Leküzdhetetlen késztetést érez minden ember, hogy vágyait követve, eldöntendő egyéni és közösségi ügyben – áttörése rövid és hosszú távon – legendás lények és gyengéd érzelmek világában is sikeres, azaz igen legyen.
Legmélyebb, legigazibb, legemberibb kérdésre adott határozott felelet: a lélek visszhangja. A lelkiismeret vádoló hangja sokakat vitt már az öngyilkosságba, sokakat az őrültek házába, sokan pedig itt szaladgálnak köztünk és körülöttünk „összeroncsolt idegzettel”, néha ijedt és rémült, néha unalomtól fásult arccal. Miért? Mert a lelkiismeret megtisztítására kevés minden emberi iparkodás igyekezet, szándékos, tudatos akarat erő. Nyugodtan elmondhatjuk azt is, hogy kevés a vallás, kevés a vallási szertartás. Kevés a kellemes bódulat, a mámor, kevés a felüdülést jelentő szórakozás, kevés a bor, kevés a szerelem, mert mindez csak hosszabb-rövidebb ideig narkotizál, hogy amikor elmúlik hatásuk, annál élesebben, határozottabban, erősebben csengjen fülünkbe a sérelmet, kárt okozó vétkünk vádolása. Kevés a munkába temetkezés is. Még az emberi jóvátétel sem elég, mert ugyan mi váltságot adhat az ember az ő lelkéért? Ezért nem megoldás az öngyilkosság sem, mert hiszen az öngyilkos is csak a testét öli meg, de a léleknek oda kell állni az Isten ítélőszéke elé, hogy megítéltessen aszerint, amit a földön cselekedett.
Úgy hallottam az élet értéke bioetikai megközelítésben – nem számít. Az élővilág etikai kérdéseinek tárgyalása során abból indulunk ki – válaszként! -, hogy van valaki (a gyengébbek kedvéért valami), aki az Élet-igenlő (beleegyező, helyeslő) felséges többes első személyében az igenlést megadta és nem az ENSZ-deklarációja (1948!) az emberi méltóság elismerése, az emberi jogok okán, és még csak nem is a bioetika (élővilág erkölcsi elvek rendszerének interdiszciplináris tudomány definíciója) alapján, hogy a begyűjtött biológia, ökológia és szociológia legfontosabb irányzataiból az ismeretanyagából filozófiai módszerekkel tudománnyá integrálja. A biológiai elvek alapján történő megítélést – legfennebb! – figyelembe vesszük mi magyarok első királyunk Szent István után (a rendszerek erőszakosságát figyelmen kívül hagyva!) a jóságuk és gonoszságuk alapján döntünk.
Az Erdélyi Református Egyházkerület gyülekezeti lapja Üzenet 2012. május 1-jei számában közölt Hover Zsolt jó szándékú cikkíró aggodalmát, miszerint „ha elfogadjuk a cikk végkövetkeztetéseit, akkor mi is ahhoz az életfilozófiához jutunk, hogy: „Minden állat egyenlő de vannak állatok, melyek egyenlőbbek” (George Orwell: Állatfarm). Anyagias világunkban valóban mindent kizárólag a pénz, a tőzsde árfolyama határoz meg, de ha már odáig jutottunk, hogy az emberi életet is a kényelem, a jólét teszi jogosulttá, akkor süllyedő világunk végképp mélypontra érkezett.” Mi pedig semmi ilyesmit meg nem hallgatunk és egyszerűen visszautasítunk ezután!
Csak a vér, Jézus Krisztus vére tisztítja meg a lelkiismeretet, mert csak Jézus szeplőtelen áldozatának van bűntörlő és lelkiismeret-tisztító ereje. De ez aztán „teljes”.
„Igen”-t Isten mondhatott a világtörténelemben; a tudományok világában, a bioetikában. Az emberi személy élete kezdetének és végének meghatározása, mint a klónozás, és az abortusz és az eutanáziakérdésben az igazán képzett, tanult és művelt keresztény ember az Istenhez fordul. Az ember személyiség kérdésében is, akárcsak a közéletben, a társadalomban vagy a politikában felmerült kérdés és ügyintézésben…
Isten igenje után van helye az ember igenjének is! Isten nem csúfoltatik meg. A nevében és helyette tett, vélt nagy emberek törpe igenje nevetségessé vált az úgymond „posztkommunista” társadalom megítélésében, és romlott a politikai erkölcsösség szintje.
Akárcsak a lelkiismeret. Két székely elhatározta, hogy megfigyeli, meddig hallik el falujukból a harangszó. Elindultak s úgy döntöttek, hogy addig mennek, míg hallják a harangszót, akkor aztán visszafordulnak. Mentek, mentek napokon, heteken, hónapokon, éveken keresztül s a harangszót egyre hallották. Meg is öregedtek s betegségek által a halál is üzengetett értük, de ők csak mentek hármasban: a két székely meg a harangszó s nem is fordultak vissza soha, mert még halálos ágyukon is hallották a falu harangját.
– Hallod?
– Igen.
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info