1882. április elsején, Tiszaeszláron nyomtalanul eltűnt egy parasztlányka, Solymosi Eszter, akit a húsvéti készülődés jegyében gazdasszonya festékért küldött a boltba. A települési zsidó hitközség korábban pályázatot hirdetett a metsző megüresedett állására, s ezen a napon már Tiszaeszláron tartózkodtak az idegenből érkezett sakterjelöltek. Felmerült a gyanú, hogy a helyi zsidóknak közük lehet a kislány rejtélyes eltűnéséhez. Megindult a nyomozás, s ennek eredményeként került sor a „vérvád-perként” elhíresült nyíregyházi bírósági tárgyalásra. Az alábbiakban arról lesz szó, miként látta az eszlári ügyet, annak üzenetét Csurka István.

A per 120. évfordulója alkalmából 2003. szeptember 11-én konferenciát rendeztek Nyíregyházán, melynek fővédnöke Göncz Árpád volt. Ugyanezen a napon a MIÉP Tiszaeszláron tartott megemlékezést, amelynek keretében megkoszorúzták Solymosi Eszter síremlékét. Igen, síremlékét, hiszen az eltűnt kislány holteste soha nem került elő. A MIÉP „akciója” heves reakciót váltott ki, s erre válaszul írta meg Tiszaeszlár című cikkét Csurka István, amely szeptember 18-án jelent meg lapjában.

Mielőtt Csurka cikkébe belepillantanánk, üssük fel a tiszaeszlári nyomozást vezető vizsgálóbíró, Bary József könyvét (Bary József: A tiszaeszlári bűnper. Bp., Kir. Magy. Egyetemi Nyomda, 1933, 612 o.).

Bary első fontos állítása: „nem az antiszemitizmus szülte Tiszaeszlárt, hanem Tiszaeszlár eredményezte, hozta létre a nyolcvanas évek nagy antiszemita mozgalmát”. (I.m. 10. o.)
Bary második fontos állítása: „vérvádról” sem a bírósági iratokban, sem a végtárgyaláson nem volt szó:

„Vérvádat csak Istóczy, majd Ónody és még később Verhovay emeltek a tiszaeszlári perből kifolyóan a zsidóság ellen, s az egyszerű nép körében, e vádak alapján, elterjedhetett ilyen hiedelem, de a nyíregyházi törvényszék vérvád alapján sohasem nyomozott, s ilyen vád felett nem is ítélkezhetett. A nyomozás és a vizsgálat kizárólag arra terjedt ki, hogy mi történt Solymosi Eszterrel, s mikor alapos gyanú merült fel arra nézve, hogy az idegen metszők néhány eszlári zsidó segítségével ölték meg, kötelességszerűen vizsgáltuk, miért ölték meg, s a vizsgálat a gyanúokok alapján arra is kiterjedt, nem vallási fanatizmus volt-e a gyilkosság motívuma?”
(I.m. 30. o.)

Az okfejtés világos: sem a nyomozás, sem a per során nem merült fel az ún. „vérvád”. Ennek a vádnak a lényege ugyanis az, hogy a zsidók (hangsúly a névelőn) keresztény gyermekeket gyilkolnak meg abból a célból, hogy vérüket rituális célokra, így a húsvéti kovásztalan kenyér sütéséhez felhasználják. Nos, ez a „vád” nem képezte sem a nyomozás, sem a per tárgyát, tehát a tiszaeszlári üggyel kapcsolatban a „vérvád” máig tartó emlegetése – történelemhamisítás.
Bary harmadik fontos állítása: a nyomozás megkezdésétől a hazai és a külhoni zsidó sajtó, a zsidóság jelentős része támadásba ment át, s azonnal antiszemitizmust orrontott:

„Magát azt a tényt, hogy az eszlári ügyben hivatalos bírói eljárás, nyomozás indult, zsidóüldözésnek, az egész zsidóság ellen irányuló erőszakosságnak nyilvánították, s minden zsidó kötelességévé tették a bírói vizsgálat megnehezítését, tévútra vezetését, kompromittálását. A napi sajtó hasztalan intette, óvta őket naponta ettől a végzetesen helytelen és téves magatartástól. Nem használt semmit. Annál hevesebben védekeztek a gyanusítás ellen, hogy Solymosi Esztert zsidóvallású egyének ölhették meg. Egyenesen nevetséges volt, hogy rabbinusok egész kis füzetkéket írtak össze, amelyben azt vitatták, hogy a talmud tiltja a zsidóknak a gyilkosságot.
Szokatlan és nevetséges volt ez az eljárás, mert hiszen katholikus vagy protestáns papnak soha eszébe nem jutott, bármely felekezetéhez tartozó gyilkos védelmében tanulmányt írni arról, hogy ártatlanul vádolják, mert a tízparancsolatban benne van a tilalom: Ne ölj!”
(I.m. 277-278. o.)

Tudjuk, hogy a nyomozás során a Tiszából kifogtak egy női hullát. Solymosi Eszter ruhája volt rajta. A gyanúsítottak érdekeit védő személyek azt igyekeztek elhitetni, hogy a vízbefúlt Solymosi Eszter holtteste került elő. Ez az állítás hamisnak bizonyult, sőt bebizonyosodott, hogy a „hullaúsztatás” célja a megtévesztés, a nyomozás tévútra terelése volt.

Bary negyedik legfontosabb állítása: a „hullaúsztatás” általi megtévesztést legfelsőbb fokon a Kúria is elismerte ítéletében, bár az ezzel vádolt zsidókat bizonyíték hiányában – ismétlem: bizonyíték hiányában – felmentették. Íme a Kúria ítéletének vonatkozó részlete:

„Ami a vádbeli hullacsempészet kérdését illeti, a Tiszából kifogott kérdéses hullán kétségtelenül Solymosi Eszter ruhái találtatván, azonkívül a hulla kézcsuklójára egy kendőben papírba takart és szorosan odakötött festék is felfedeztetvén, mindezek bizonyítékul szolgálnak arra, hogy az említett ruhaneműek s a kendőbe helyezett festék, idegen által azon célzattal voltak a hullára adva, illetőleg kötve, hogy a gyilkosság kiderítésével foglalkozó hivatalos közegek a hulla iránt tévedésbe ejtessenek.”
(I.m. 273. o.)

Ez az idézet nagyon fontos, hiszen a Kúria jogerős ítélete rögzítette a szándékos megtévesztés tényét. Kérdés, hová lett Solymosi Eszter, akinek a ruhájába öltöztettek egy idegen hullát? A választ a „hullaúsztatók” bizonyára tudták, de ők nem beszéltek. A rejtély tehát ma is rejtély.
Foglaljuk össze a fentieket. 1882. április elsején eltűnt Tiszaeszláron egy kislány, akit egyes szemtanúk utoljára a zsidó imaház környékén láttak. A nyomozás során néhány helybéli és idegen zsidót őrizetbe vesznek, mivel az egyik zsidó – Solymosi Eszterrel nagyjából egyidős – fia (Scharf Móric) elfecsegi, látta, amint néhány zsidó elvágta Eszter torkát. Bary Józsefet bízzák meg a nyomozással, amelynek eredményeként elkészül a vádirat. A nyíregyházi perben felmentik a vádlottakat, s az ítéletet a Kúria is helybenhagyja. Ugyanakkor jogerős ítélet rögzíti a „hullacsempészés” tényét, vagyis azt, hogy valakik idegen hullára adták Solymosi Eszter ruháját, hogy öngyilkosságnak vagy véletlen vízbe fúlásnak próbálják feltüntetni Solymosi Eszter halálát.

Az elmondottakból levonhatjuk a következtetést: Solymosi Eszter meghalt, nagy valószínűséggel megölték (máskülönben miért lett volna szükség a megtévesztő „hullacsempészésre”?), de hogy pontosan hol és milyen körülmények között vesztette életét, máig nem tudjuk. A leglényegesebb bizonyíték – a holttest – soha nem került elő.

S most nézzük, mit írt Tiszaeszlár kapcsán közel tíz évvel ezelőtt Csurka István. 2003. szeptember 4-én megjelent „A tűrésnek üzenünk hadat” című írásában arról értekezett a MIÉP elnöke, hogy Magyarország ma is szemrehányásokat kap, hogy az ország és népe „kirekesztő és gőgös”. Csurka szerint a magyarság „kordában tartásához” a bűnösség, a nemzeti türelmetlenség „állandó felhánytorgatása is szükséges”. Szerinte ennek jegyében kerül megrendezésre az említett nyíregyházi konferencia is – a tévesen „vérvád”-pernek nevezett ügy ítélethirdetésének 120. évfordulóján:

„A bíróság akkor Tisza Kálmán miniszterelnök közvetlen nyomására felmentette a tiszaeszlári zsidókat a vérvád alól. A szerencsétlen kislány, Solymosi Eszter holtteste azonban nem került elő. Ma azt a változatot kezdik terjeszteni, hogy öngyilkos lett. Elindult a boltba valami semmiségért, meg is vette, de gondolt egyet, és inkább öngyilkos lett. A gyilkosságot, vagy pontosabban szólva az esetleges gyilkosságot, amelyet nem helybeli zsidók, hanem újonnan betelepült kazárok, a határon átszökött idegen kultúrájúak is elkövethettek, Scharf Móric, a sakter 14 éves fia fecsegte el, őt azonban beszámíthatatlannak minősítették, illetve azt állították, hogy vallomását kipréselték belőle. Lehet. Ezt sem bizonyította be senki. A gyerek rövidesen Amszterdamba került, kitanulta a gyémántköszörűs mesterséget, és jómódban halt meg. Távol Tiszaeszlártól.”
(Csurka István: Magyar szemmel IV. Bp., Magyar Fórum, 2004, 178. o.)

Nem szükséges magyaráznom, az olvasó is észrevette: Csurka nem állítja, hogy Solymosi Esztert bizonyosan megölték. Azt sem állítja, hogy zsidók voltak a tettesek. Csurka feltételes módban fogalmaz. Hiszen azon kívül, hogy Solymosi Eszter nyomtalanul eltűnt – semmit sem tudunk további sorsáról.

Csurka István idézett írása végén bejelentette, hogy a meghirdetett nyíregyházi konferenciával egy időben „a hallgattassék meg a másik fél, az áldozati fél jegyében is” a MIÉP megkoszorúzza Solymosi Eszter síremlékét a tiszaeszlári temetőben. Így is történt, s a koszorúzásért az író- pártelnök ismét megkapta az antiszemita bélyeget. Fogalmazzunk világosan: azért lett antiszemita, mert egy nyomtalanul eltűnt magyar kislány síremlékén helyezett el koszorút – miközben nem emlegetett vérvádat, nem állította, hogy zsidók ölték meg a kis Esztert.

A koszorúzás után egy héttel jelent meg Csurka István „Tiszaeszlár” című írása. Az író röviden összefoglalta az egykori per végkifejletét:

„Mert kétségtelen, hogy 120 évvel ezelőtt a nyíregyházi bíróság a vérvád alól, tudniillik hogy rituális okokból meggyilkolták a keresztény – református – kislányt, Solymosi Esztert, felmentette a tiszaeszlári zsidó hitközség tagjait, de az is kétségtelen és ezt a korabeli sajtó megírta, hogy ez a felmentés Tisza Kálmán nyomására történt. Tiszának nagy összegű államkölcsönre volt szüksége, s Európa legnagyobb akkori bankháza, a Rothschild a tiszaeszlári zsidók felmentéséhez kötötte a folyósítást. Ezt megírta többek között a fiatal szegedi újságíró, Mikszáth Kálmán is.”
(Csurka István: i.m. 189-190. o.)

Mivel ezen a napon – mint már említettem – Nyiregyházán konferencián emlékeztek az ún. „vérvádra”, a tiszaeszlári koszorúzás célja nem volt más, mint „ennek az egyoldalúságnak a kiegyenlítése”, az eltűnt, vélhetően megölt kislányra való emlékezés. A jelenlévők elénekelték a Himnuszt, s elmondták a Hiszekegyet.

Voltak, akik ezen felhördültek. Például az egykori „napkeltés” Pallagi Ferenc, aki a Vasárnapi Blikkben többek között ezt írta:

„Hagyni kéne Csurkát és keshedt kompániáját saját mocskában eltűnni végre, de nem lehet, ha újra és újra szégyent hoz ránk. Ha koszorúzni megy Solymosi Eszter utólag fabrikált sírjához a tiszaeszlári temetőbe, és nincs egyetlen magyar politikus sem, aki azt mondaná, hogy ezt azért nem, akkor szólni kell. Hogy egy bomlóban lévő politikai hulla addig merészkedik, hogy a zsidók elleni vérvádat eleveníti fel egy kicsinyke közfigyelemért és lompos híveinek a tapsáért, akkor nem lehet annyival elintézni, hogy ő már nem számít.”
(Idézi Csurka: i.m. 190. o.)

Itt megszakítom Pallagi szövegét, mert nem árt, ha a nagy ijedelemre veszünk egy kis levegőt. Amit idéztünk, igazi „gyűlöletbeszéd” (hogy ezzel az idétlen, ma felettébb divatos összetett szóval éljek). Pallagi fröcsög, gyalázza Csurkát („bomlóban lévő politikai hulla”), gyalázza holtában is Solymosi Esztert („utólag fabrikált sírja”), de azt nem mondja ki, voltaképpen mi is a baja a koszorúzással. A temetőbeli megemlékezés az ún. „vérvád” felelevenítése? Vajon mi volt a mélylélektani (vagy talán „genetikai”) oka annak, hogy Pallagiból ennyire kicsordult a gyűlölet? Idézem tovább a háborgó férfiú szavait:

„Csurka most, valamennyi magyar egyik legszégyenteljesebb emléke kapcsán, ott, az eszlári temetőben a magyarok elleni koncepciós perről és Trianonról beszélt, és nem akadt egyetlen helybéli lakos sem, aki seprűnyéllel verte volna ki falujából. És nem akadt egyik oldalon sem olyan politikus, olyan keresztény, liberális vagy szocialista szervezet, ifjúsági tagozat, amely azt mondta volna, hogy állj, ezt már nem! Nem volt egyetlen polgári kör, amely odavitte volna tagjait, hogy a temető kapujában szégyenítse meg a befelé sunnyogókat. Magyarország hallgatott és hallgat.”
(Idézi Csurka: i. m. 191. o.)

Ez még érdekesebb passzus, mint a korábbi idézet, hiszen Pallagi most már nemcsak Csurkáról és híveiről beszél, hanem az egész magyarságról. Csurka kommentárja nem is maradt el:

„Pallagi már nemcsak engem szidalmaz, és nemcsak a MIÉP-et sértegeti, hanem megint az egész magyarságot, mint Rákosi. Megint bűnös nép vagyunk. Szemében a hallgató, a magyar radikálisok működését, csendes tiszaeszlári koszorúzását eltűrő magyarok egyetemlegesen antiszemiták, vérvádfolytatók.”
(Csurka: i. m. 191. o.)

Tudjuk, Csurka Trianon előzményeként tekintett a tiszaeszlári ügyre. Tudjuk, 1882-83-ban a külhoni sajtó barbár, elmaradott országként mutatta be hazánkat, s azokat érte szitokszó, akik gátat akartak szabni a korlátlan bevándorlásnak. Ekkor kezdődik meg az ország lejáratása, az a magyarellenes propaganda, amely Csurka szerint végül a trianoni döntéshez vezetett:

„Magyarország fölött azért lehetett a különösen súlyos, igazságtalan ítéletet kimondani, mert a magyarság két okból is ezt megérdemlőnek volt feltüntetve az európai közvélemény szemében. Az egyik kétségtelenül a tiszaeszlári vérvád idején keletkezett, amikor több száz ilyen, a Pallagiéhoz hasonló hangvételű írás jelent meg, nem az esetleges elkövetőkről, hanem a magyarokról, akik alaptalanul vádaskodnak. Nemcsak magyarul. Futótűzként terjedt el rólunk, hogy gonosz, fajgyűlölő, vérvádaskodó nép vagyunk. Aztán jött 1919, amikor Szamuely és Kun Béla és Lukács György, a nagypolgár bebizonyították, hogy létezik az a zsidó kegyetlenség, aminek a gyanúja az eltűnt tiszaeszlári kiscseléd után nyomozókban felötlött. /…/ Igenis állom: Trianon össze van kötve Tiszaeszlárral. A vonal egyenes, és úgy látszik, máig fut.”
(Csurka: i.m. 192. o.)

Tényleg „úgy látszik, máig fut”. Hiszen ma is megkapjuk, hogy kirekesztők, antiszemiták vagyunk, a bunkó magyar nem olvas idegen nyelven (lásd Fischer Ádám nyilatkozatát), most már egyedül a magyar felelős az ún. „holocaust”-ért (lásd Kertész Ákos álláspontját), stb.

Nehéz lenne cáfolni azt, amit Csurka állít: a tiszaeszlári – nem „vérvád”-jellegű – ügy kapcsán Magyarországot bizony „vérváddal” illették. Minden kollektív, magyarellenes megnyilvánulás ennek a sajátos „vérvádnak” a megnyilvánulása volt. S a magyarság elleni „vérvád” ma is él és virul. 2003. szeptember 11-én, a tiszaeszlári koszorúzás után Csurka István a következőket mondta az MTI-nek:

„’A koszorúzással arra akartuk felhívni a figyelmet, hogy a tiszaeszlári vérvádper kapcsán a magyarságra rásütött antiszemitizmus bélyegét 120 évvel a történtek után sem mosta le senki’ – közölte a pártvezető. Csurka István úgy vélte, hogy ’a koncepciós vérvádper mérhetetlen károkat okozott a magyarságnak és Trianonba torkollott’.”

Ez az, amiről ma nem szoktunk beszélni. Erről a „kontravérvád”-ról. Ez ugyanis tabu. S aki ezt a tabut döntögetni merészeli, az antiszemita, náci lesz, mint a Pallagitól és hasonszőrű elvbarátaitól megbélyegzett „golyófogó”, Csurka István. Kérdés, ki a „kirekesztő”, az „előítéletes”. A fenti idézetek tükrében nyugodtan állíthatom: nem Csurka István. Ő ugyanis nem emlegetett „vérvádat”. Soha nem mondott ugyanis kollektív ítéletet.

Hadd zárjam ezeket a sorokat egy klasszikus Bary-idézettel:

„’Mi megbocsátunk, de nem feledünk” – írta a zsidóság lapja, a Pester Lloyd az ítélethozatal utáni napon vezércikkében. Azután nekiesik sorban előbb Pauler igazságügyminiszternek, azután a szabolcsmegyei nemességnek, az egész vármegyei intézménynek, kijelentvén, hogy: ’a municipalizmusnak véget kell vetni’.
De még ezzel sem éri be a Pester Lloyd. Nekirohan az egész magyar társadalomnak és kannibálizmussal vádolja a nemzetet, elmondván, hogy ’a zsidóság van hivatva a magyarságot áthatni a maga gazdasági erejével, nemzeti szelleme és patriotizmusával’ (?!) Végül kijelenti, hogy ’a magyaroknak a zsidósággal társadalmilag egyesülni a szükség parancsolja, melynek engedelmeskedni muszáj’. Vagyis nem a zsidóknak kell asszimilálódni, hanem fordítva.”
(Bary József: i. m. 604. o.)

Ezekhez a szavakhoz nem kell kommentár.

Szalay László – Hunhír.info