségtelen, hogy a zsidók sokat tanultak az egyiptomiaktól. A több száz éves, közös történelem idején Izsák és Jákob utódai az idegen kultúrát és szellemi javakat kritikusan szemlélve saját hitükhöz, életükhöz igazították és magukévá tették. Már Mózest is “megtanították Egyiptom minden bölcsességére”, és az izraeli nép további története elválaszthatatlan az Egyiptomhoz fűződő kapcsolatától. Úgy tűnik, Mózes két ellenségeskedő testvért láncolt egymáshoz századokra, sőt évezredekre.

Mi okozta hát a törést Mózes és a fáraó között?

Caesareai Eusebius (i. sz. 263-339), akinek átfogó művében hosszú idézeteket találunk mára már elveszett írásokból is, azt mondja, hogy Mózes egy udvari intrika áldozata lett, és meg akarták ölni, de Mózes megölte a támadót. A Midras Rabba szerint Mózes egy egyiptomi felügyelőt ütött agyon, aki elcsábított egy héber nőt. A Kivonulás könyve szerint észrevette, hogy egy egyiptomi agyonütött egy héber téglavetőt, mire ő megölte a gyilkost.
Bármi volt is az ok, a nagy Ramszesz bosszújától félve a sivatagba menekült. Az összes forrásban megerősített szökés azonban kétségessé teszi, hogy Mózes valóban a királyi udvarban nőtt-e fel, és családtag volt-e. Fáraóként ugyanis a törvény Ramszesz volt. Hatalmában állt egy gyilkosságot jogos cselekedetnek nevezni. Akkoriban, amikor egy ártatlan törvényszegőt keze, orra és a fülei levágásával büntettek, a “hétköznapi” emberéletnek nem volt nagy értéke.

Mózes menekülése a fáraó bosszúja elől kétségtelenül arra a kegyetlenségre és szeszélyes hangulatra utal, ahogy az idős fáraó uralkodott. II. Ramszesz magányos, öreg zsarnokká, népétől eltávolodott halhatatlanná vált, akinek válláról a kormányzást a tökéletesen működő hivatalnoki rendszer levette. Egy élvhajhász vénember, akit csak jubileumi ünnepségeinek előkészítése érdekelt, melyet háromévente nagy pompával megtartott. De az egyiptomiak így – és csak így – tapasztalták meg, hogy a halhatatlan férfi még él. Ramszesz közeledett hozzá, hogy az egyiptomi történelem második leghosszabb uralkodási idejét: 67 évet beteljesítse. 67 évig III., IV., V., VI., VII., és VIII. Ramszesz sem uralkodott – együtt! . II. Ramszesz legendává vált. Ramszeszi rezidenciáját már csak a memphiszi ünnepekre hagyta el. Élete utolsó két évtizedét saját isteniségének imádatával és a feleségeivel való enyelgéssel töltötte.

A hálátlan örökség

Hegyes szakálluk, sasorruk és tetovált karjuk volt. Bal halántékukon vastag hajfürtöt viseltek, a sivatagból jöttek, és sáskajárásként zúdultak Egyiptomra. Küréné területéről való líbiaiak voltak; nyomukban ott jöttek az akhajwasák, turusák, lukák, sardanák és sekelesek.
Az idegen népek évtizedek óta irigyen pillantgattak a Nílus menti csodák országára, de a legendás fáraó bátorságának és hatalmának híre minden támadó kedvüket hamvában elfojtotta. II. Ramszesz halálának híre Egyiptom ellenségei számára jel volt a megmozdulásra.

Az országnak erős, harcos természetű fáraóra volt szüksége. Merneptah – II. Ramszesz 13. fia – 55 évesen kezdte meg kormányzását. A trónra lépésére írt egyik dal már előre elhalmozza győzelmi babérokkal:

“Örvendj, te egész ország, szép idők következnek. Uralkodót választottak az ország élére, és tanúk járultak trónusához. Ő a király, aki évmilliókig uralkodik, mint Hórusz, Baenré, Amon szeretettje, aki Egyiptomot ünnepekkel telíti meg, Ré fia, Merneptah, az igazsággal elégedett. Ó, igazak, gyertek és lássátok: az igazság legyőzte a hazugságot, a bűnök elhullottak látványára, és minden irigy visszavonult. A víz folyik, és nem apad el. A Nílusnak nagy áradása van. A napok hosszúak, az éjszakának órái vannak, a hónapok megfelelően jönnek. Az istenek elégedettek és boldogok, az emberek nevetve és csodálkozva élnek.”

A himnusz inkább a morális felszerelkezés aktusa volt, mintsem valóságtartalmú. Merneptahnak nem volt min nevetnie. A király, hogy a birodalom nyugati határán állandóan beszivárgó líbiai hordákat visszaszorítsa, csapatokat vont ki a deltabeli katonai településekről, és nyugatra vezényelte át őket. Az így keletkezett katonai vákuum belpolitikai lőporos hordóvá változott. A szikra Théba volt, ahol az Amon-papok, akiknek szemében a közel-keleti istenek (akiket II. Ramszesz előszeretettel épített be az egyiptomi istenek panteonjába) és saját halotti isteneik előtérbe helyezése már száz éve szálka volt, a teokrácia újjáélesztésére láttak lehetőséget. “Merneptahhal” – mondja az egyiptológus Jürgen von Beckerat – “az egyiptomi történelem sötét periódusa veszi kezdetét, mely mintegy húsz évet ölel fel. Teljes feltárása, a számos próbálkozás ellenére is, még mindig nem sikerült, és a meglévő, hiányos anyaggal talán soha nem is lesz lehetséges.”
Az a kevés azonban, amit tudunk, elég, hogy nagy valószínűséggel erre az időre tegyük az első, nyílt háborút Ramszesz-város és Théba között.

A Biblia beszámol róla, hogy a belpolitikai nyugtalanságok közepette Ramszesz-városban megjelent egy férfi, és bebocsáttatást kért a fáraó, immár: Merneptah elé. Arról a Mózesról van szó, aki II. Ramszesz elől a sivatagba menekült. Mádiánban, az Akaba-öböltől keletre éveken keresztül nomád életet élt, feleségül vette Cippórát, Ráguel pap lányát, nemzett egy Gersám nevű fiút, és közben 80 éves lett. II. Ramszesz halálának felszabadító híre a hercegből pásztorrá süllyedt Mózes életében fordulópontot jelentett. De Izráel fiainak történetének is ez a sarkpontja. Mózes, nyájának őrzése közben, a Hóreb-hegyen csodálatos jelenséget, egy lángoló, de el nem égő csipkebokrot látott. A bokorból hangot vélt hallani: “Mózes, Mózes!” Válaszolt: “Imhol vagyok!” A titokzatos hang azt mondta: “Ne jőjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, a melyen állasz, szent föld.” (Mózes II. 3.3-5)
A tűzben “Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene” jelent meg Mózesnek. A tűz gyakran szimbolizálta az Ószövetségben Isten megjelenését. A természettudósok a bibliai égő, de nem elégő csipkebokor leírását teljesen hihetőnek és egyszerűen megmagyarázhatónak tartják. A legegyszerűbb magyarázat: Izraelben és a Sínai-félszigeten még ma is nő egy fagyöngyféle (loranthus accaciae), mely az akácfabokrokra kúszik fel. Tűzvörös virágai olyan kinézetet kölcsönöznek a bozótnak, mintha az égne. Az elsősorban Korzikán előforduló maqius-bozót, és néha a német hegyekben is előforduló diptambokor önmagától gyullad meg. Apró olajmirigyeik gázokat termelnek, melyek robbanásszerűen durrannak szét, anélkül hogy maga a bozót elégne.
Mózesben ez a jelenség egyfajta küldetéstudatot ébresztett. Isten, aki önmagát “Vagyok, aki vagyok”-nak nevezte, megbízza, hogy Izráel népét, mely a Nílus-völgyben még mindig rabszolgasorban él, “a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khivveusok és Jebuzeusok földére, téjjel és mézzel folyó földre” vezesse. (Mózes II. 3.17)

Amikor Mózes Ramszesz-városba megy, elkíséri testvére, Áron. Ő 83 éves és népének alvezére. Az egyiptomi hivatalnokok ismerték Áront, Mózesról és előéletéről azonban már semmit sem tudtak. Merneptah sem ismerte. A két agg, Mózes és Áron, egy reggeli audiencián jelentek meg a fáraó előtt, és annak ürügyén, hogy a sivatagban egy vallási ünnepet tartanának, az izraeliták elengedését kérte a robotból. Merneptah elutasította.

Ekkor Mózes és Áron megpróbálták a fáraót varázslással megijeszteni. Ez sajnálatra méltó melléfogás volt, mert a varázslás és mágia Egyiptomban megszokott dolog volt. A papok, akik bölcsek és varázslók is voltak egyben, és a varázstrükkök, melyek közül néhány máig hátborzongató és titkoktól övezett, munkájukhoz tartozott. Ezért Merneptahból csak egy fáradt mosolyt csalt elő, amikor Áron az audiencia alatt botját a földre dobta, és az kígyóvá változott. A fáraó hívatta papjait és varázslóit, és “azok is, Égyiptom írástudói, úgy cselekedének az ő titkos mesterségökkel”. (Mózes II. 7.11)

Az ókori Egyiptomban a kígyóbűvölés hétköznapi dolog volt. A kígyó bottá változtatásának (és fordítva) trükkje azon a természettudományos megfigyelésen alapszik, hogy az egyiptomi kobrát bizonyos körülmények között a teljes merevség állapotába lehet hozni. Egy Ramszeszből származó skarabeusz egy kígyóbűvölőt ábrázol, aki művészetét három istennek mutatja be.

Mózesnek, az isteni küldetéstől megszállottan, hogy népét az Ígéret Földjére vezethesse, drasztikusabb eszközökhöz kellett nyúlnia. Elérte istenénél, hogy Egyiptomot tíz csapás érje. A Nílus vize vörös lett, békák lepték el az országot, böglyök támadtak az emberekre, döglegyek lepték el a földet. Ezután az egyiptomiakat megtámadta a bubópestis, minden ember és állat keléses lett, a sáskajárást jégeső követte, és háromnapos sötétség állt be. A fáraót azonban csak az elsőszülöttek halála győzte meg.
Leírásában a Biblia krónikása megpróbálja Jahve isten mindenhatóságát bemutatni. De a csapások sem történelmi, sem természettudományos szempontból nem csodák. Az első csapás, hogy a Nílus vize “vérré” vált, jól példázza ezt.
A víz vörös elszíneződése tipikus eleme az egyiptomi mitológiának. A vörös Széth isten színe, és a vörös víz mindig a rossz előhírnöke. Egy papiruszon Setu varázsló, aki valószínűleg az Újbirodalom idején élt, azt írja anyjának: “Ha legyőztek, a víz, amikor eszel és iszol, vérré válik előtted, és az ég vérszínű lesz.” A Bibliában Mózes felemeli a botját, ráüt a Nílus vizére a fáraó szeme előtt, és az vérré változik. “De úgy cselekedének Égyiptom írástudói is az ő varázslásukkal”. (Mózes II. 7.22)

Mózes csodát tesz Isten által

Az egyik leghíresebb egyiptológus; Flinders Petrie régész sem tekinti az egyiptomi csapásokat csodának, sokkal inkább természeti jelenségnek tartja őket, melyek egy része még ma is előfordul. Az egyiptomiak a nagy Asszuáni-gát építésekor például “vörös Nílusról” beszéltek, amikor folyó júliusban, az áradás idején iszapot és hordalékot hozott magával, és ettől a víz színe vöröses-barnára változott. Az ár visszavonulása után a nedves árterületen több ezer béka marad vissza, melyek egyes években igazi csapást jelentenek. Mihelyst a forróságban elpusztulnak, böglyök és döglegyek bűzös zsákmányává válnak, ezzel pedig magyarázatot nyert a második, harmadik és negyedik csapás. Az, hogy a papok, miként a Bibliában áll, varázslataikkal kevésbé voltak sikeresek, mint Mózes, érthető. Mózes is csak egy természeti folyamatot használt ki. Merneptahra nem voltak az “odavarázsolt” csapások olyan hatással, hogy Mózes nyomásának engedett volna.
Ezt a következő csapások sem tudták elérni. Egy olyan országban, ahol a teheneknek és marháknak szabályos kultuszuk van, a marhapestis ritka. Valahol feljegyezték volna, ha valóban egy egész országra kiterjedő fertőzés terjedt volna el. Az ilyen betegségek úgy megtizedelték az állatállományt, hogy egész marhacsordákat kellett Líbiából és Szíriából behozni. III. Thotmesz alatt történt egy ilyen nagyméretű importálás, Merneptah idejéből azonban nem jegyeztek fel ilyent.
A keléseknek, melyek állítólag még a papokat is megtámadták, sincs történelmi nyoma. A pusztító járványokat, melyek egész Egyiptomra kiterjedtek, és tomboltak a népesség körében, szintén feljegyezték az iratokban. Mivel Merneptah idején egyetlen utalás sincs járványra, bizonyára csak egy helyi fertőzésről lehetett szó.

Pierre Montet, Ramszesz-város kiásója a hetedik egyiptomi csapást maga is átélte. 1945. május 15-én, nyomasztó forróság után percekig mogyoró nagyságú jégdarabok hullottak a Nílus-völgyben. Mint a Bibliában, most is elpusztították a termést, megsebesítettek embert és állatot.
A bibliai nyolcadik csapás sem volt olyan különleges, hogy Merneptahból kicsikarta volna a kiutazási engedélyt. “Kinyujtá azért Mózes az ő vesszejét Égyiptom földére, és az Úr egész nap és egész éjjel keleti szelet támaszta a földre. Mire reggel lőn, a keleti szél felhozá a sáskát. És feljöve a sáska egész Égyiptom földére s nagy sokasággal szálla le Égyiptom egész határára. Annak előtte sem volt olyan sáska s ezután sem lesz olyan.” (Mózes II. 10.13-14) – írja a Biblia. 1955. november 8-án a világsajtóban is hasonlót lehetett olvasni: “Sáskarajok szállták meg Kairót!”

A kilencedik csapás: “És monda az Úr Mózesnek: Nyujtsd ki a te kezedet az ég felé, hogy legyen setétség Égyiptom földén és pedig tapintható setétség. És kinyujtá Mózes az ő kezét az ég felé, és lőn sűrű setétség egész Égyiptom földén három napig.” (Mózes II. 10.21-22)
Aki egyszer átélte Kairóban a hamszint, ezt a száraz, forró déli vagy délkeleti sivatagi szelet, főleg a napéjegyenlőséget követő 50 napon belül, az emlékezni fog erre a bibliai csapásra. A Napot kilométer magasan hordott sivatagi homok sötétíti el, és minden nyomasztó sötétségbe borul, mely sokszor három napnál is tovább tart. “Következésképpen – véli Pierre Montet – az egyiptomi csapások összességében kellemetlenségként és sorscsapásként foghatók fel, melyek a Delta keleti részének lakosságát mindenféle természetfeletti beavatkozás nélkül sújtották.”

A tizedik csapás – az elsőszülöttek halála – azonban megváltoztatta a fáraó véleményét. Közelebbit nem tudunk erről a halálozásról, de a Bibliából kivehető, hogy nem kiugró számú csecsemőhalálozásról van szó (hisz csak házanként egy), ez az ókorban amúgy is nagy volt. Jól ismert az a tény az ókori népeknél, hogy kamasz korukig sok népnél nevet sem adtak gyermekeiknek, mert többségük meg sem érte ezt a kort. Az egyiptomiaknál is így volt ez. Elképzelhető az is, hogy a hatodik csapásban leírt járványnak estek áldozatul ezen gyermekek, de közelebbit nem tudunk. Merneptah mindenesetre hívatta Mózest és Áront és így szólt: “Keljetek fel, menjetek ki az én népem közűl, mind ti, mind Izráel fiai és menjetek, szolgáljatok az Úrnak, a mint mondátok.” (Mózes II. 12.31)

A Kivonulás (Exodus):

A régészek és bibliatudósok sokkal valószínűbbnek tartják, hogy a Biblia krónikása a tíz csapást csak kitalálta, hogy népének megmagyarázza a hirtelen kiutazási engedélyt és azt, hogy az izraeliták valójában elszöktek Egyiptomból. Épp akkor, amikor Merneptah csapataival kelet felé, a beözönlő líbiaiak ellen vonult. Csak ezzel magyarázható, hogy a fáraó később miért üldözte újra az izraelitákat. “És elindulának Izráel fiai Rameszeszből Szukhóthba, mintegy hatszáz ezeren gyalog, csupán férfiak a gyermekeken kívül. Sok elegy nép is méne fel velök; juh is, szarvasmarha is, felette sok barom.” (Mózes II. 12.37-38)
“E szám képtelensége – mondja a nimwegeni katolikus teológus és bibliatudós, Paul Heinisch – mindenütt elismert”. (Heinisch amúgy Merneptah 2. uralkodási évére teszi az Exodust, tehát Kr. e. 1223-ra). Az izraeliták és a gyülevész nép 600 000-es száma valószínűleg fordítási hiba. Sir Flinders Petrie rámutat, hogy a héber elaf szónak két jelentése van: ezer és csoport vagy család. 600 ezer helyett 600 családról lenne tehát szó. Petrie, aki családonként csak kilenc embert számolt, kerek 5000 főre hozta ki a sivatag felé indulókat. Ez a feltételezés sokkal valószínűbb, mert 600 000 ember nem tudott volna a sivatagban életben maradni. Összehasonlító számok is meg tudják erősíteni a bibliai számadat lehetetlenségét. John A. Wilson szerint Egyiptomnak az Újbirodalom idején 1,6 millió lakosa volt, egész Szíriában és Palesztinában pedig 36 ezren éltek. Azt, hogy az 5000-es szám sokkal reálisabb, közvetve maga az Ótestamentum bizonyítja. II. Ramszesz állítólag meg akarta félemlíteni a zsidók bábáit, “.a kik közűl egyiknek Sifra, a másiknak Puá vala neve”. (Mózes II. 1,15) Ez azt jelenti, hogy Izráel asszonyainak csak két bábájuk volt Egyiptomban, ami 600 család számára elegendő, 600 000 héberhez azonban már kevés lett volna.
Indulás előtt Mózes – híven az eskühöz, melyet egykor József az izraelitáktól vett: “Ha majd megemlékezik rólatok Isten, vigyétek fel magatokkal csontjaimat erről a helyről” – kiásatta József csontjait.

Az exodus nem egy rendezett kivonulás volt, hanem menekülés Egyiptomból. A várakozással ellentétben a zsidók nem az ismert, közvetlenül Kánaán felé vezető, filiszteusok útját választották. Ennek mentén ugyanis őrtornyok és pihenőhelyek álltak. Egyiptomi hivatalnokok ellenőriztek a határátkelőknél minden ki- és beutazást, így Izrael fiainak illegálisan kellett átlépniük a határt. Mózes ezért a Ramszesz-városból dél felé Szukkót, majd tovább az Etámba, Pihariho, Migdol és Beelszefon irányába vezető utat választotta. Valahol e sivatagi gyaloglás alatt történt a Vörös-tengeren való átkelés.

Viszont az izraeliták sohasem keltek át a Vörös-tengeren! Ebben a régészek és az exegéták is egyetértenek. Ez a monda megint fordítói hibából ered. A Judit, Bölcsesség és 1. Makkabeusok könyvének szövegei, ahol ezt először említik, egy “Jam-Szufról” szólnak, melyet nem Vörös-tengernek, hanem “sástenger”-nek kell lefordítani. Nád azonban csak a Szuezi-öböl és a Földközi-tenger közötti területen fordul elő, amit ma a Szuezi-csatorna vág át. A csatorna 1895-ös megépítéséig ez egy sztyeppévé alakult, tavakkal szabdalt földszoros volt. A legészakibb a Menszale-tó, ehhez kapcsolódnak délről a Balla-tavak, a Titusza-tó és az egymással összeköttetésben álló Keserű-tavak. A ramesszida korban a Keserű-tavak természetes összeköttetésben álltak a Vörös-tengerrel, ezért ott is érzékelhető volt az apály és a dagály.

Paul Heinisch három elképzelést sorol fel, ahol a “Vörös-tengeren való átkelés” megtörténhetett, de csak az egyiket tartja jónak:
1. – A Titusza-tó és a nagy Keserű-tavak között. Ellene szól, hogy a ramesszida korban ez a vidék szárazföld volt, ahol egy áradás valószínűtlen.
2. – A két Keserű-tó közötti földszoros. A tavaknak természetes átfolyásuk van egymásba. Apálykor az izraeliták talán tényleg száraz lábbal át tudtak volna érni a tó túlsó partjára.
3. – A Keserű-tavaktól délre. Paul Heinisch a következők miatt ezt tartja a legvalószínűbbnek: az izraeliták Ramszeszből déli irányba, Szukkót felé menekültek, és ezt az irányt tartották Etámig, mely az egyiptomi és az arab sivatag találkozásánál fekszik.

Itt a régészeti bizonyítékok szerint egy iszap- és homokpad húzódott, melyet a Vörös-tenger apály-dagály ciklusa tornyozott fel. Mózes sokévi sivatagi tartózkodása alatt szerezhetett tudomást erről a titkos gázlóról. Az egyiptomi karavánok ezen a Vörös-tenger és a Kis Keserű-tó közötti, természetes vízi úton haladtak át, ha a sínai bányákhoz tartottak. A gázló közelében lehetett Migdol. A bibliai próféták ugyan Egyiptom északkeleti határán, Péluszión környékén említenek egy Migdolt, a szó azonban annyit jelent: őrtorony. Ilyen határ menti erődítmény pedig számtalan volt a ramesszida korban.

A Kivonulás útvonala

A salufi homokpadtól délre francia régészek egy ókori építményt ástak ki, mely templom-erőd volt, és a feliratok szerint már II. Ramszesz idejében is állt. Ez az erőd lehetett a bibliai Migdol. A régészek még egy kiépített út nyomait is megtalálták, mely egyenesen a vízbe vezetett, és a túlparton folytatódott. Ez a gázló 40 kilométerre fekszik Etámtól, és a menekülők e távolságot egynapi gyaloglással maguk mögött hagyták. “És szóla az Úr Mózesnek, mondván: Szólj az Izráel fiainak, hogy forduljanak vissza és üssenek tábort Pi-Hahiróth előtt, Migdol között és a tenger között, Baal-Czefón előtt; ezzel átellenben üssetek tábort a tenger mellett.” (Mózes II. 14.1-2) Migdol 7,8 kilométerre volt a gázlótól. Volt hát elég hely az 5000 embernek, hogy Migdol és a tenger között megpihenjen. Pi-Hahirot és Baal-Czefón (Beelszefon) lokalizálása viszont még mindig problémát okoz a régészeknek. Az Abu Haszánál talált kis Hathor-templomot a régész-tudósok Pi-Hathornak (Hathor háza) nevezik, ami nem túl kielégítő alliterációja a Pi-Hahirot névnek. Beelszefon magyarázata jobbnak tűnik. Azt az egyik sztélét jelölheti, melyet II. Ramszesz a gázló partján felállíttatott. Őt magát, Ramszeszt, a szolgaság fáraóját ábrázolja, amint Széth előtt mutat be áldozatot. Két ilyen sztélé volt, az egyik északabbra, a másik délebbre. Széth és a keleti istenség: Baal viszont II. Ramszesz keleti istenek iránti imádata során egyesült egyiptomi istenségként (ami a thébai papok hiúságát sértette). Beelszefon lefordítva pedig azt jelenti: az északi Baal.

Amikor Etám parancsnoka észrevette, hogy az izraeliták át akarnak kelni a gázlón, sietve követet küldött Per-Ramszeszbe. A gyorsfutár számára a 120 kilométerre fekvő város csak egynapi utazásra volt. Ez azt jelenti, hogy a megfelelő katonai akció már egy nappal később megkezdődhetett. “És hírül vivék az égyiptomi királynak, hogy elfutott a nép, és megváltozék a Faraónak és az ő szolgáinak szíve a nép iránt.” (Mózes II. 14.5)
Nem tudjuk, Merneptah egyáltalán Ramszeszben tartózkodott-e, és személyesen vette-e üldözőbe az izraelitákat. A Kivonulás könyvében az áll, hogy a fáraó befogatott harci szekerébe és 600 válogatott harci szekérrel a menekülők után vetette magát, de itt a “fáraó” szó valószínűleg az “egyiptomiak” helyett áll. Elég valószínűtlen, hogy Merneptah az adott pillanatban uralkodó feszült helyzetben egy viszonylag lényegtelen vállalkozást személyesen vezetett volna. A Delta nyugati felében lévő lbiai hordák biztosan sokkal komolyabb fejtörést okoztak számára, mint a menekülő pásztornépség.

A zsidók Pi-Hahirot mellett, Beelszefontól északra ütöttek tábort. Háromnapi erőltetett menet után elsősorban az állatoknak kellett pihenniük. Ha csak az emberekről lett volna szó, ők az üldözéstől való félelmükben továbbmennek. Így pánik tört ki közöttük, amikor kémek jelentették, hogy az egyiptomiak üldözőbe vették őket. A menekülők üvöltöttek félelmükben, tudták, hogy halálbüntetés vár rájuk. Néhányan keserű szemrehányással illették Mózest, és azt mondták, nem is volt olyan rossz az úgynevezett szolgaság.
Amikor beköszöntött az éjszaka, az üldöző egyiptomi csapat azzal a meggyőződéssel, hogy a csordáikkal sokkal lassabban haladó izraeliták közvetlenül előttük vannak – tábort ütött. Másnap reggel a menekülőket majd bekerítik és visszahajtják Gósen földjére.
Ezen az éjszakán Jahve isten újra beleavatkozott az eseményekbe: “És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel hajtá a tengert és szárazzá tevé a tengert, és kétfelé válának a vizek. És szárazon menének az Izráel fiai a tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobbkezök és balkezök felől.” (Mózes II. 14.21)

Valójában mi történhetett ezen az éjszakán?

Egy vihar a sötétségben szabaddá tette a földnyelv gázlóját, Mózes pedig megparancsolta embereinek, hogy állataikkal együtt gázoljanak át a vízen. Halálos félelmükben az izraeliták engedelmeskedtek, és megtörtént a számukra felfoghatatlan: száraz lábbal jutottak át a túlsó partra. Számukra ez természetesen csoda volt, hisz átkeltek a “tengeren”.
Hajnalban Merneptah katonái rájöttek, hogy az izraeliták elszöktek, és azonnal üldözőbe vették őket. Ebben a helyzetben azonban felszerelésük, a harci szekér, akadállyá vált. A lovak megrémültek a dörgéstől és villámlástól, felágaskodtak, a kocsik egymásba futottak és összetörtek. A gázló még szabad volt. Az egyiptomi harci kocsik meggondolatlanul nekiindultak.

“És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, és reggel felé visszatére a tenger az ő elébbi állapotjára; az Égyiptombeliek pedig eleibe futnak vala, és az Úr beleveszté az égyiptomiakat a tenger közepébe. Visszatérének tehát a vizek és elboríták a szekereket és a lovasokat, a Faraónak minden seregét, melyek utánok bementek vala a tengerbe; egy sem marada meg közülök.” (Mózes II. 14.27-28)
Paul Heinisch ezt a részt így magyarázza: “A szél elült. Megérkezett a dagály, mely a Szuezi-öböl északi végében nagyon gyorsan emelkedik, és annál sebesebb a sodra, minél alacsonyabb volt a vízállás. A víz visszahúzódott, és ott, ahol az előbb az izraeliták átkeltek, az északról és délről jövő hullámhegy összecsapott.”
A jelenet leírásában magáról a fáraóról nem esik szó, ezért eggyel több ok feltételezni, hogy Merneptah nem vett részt az akcióban, tehát nem is fulladt vízbe. Amúgy Merneptah múmiája a Kairói Múzeumban sem úgy néz ki, mint egy vízbefulladt emberé. (A só-nyomok, melyeket amerikai röntgenorvosok találtak a bőrén, nátronnyomok, amelyet a dehidrogénezéshez, azaz a test víztelenítéséhez használtak.) A leírás azonban, mely szerint a fáraó egész kocsizó csapatát meglepte az ár, és az izraeliták “láták a megholt Égyiptombelieket a tenger partján” (Mózes II. 14.30), reálisnak tűnik. Amikor Mózes és Izrael gyermekei felfedezték, hogy megmentették őket, belekezdtek egy dalba, egy Jahve istenhez intézett himnuszba, melyhez hasonlókkal az isteni Ramszesz is dicsőíttette önmagát:

“Akkor éneklé Mózes és az Izráel fiai ezt az éneket az Úrnak, és szólának mondván: Éneklek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával tengerbe vetett.
Erősségem az Úr és énekem, szabadítómmá lőn nekem; ez az én Istenem, őt dicsérem, atyámnak Istene, őt magasztalom.
Vitéz harczos az Úr; az ő neve Jehova.
A Faraónak szekereit és seregét tengerbe vetette, s válogatott harczosai belefúltak a veres tengerbe.
Elborították őket a hullámok, kő módjára merültek a mélységbe.
Jobbod, Uram, erő által dicsőül, jobbod, Uram, ellenséget összetör.
Fenséged nagyságával zúzod össze támadóid, kibocsátod haragod s megemészti az őket mint tarlót.
Orrod lehelletétől feltorlódtak a vizek. És a futó habok fal módjára megálltak; a mélységes vizek megmerevültek a tenger szívében.
Az ellenség monda: Űzöm, utólérem őket, zsákmányt osztok, bosszúm töltöm rajtok. Kardomat kirántom, s kiirtja őket karom.
Leheltél lehelleteddel s tenger borítá be őket: elmerültek, mint az ólom a nagy vizekben.

Kicsoda az istenek közt olyan, mint te Uram? Kicsoda olyan, mint te, szentséggel dicső, félelemmel dícsérendő és csudatévő?
Kinyújtottad jobbkezedet, és elnyelé őket a föld.
Kegyelmeddel vezérled te megváltott népedet, hatalmaddal viszed be te szent lakóhelyedre.
Meghallják ezt a népek és megrendülnek; Filisztea lakóit reszketés fogja el.
Akkor megháborodának Edom fejedelmei, Moáb hatalmasait rettegés szállja meg, elcsügged a Kanaán egész lakossága.
Félelem és aggodalom lepi meg őket; karod hatalmától elnémulnak mint a kő, míg átvonul néped, Uram! Míg átvonul a nép, a te szerzeményed.
Beviszed s megtelepíted őket örökséged hegyén, melyet Uram, lakhelyűl magadnak készítél, szentségedbe Uram, melyet kezed építe.
Az Úr uralkodik mind örökkön örökké.” (Mózes II. 15.1-18)

Ezt a Vörös-tenger partján énekelt győzelmi dalt – mint sok zsoltárt – később kiegészítették. Paul Heinisch a második rész keletkezését a kánaániták Barak általi leverése utáni időre vagy Salamon korára teszi, aki a kánaánitákat szolgaságba vetette, miután Dávid a filiszteusok fenyegető veszélyét elhárította. Az egyik, ebben a részben említett “szent lakóhely” Salamon (Kr.e. 965-926) temploma lehetett, melyet 300 évvel a Vörös-tengeren való átkelés után emeltetett.

“Kicsoda az istenek közt olyan, mint te Uram?” Ez a kérdés szinte már abszurdnak hangzik, miközben Jahve egyetlen más istent sem tűrt meg maga mellett. Ez nyilván Izráel népének múltjára vezethető vissza, mely Egyiptomból jött, ahol sok isten volt. És a dicsőítés: “Jobbod, Uram, erő által dicsőül, jobbod, Uram, ellenséget összetör.” Nem olyan ez, akár II. Ramszesz Kadesh-költeményének dicsőítő éneke? (Részletekért lásd a Kadesh-i csata leírását.)

(1) Ez a rész azért is különös a Bibliában, mert öntözéskor úgynevezett; sadufot (gémeskút elvén működő vízemelő) használtak. Vízemelő kerékre, melyet állat forgatott körbe, legkorábban a Kr. e. 4-3. századból van bizonyíték.
(2) Per-Ramszesz, a II. Ramszesz által épített új főváros neve. A Biblia egyszerűen csak Ramszesz néven említi. Bár egészen a 21. dinasztiáig a főváros maradt, több mint 350 éven át, és még a római uralom alatt is lakták, utána egyszerűen nyoma veszett. A legtöbb kutató szerint helye megegyezik a 21. dinasztiabeli Tanisz városával, vagy attól néhány kilométerre délre található. Némely kutató szerint pedig a hükszosz uralom alatti főváros, Avarisz helyével azonos (szerintük erre építették rá), de ez az elmélet megdőlni látszik.
(3) “User-maat-Ré” II. Ramszesz egyik királyi neve.
(4) Cartouche-nak (ejtsd: kártus) hívjuk a fáraók neveit tartalmazó bekeretezett formát a hieroglif szövegekben. (A királyi családok minden tagjának nevét ilyen cartouche-ba írták.)
(5) Ramesszida kornak nevezzük általában a 19.-20. dinasztia Ramszesz nevű fáraóinak korát, de jellemzően II. Ramszesz uralkodásának időszakát. Pre-ramesszida kor pedig az ez idő előtti korszak.
(6) A “midras” héber szó, jelentése: értelmezés. A Midras Rabba olyan könyv, amely a bibliai szövegeket magyarázza.

crowland. uw.hu

Hunhír.info