Még nem kaptam hivatalos értesítést, de a “vérvádazó” Jobbikkal nem kívánok szóba állni – így reagált a Klubrádióban az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija arra a hírre, hogy a nemzeti párt elnöke az antiszemitizmusról akar vele vitatkozni a nyilvánosság előtt.Persze, ez a legkönnyebb, és a rabbi részéről a legelőnyösebb hozzáállás. Szokás szerint uszít és kinyilatkoztat, de pusztába kiáltott szavaival való szembesítésre már nem mer kiállni. Köves tudja, hogy alulmaradna a vitában, mert az a kultúr-, ideológiai és identitásháború, amelyet a zsidóság gyűlölködő, kettős mércés rétege kirobbantott Magyarhonban már az amúgy közömbös halandó számára is egyértelművé teszi: ezek az emberek uszítanak, hergelnek azért, hogy a reakciók miatt aztán nyilvánosan retteghessenek, és minden hazai és nemzetközi fórumon gyalázhassák, lealázhassák Magyarországot. Köves azt mondja, hogy nem akarja Vona által közvetített eszméket legitimizálni, ugyanakkor társadalmi párbeszédet sürget. Hol itt az időzített bomba? Megmondjuk: a rabbi számára azt jelenti a társadalmi párbeszéd, hogy ő vádol, sír, retteg vagy éppen vadul támad, és a párbeszédpartner megalázkodik, helyesel és természetesen biztosítja a kinyilatkoztatót arról, hogy közös összefogással mindent megtesznek a társadalmat mérgező antiszemitizmussal szemben.
Köves Slomó múlt csütörtökön jelentette be, hogy véleménye szerint konzultációt kell indítani az antiszemitizmus ellen a magyar társadalomban és a zsidó szervezetek között is. Ez adta az apropót Vona Gábornak a vitába invitáláshoz.
Köves Slomó a Megbeszéljükben azt mondta, hogy bár fontos a párbeszéd, de “a zsidókkal riogató párt vezetőjét nem kívánja legitimizálni”.
Persze, ez a legkönnyebb, és a rabbi részéről a legelőnyösebb hozzáállás. Szokás szerint uszít és kinyilatkoztat, de pusztába kiáltott szavaival való szembesítésre már nem mer kiállni. Köves tudja, hogy alulmaradna a vitában, mert az a kultúr-, ideológiai és identitásháború, amelyet a zsidóság gyűlölködő, kettős mércés rétege kirobbantott Magyarhonban már az amúgy közömbös halandó számára is egyértelművé teszi: ezek az emberek uszítanak, hergelnek azért, hogy a reakciók miatt aztán nyilvánosan retteghessenek, és minden hazai és nemzetközi fórumon gyalázhassák, lealázhassák Magyarországot. Köves azt mondja, hogy nem akarja Vona által közvetített eszméket legitimizálni, ugyanakkor társadalmi párbeszédet sürget. Hol itt az időzített bomba? Megmondjuk: a rabbi számára azt jelenti a társadalmi párbeszéd, hogy ő vádol, sír, retteg vagy éppen vadul támad, és a párbeszédpartner megalázkodik, helyesel és természetesen biztosítja a kinyilatkoztatót arról, hogy közös összefogással mindent megtesznek a társadalmat mérgező antiszemitizmussal szemben.
Így Köves Slomónak természetesen nem kell olyan kérdésekre választ adni, hogy a magyarországi antiszemitizmus fő szítója és gerjesztője a hazai zsidóság gyűlölködő rétege, amelytől egyetlen zsidó hitközség, szervezet, felekezet, vagy jó ég tudja, micsoda, ez idáig még soha fel nem emelte a hangját ellene, vele kapcsolatosan állást nem foglalt. Éppen ugyanúgy, mint azokban az esetekben sem, amikor nem a “szélsőséges antiszemita Jobbikot”, hanem a kormányt érték aljas és nemtelen támadások, nem egy alkalommal lenyilasfasisztázva magát a miniszterelnököt is. A nagy társadalmi megbékélést hirdető, kettős arcú Köves Slomo tehát úgy képzeli ezt az egész úgymond társadalmi egymásra találást, hogy a zsidó kinyilatkoztat és követel, a magyar meghunyászkodik és teljesít.
Valójában minden lehetősége megvan rá, hogy ezt a brutális forgatókönyvet követni tudja, hiszen a birodalom ötödik hadoszlopa, az egész világot befolyásoló média háttérhatalom által zseniálisan felépített terv alapján először be kellett támadni a nemzeti minimumot is alig teljesítő magyar kormányt, különösen Orbán Viktor miniszterelnököt, azzal, hogy szemet huny a nyilasfasiszták tevékenysége fölött. A következő lépcsőfok már az volt, hogy a halovány gazdasági szabadságharcra való válaszul magát Orbánt és körét kezdték el fasisztázni és antiszemitázni úgy, hogy közben váltig hangoztatták, ő engedte ki a szellemet a palackból, vagyis ő inspirálja a szélsőjobbot.
Mindezt alátámasztva aztán hazai és nemzetközi fórumokon úgy kezdtek el a zsidó gyűlölködők rettegni, hogy Orbán nyakába varrták az állítólag növekvő antiszemitizmust, és elszörnyülködve hirdették szerte a világon, hogy a holokausztbűnben tobzódó Magyarország lakóinak többsége még most sem érez bűntudatot a ki tudja pontosan, mekkora létszámú magyarországi zsidóság megsemmisítéséért. Ezáltal kvázi továbbra is bűnös nemzetként értékelendő a magyar.
A “gazdasági szabadságharcban” egyre inkább megalkudni kényszerülő Orbán aztán két tűz közé kerülvén most váltig próbálja bizonygatni a felsőbbrendűeknek, hogy mindent megtesz a gaz, szélsőséges antiszemiták megfékezésére, különösen pártjuk, a Jobbik ellehetetlenítésére. Valójában ez a világhatalom szándéka, mert azt nagyon jól tudják: a gondolatrendőrség működésképtelen, a különböző holokauszt-menetekkel, programokkal és emlékkonferenciákkal nem lehet ideológiailag átnevelni, és a holokauszt-kultusz erőltetése pedig olyan mértékűre sikeredett Magyarországon, hogy ellensúlyozni tudja az agymosást, és az ideológiai kényszer miatt a társadalom többsége vagy közömbös a kérdéssel kapcsolatosan, vagy pedig ellenséges érzülettel fordul felé pontosan a kényszer miatt.
A zsidó-magyar békés egymás mellett éléshez vezető út elejét a rendszerváltásnak hazudott csillagváltáskor már tövissel szegélyezték a gyűlölködők. Nem abból a megközelítésből indultak ki, hogy vegyük elő sérelmeinket mindkét oldalon, vitassuk meg őket, próbáljuk meg kölcsönösen elfogadni és kölcsönösen megoldást találni, hanem iszonyú propagandamunkával gyakorlatilag a magyarság legnagyobb sorstragédiája, Trianon kigúnyolásával és hatásának csökkentésével is csak a zsidó holokausztot állították úgy be, mint a magyar állam történetében bekövetkezett legnagyobb veszteség és legszörnyűbb esemény.
Az elmúlt húsz év történelme bizonyítja, hogy hiába az óriási médiaráhatás, úgy nem lehet empátiát és elfogadást elérni, hogy azt kényszer hatására történik, és a kötelezővé tétel, a direkt sulykolás bumerángként ütött vissza. Az nem megy, hogy “te csak maradj csendben, fojtsd magadba kínjaidat, azért vezekelj, amiről nem tehetsz, és tedd magadévá teljesen a mi fájdalmunkat úgy, hogy közben a sajátodat megtagadod”.
Ha visszatérünk csak a közelmúlt eseményeire, és rengeteg kettős mércés históriát kihagyva az Új Színház magyarérzelmű, de szigorúan bizonyos, a zsidók általkövetelt keretek között mozgó új vezetése elleni hazai és nemzetközi hecckampánytól datáljuk az eseményeket, akkor azt láthatjuk: nem párbeszédre nincs esély a hozzáállásuk, követeléseik miatt, hanem arra sincs, hogy a kultúr-, szellemi és ideológiai terrorjuk lanyhuljon. Wass Albert, Szabó Dezső, Nyirő József és a legújabb fasiszta mumus, Prohászka Ottokár emléke, tevékenysége elleni iszonyatosan aljas és alaptalan támadássorozat azt jelzi: a dolgok odáig fajultak, hogy a magyar közbeszédet uraló körök már feketén fehéren kimondják nemzetközi segédlettel: csak azok lehetnek példaképeitek, csak azok tevékenységét, munkásságát, életútját ismertethetitek meg a jövő nemzedékkel, akiket jóvá hagyunk, és akiket kiemelünk azért, mert a rozzant galíciai kordénkat tolta, és ezért kötelezően a piedesztálra emelünk.
Nem beszéltünk akkor még Horthyról, akinek szerepét, tevékenységét brutálisan történelemhamisító módon elferdítik, mert különben nem “állna meg” a bűnös nemzet koncepció. Akkor pedig tényleg ki kéne beszélni őszintén a múltat. És ők ettől rettegnek a legjobban.
Kostás Roland – Hunhír.info