Ma az édesanyák napja van. Az édesanyáé, aki a méhében hordott, táplált és fölnevelt. Aki első lépteinkkor a világot jelentette számunkra, s aki felnőtt éveinkben is támaszunk, menedékünk. S akitől – ha földi életútja véget ér – az elválás nagyon nehéz, mert édesanyát temetni talán a legnagyobb fájdalom. Van, akinek még az sem adatik meg, hogy elbúcsúzzon édesanyjától. „Az emberi szív egyik legnagyobb gyötrelme, ha tilalom állja útját, hogy az édesanyja sírjához mehessen” – írta még ifjú éveiben Mindszenty, aki édesanyja temetésén nem lehetett jelen, s a számkivetésben úgy hunyta le szemét, hogy édesanyja sírját soha nem kereshette fel.
1975. május 6-án halt meg Bécsben Mindszenty József bíboros. Ma, az édesanyák napján tehát rá is emlékezünk. Illő, hogy a bíboros halálának mostani évfordulóján az édesanyáról szóljunk, hiszen Mindszenty nagyon sok beszédének volt témája az anyaság.
Mindszenty Józsefet 1915. június 12-én szentelték pappá, s 1917 januárjáig Felsőpatyon káplánként, hitoktatóként dolgozott. Ebben az időszakban jelenik meg első könyve: Az édesanya. A művet többször is kiadták – a múlt század negyvenes éveinek elején bővített változatban -, s az 1940-es kiadás a háború után felkerült a „fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek”’ listájára (pontosabban a IV. számú jegyzékben szerepel a kötet). Az indexre tétel oka egyszerű: Mindszenty az említett kiadásban nem írt szépeket a „szovjet-nő” ideáltípusáról, s általában a bolsevikokról. Az 1940-es kiadás előszavában olvassuk: „Csodálom az édesanyai lelket /…/. Csodálom a gyenge nemnek hatalmas erejét az édesanyai erényekben, amelyeket ott látok ragyogni a történelem lapjain, s amelyek éppúgy alakították és alakítják a történelmet, mint a nagy férfiak.”
Mindszenty József nagyon ritkán mesélt, írt a gyermekkoráról. Amikor visszakalandozott a múltba, az emlékek felidézésének mindig volt aktuális üzenete. Így történt ez például 1945. október 18-án, amikor a budapesti domonkos templomban bérmálkozó lányokhoz intézett beszédében elmesélte: gyermekkorában volt galambháza, galambdúca, teli hófehér galambokkal. Minden este – ahogy ő írja: „estennen” – fölkúszott a létrán, becsukta a galambház kicsi ajtaját, majd elvette a létrát, hogy „a házi és nem házi ragadozók oda ne férkőzzenek, és ki ne fosszák a galambházat”. S hogy ezt miért mesélte el a serdülő lányoknak? Mert a gyermekkori emlék a kiépülő materialista-kommunista világ veszélyének a példázatává vált: „Az ifjúság ragadozói ellen védjétek a templomot, a galambházat; /…/ védjétek a világ és a gonoszlélek ellen, de magatok se sértsétek meg a templomot.”
Mindszenty még az emlékirataiban is nagyon keveset írt gyermekkoráról, de ennek a kevésnek a középpontjában az édesanya, Pehm Jánosné, született Kovács Borbála áll:
„A hat gyermekből én voltam az első. Igen gondos, jó példával erősített nevelést kaptam a szülői házban. Hála Istennek, nem kell mondanom Malraux vészes szavaival: ’Én gyűlölöm gyermekkoromat!’ Meleg otthon volt az én szülői házam, az imának és az erényes életnek melegágya. És ennek a csendes falusi otthonnak tiszta lelkét és fényét édesanyánk sugározta ránk páratlan anyai szeretetéből. Eszes, csendes, finom asszony volt, aki odaadással végezte a házi teendőket, mintaszerűen nevelt, gondozott bennünket, s ugyanakkor apánk mellett is ott állt a nehéz mezei munkákban. Igen jellemző tulajdonsága volt, hogy – szívóssággal és körültekintéssel – csaknem minden életrevaló tervét végre tudta hajtani, nagy nehézségek előtt sem torpant meg. Neki köszönhetem, hogy az elemi iskola elvégzése után gimnáziumba kerültem.”
A nagy bíboros életének alapélménye tehát az édesanya. Ahogy később fogalmazott: „Amivé lettem, anyám érdemeinek és imáinak köszönhetem.”
Látjuk az édesanyát az esztergomi bazilikában 1945 októberében, az új prímás beiktatásakor. Tudtommal ez az egyetlen filmfelvétel, amelyen feltűnik a prímás édesanyja. S látjuk az édesanyát, aki a meghurcoltatás, a börtön éveiben is fia mellett áll imáival. Tudjuk, a Gyűjtőfogházban is meglátogatta a prímást. Ahogy Mindszenty írta: édesanyja volt „fegyházam őrangyala”.
Az édesanya című könyvben olvassuk: „Feletteseid, ha kiszolgáltál; alantasaid, ha hatalmad nem érzik többé; barátaid, ha bajba jutottál: elfelejtenek…. A börtönajtóban csak édesanyád vár. Finom lelkű anya a börtönök, fegyházak mélyén…. Egyedül ő lép utánad oda. És ha a börtönnél mélyebben vagy, fegyház, siralomház örvényében, ő nem riad vissza…” Amikor ezeket a sorokat írta Mindszenty, még nem sejtette, hogy évekkel később édesanyja lesz az ő börtönének „egyetlen ragyogó csillaga”.
Pehm Jánosné született Kovács Borbála tényleg nem riadt vissza semmitől, ha fiáról volt szó.
Amikor életfogytiglani fegyházra ítélt fiát akarta meglátogatni, minden félelem nélkül „elment a törvénytelen eszközökkel hatalomhoz jutott pártnagyságokhoz”, s ahol ez az asszony felbukkant, ott „néhány percre kifényesedett a vörös minisztérium, a börtön és a fegyház”.
1956 után az amerikai követségen is rendszeresen – negyedévenként – látogatta meg a fiát. Utoljára 1959 karácsonyán találkozott anya és fia, ezt fénykép is őrzi: a fájdalmas arcú édesanya térdén nyugszik a bíboros jobb keze. Méltán híres kép.
Pehm Jánosné született Kovács Borbála nem sokkal később – 1960. február 5-én, 85 éves korában – meghalt. Utolsó napjaiban fia még nagy örömet szerez neki. Mindszenty levélben kért áldást betegeskedő, idős édesanyjára XXIII. János pápától, s a vatikáni levél 1960. január elején meg is érkezett a mindszenti plébániára. „Ő igen örült, s én is örülök, hogy ezt az utolsó földi örömet kieszközölhettem számára” – írta emlékirataiban Mindszenty. 1960. február 7-én temették el a sokat szenvedett édesanyát, akitől nem vehetett búcsút a fia. A nagy rendőri készültség ellenére a falubeli nép „csodálatos hűséggel vonul fel”, s maga a pápa is részvétét fejezte ki a családnak. Mondják, a prímás édesanyjának sírja azokban az években zarándokhellyé vált.
Emlékirataiban írta a bíboros édesanyja halála után: „Nemcsak szegény vagyok, de örök tartozásomat is érzem azzal a sírral szemben, amelynél nem voltam, és amelyet talán soha nem is láthatok.” Az idő igazolta ezeket a szavakat, hiszen édesanyja sírját csak – húgai jóvoltából – fényképen láthatta.
Bár nem kísérhette el utolsó földi útján, és sírját sem kereshette fel, Mindszenty mégis romolhatatlan emlékművet állított szeretett édesanyjának fentebb említett fiatalkori művében. „Az ’Édesanya’ című könyvemet az ő alakja, lelke ihlette. /…/ Amit abban a könyvben lelkemből írtam, azt az édesanyám a maga életében átmentette számomra” – olvassuk a prímás emlékirataiban. Ez a könyv 1990-ben jelent meg új kiadásban. Pontosabban: a bővített kiadás első kötete jelent meg néhai Novotny György antikvárius barátom jóvoltából, de a teljes szöveg nem kapható új kiadásban (ahogy érdekes módon Mindszentynek az amerikai követségen írt naplója sem jelent meg idehaza). Pedig nagyon szép olvasmány. Zárásul ebből a könyvből (az 1940-es kiadásból) idézek egy hosszabb részletet – az „édesanya” szó védelmében. Az idézett szöveg ma is nagyon aktuális:
„A magyar nyelvnél vannak gazdagabb, szókincs szerint fejlettebb, elterjedtebb, dallamosabb nyelvek. De ez a szó: édesanyám! – utolérhetetlen a világ összes nyelveiben. Az anya fogalmára egyetlen nyelvnek sincs ilyen szép szava. Édesanyám! Édesanyánk! – Úgy sír, zokog, mint a bűvös tárogató, zeng, mint a harang ezüstcsengése; az érzésvilág teljes ritmikája lüktet benne és a kiejtőjében, boldog gyermekkacagás cseng belőle, ha öreg ember mondja is, ha fölnézünk is viselőjére a gyermekágyból, vagy könnyfátyolosan ejtjük a sírja felett.
A magyar múlt Forgách Ferenc, Zrínyi, Bíró Márton és Ányos nyelvével szólította az anyákat. Szerelmes Asszonyom Anyámnak nevezi Forgách érsek. Szerelmes anyánk asszonynak szólítják a Zrínyi fivérek nem az édes-, de a nevelő-anyát is. Bíró Márton veszprémi püspök Nádasdy Teréziának, mint az Asszony édes Anyának ír, Ányos Pál drága vagyonának, Édes-Anyánknak nevezi.
A múlt miatt is fájlaljuk azt, hogy elhagyogatjuk ezt a szót, amely átcsengett nemzedékről-nemzedékre ezer éven át történelmünk világán, és átmelegítette azt gyermekek, harcosok, előkelők, egyszerűek, családok, társadalmak szívével. Társadalmi mozgalom kelne el, akár a nemzeti, népies ruha viselése érdekében. Ha ujjongtunk annak, hogy a visszatért Kassán 600 magyar nő jelent meg magyar viseletben; ha – igen helyesen – visszahoztuk a nagyasszony, nemzetes asszony megszólításokat, jöjjön a mozgalom azért is, hogy a kölcsönkért és betolakodott, épp azért gyakran érthetetlen és értelmetlen megszólításokat következetesen mellőzzük. A mutti, anya, anyuci, anyuka, anyuska, anyácska stb. szavak nem magyar szívből, nem magyar ajkakon fakadtak, és nem magyar ajkakra termettek.
Használjuk csak mindig és mindenütt azt a nevet, amely nyelvünk szellemének, a fogalom egész mélységének a megjelölésére a legmegfelelőbb: édesanyám!”
Utóirat: Vecsey József egykori szombathelyi egyházmegyés pap, teológiai tanár – aki Zalaegerszegen Mindszenty káplánja volt, s később is jó barátságot ápolt a bíborossal – 1970-ben adta ki Sankt Gallenben „Emlékezés Mindszenty bíboros édesanyjára” című könyvét. Most – a bíboros születésének 120. évfordulójára – a könyv hazatért: a szombathelyi Martinus Kiadó jelentette meg az adatokban gazdag művet. Érdemes elolvasni.
Szalay László – Hunhír.info