A HunHír.info egyik állandó munkatársa legfrissebb írásában azt sürgeti, legyen kötelező tananyag a 75 éve elhunyt Tormay Cécile életműve. A felvetés jogos, hiszen Tormay tehetséges író volt, s a Napkelet főszerkesztőjeként kifejtett irodalomszervező tevékenysége is méltatásra érdemes. A gond csupán az, hogy a tanításra „méltó” szerzők névsora – ízléstől függően – igen terjedelmes, márpedig az iskolai oktatásra szánt idő véges.
Ifj. Tompó László írásának nagyobbik része sok adatot sorjázó Tormay-életrajz. Ezt azonban megelőzi egy rövid felvezetés, amelyet szó szerint idézek:
„E sorok írója, Takaró Mihállyal egyetemben, nem véletlenül nehezményezte nemrégen, hogy az új Nemzeti Alaptanterv tervezetében továbbra sem szerepel életműve, köszönhetően a leginkább Lukács (Löwinger) György fémjelezte, a minden ízlés- és társadalombeli tagolódásuk ellenére nemzeti sorskérdéseinket feltáró, azokra válaszoló költőinket-íróinkat eleve genetikusan kirekesztő urbánus irodalompolitikának.”
Szerzőnk igencsak sarkos véleménye tehát az, hogy a nemzeti sorskérdéseket feltáró magyar írókat genetikusan rekeszti ki a Lukács György nevével fémjelzett urbánus irodalompolitika. Érdekes megállapítás.
Ha nem tévedek, szerzőnk magyar szakon szerzett egyetemi diplomát (akárcsak jelen sorok írója). Ezért bizonyára azt is tudja, hogy Lukács György neve nem fémjelzett soha semmiféle „urbánus” irodalompolitikát. Lukács a realizmus, szűkebben a „szocialista realizmus” híve volt, s a szocialista irodalompolitika elsősorban éppen az ún. „urbánus” irodalmat rekesztette ki az irodalmi életből. Nézzük csak meg irodalmunk – Déry Tibor terminus technicusával élve -„sztálini korszakának” a termését: a népi írók közül többen is sikeres, dédelgetett szerzők (Veres Péter, Szabó Pál, Darvas József, stb.), miközben az ún. „urbánus” szerzők – a Nyugat ún. harmadik nemzedékének, avagy az Újhold körének a tagjai – a partvonalon kívülre kerülnek (Ottlik Géza, Rónay György, Kálnoky László, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János stb.). A kommunista irodalompolitika az ún. „urbánus” szerzőket ítélte elsősorban hallgatásra, bár az is igaz, hogy politikai okokból egyes népi írókat sem kímélt a hatalom (lásd Sinka, Erdélyi vagy Féja példáját). Németh László esete speciális, őt ugyanis nem lehet egyértelműen besorolni a népi írók közé: Németh külön kategória. Egész pályája ezt mutatja.
Nem hiszem, hogy a mai Magyarországon Lukács neve bármit is fémjelezne. Azt pedig végképp nem hiszem, hogy ma létezne „eleve genetikusan kirekesztő urbánus irodalompolitika”. Esetünkben azért sem beszélhetünk erről, mert a köztudottan német felmenőkkel rendelkező – tehát nem éppen „törzsökös” magyar – Tormay Cécile bízvást nevezhető igazi „urbánus” írónak.
Amikor Tormay meghalt, a Nyugatban Szerb Antal búcsúztatta az írónőt. Az a Szerb Antal, aki a Tormay szerkesztette Napkeletnek is munkatársa volt, s akit bár katolikusnak kereszteltek, később a zsidótörvények értelmében zsidónak minősült (hasonlóképpen a másik kiváló esszéistához, Halász Gáborhoz, akinek a nevével szintén találkozunk a Napkelet hasábjain). Szerb többek között így írt Tormayról (Nyugat, 1937. 5. szám):
„Fellépése körülbelül egybeesett a Nyugat nagy nemzedékének fellépésével. Első novelláskötete már 1900-ban megjelent, de első sikerét csak 1911-ben érte el az Emberek a kövek közt c. regénnyel és az a műve, amelynek népszerűségét köszönhette, a Régi ház, 1915-ben jelent meg. A Nyugat-nemzedékkel nemcsak annyiban volt rokon, amennyire egy nemzedék tagjai elkerülhetetlenül rokonok szoktak lenni, ha tehetségesek: nyugatos volt a szó alapvető, a Nyugat-mozgalomtól független értelmében is, a nyugati irodalmak rajongója és követője volt; és «nyugatos» volt művészi szándékának mélyén is, a művészetről alkotott víziójában. Artisztikus író volt, a finom, lelkiismeretesen kidolgozott részletek, a tűnő és csendes hangulatok, az önmagukért megbecsült ritka szavak és hasonlatok írója, dekoratív tehetség és a szó nemes értelmében dekadens. Öncélú mondatokat írt, amelyek arra voltak rendelve, hogy ötvözött formásságukban a kontextusból kiszakítva is megállják a helyüket és megállítsák, elmerengésre hívják az olvasót, felkeltve benne a szépség szomorúságát és a távoli dolgok igézetét. Annak a stílusnak és stílusteremtő életérzésnek volt a hordozója, amely legmagasabb szintjét Babits Mihály fiatalkori verseiben és Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád költészetében érte el. /…/
A világháború után az irodalmat elhagyta a politika kedvéért. A leheletszerű finomságok írónője meglepően aktív és energikus közéleti embernek bizonyult. Olyan aktívnak és energikusnak, hogy sokan el is fordultak Tormay Ceciletől, az írótól. Ekkor alapította a Napkelet című folyóiratot, és ennek szellemi irányítója maradt haláláig. Mint szerkesztő, sokoldalúan megértő volt; munkatársait hatalmas közéleti befolyásával is jótékonyan támogatta.
Utolsó éveinek magányában megint visszatért az irodalomhoz. Történelmi regénytrilógián dolgozott, a tatárjárás korából: a műnek csak első két kötete jelent meg. A történelmi események a regény hátterében maradnak, az előtérben egyéni sorsok állnak és főképp Tormay Cecile atmoszférikus művészete. /…/
Magában álló, sokszor ijesztően érdekes és sokszor megrendítő könyv ez az Ősi küldött. Tormay Cecile mondataiban átalakul, párás és ködszínű lesz a masszívnak tudott magyar múlt. Régi magyarjai északias bánattal keresik, valahogy mindig fenyőerdők mélyén, az ősi magyar hitet, az ősi magyar isteneket, akik Tormay Cecile stílusának dekadens szépségében olyan távoliak, földtelenek és exotikusak lesznek, mintha valami kihalt északi rokonnép, talán a livek, titokzatos bálványai lennének.
A kor és a tér nem jelennek meg valósághűen ebben a regényben, de van benne valami, amit általában hiába keresünk történelmi regényeinkben: atmoszféra, titok, félelem, az elmúlt századok sötét, ködös iszonyata. Nem egy bizonyos kor történelmi levegője van benne, hanem a Történelem levegője; az általános múlt benne van (a legtöbb történelmi regény olyan, mintha ma történnék), a nosztalgia benne van, és a lélekben is nosztalgiát tud kelteni. Kár, hogy sosem fog most már befejeződni…”
Így írt 1937-ben – úgy vélem, máig ható érvénnyel – egy tipikusan „urbánus” szerző a tagadhatatlanul „nyugatos” ízlésű Tormayról. S ha már Szerb és Halász nevét megemlítettem, folytassuk a névsort. A Napkeletben publikált például Rónay György és Thurzó Gábor is – szintén két jeles „urbánus” szerző. A Napkelet közölte a fiatal Pilinszky két versét is, ezekre éppen jelen sorok írójának egyik közeli rokona talált rá, amikor Rónay György Napkeletben megjelent írásait igyekezett összegereblyézni – még a Kádár-korszakban. S Tormay lapjában publikálta míves dolgozatait az a Rédey Tivadar, aki köztudottan nagyon közel állt Babits Mihályhoz, s akit – ha emlékezetem nem csal – az esztergomi Babits-ház leggyakoribb vendégeként tartunk számon.
Én tehát csínján bánnék az „urbánus” minősítéssel: semmiképpen nem a számomra amúgy is értelmezhetetlen „urbánus” irodalompolitikával (és Lukács György „fémjelzésével”) magyaráznám az asszimiláns, „nyugatos” Tormay Cécile mellőzését.
S most jöjjön néhány rövid megjegyzés ifj. Tompó László írásához (a teljesség igénye nélkül).
Szerzőnk azt írja, hogy a Bujdosó könyv első kötetét a Pallas, második kötetét pedig a Rózsavölgyi adta ki. Éppen fordítva történt: az első kötetet a Rózsavölgyi, a másodikat a Pallas adta ki. Apróság, de a könyvészeti adatokban nincs pardon.
Szerzőnk elbeszélésnek nevezi az Emberek a kövek között című Tormay-művet. Ez tévedés: az Emberek… Tormay első regénye, amely aztán megjelent többek között német, angol, olasz, francia nyelven is.
Szerzőnk megemlíti azokat, akik hosszabb-rövidebb pályaképet rajzoltak az írónőről. Egyetlen hiányra hívnám fel a figyelmet. 1942-ben jelent meg Thurzó Gábor szerkesztésében a Ködlovagok című írói arcképcsarnok: a kötet tanulmányírói azon írók emléke előtt tisztelegtek, akik a 19. század végén, a 20. század elején „fémjelezték” a magyar irodalmat. Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza, Harsányi Kálmán, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály és mások mellett Tormay Cécile is helyet kapott ebben a kötetben, Brisits Frigyes rajzolta meg írói arcképét. Szép írás, érdemes elolvasni (bár a kötet ma már könyvritkaság).
Ifj. Tompó László egyik megállapítását szó szerint kell idéznem:
„Közéleti és irodalmi munkássága elismeréséül halála előtt egy évvel Nobel-díjra terjesztették (sic!), csupán korai elhunyta akadályozta meg a díj átvételében.”
Az idézett mondat értelme az, hogy a díjat már odaítélték Tormaynak, csak halála akadályozta meg a díj átvételében. Ez nem igaz. Nézzük, mit ír erről Hankiss János az írónőről szóló monográfiájában:
„Fredrik Böök, a stockholmi egyetem híres professzora, aki évekkel azelőtt Magyarországon járt, nem utolsó sorban azért, hogy a Nobel-díjra ajánlja a magyarok Lagerlöf Zelmáját, nem maradt tétlen. A Resa till Ungern-nek egész fejezete szól róla. S amikor hazatér, megnyílik az út a legnagyobb irodalmi díj felé. Az első ajánlás is, amelyet a debreceni egyetem két professzora készít el, csaknem sikerrel jár. Bár a Nobel-tanácskozások természetesen titkosak, kiszivárog annyi, hogy Tormay Cécile bekerült az ötös döntőbe – első magyarként. S bár most a díjat O’Neill kapja, az a hír járja, hogy a következő, 1937-es évben magyar és finn író közt osztják meg… Minden jól áll, maga Lagerlöf Zelma is melegen érdeklődik. A trilógia német fordítása csaknem készen van, s készül a Nobel-bizottság elé.”
(Hankiss János: Tormay Cecile. Bp., 1939, Singer és Wolfner, 218-219. o.)
Ennyit ír Hankiss a Nobel-ügyről. Tudjuk, Tormay Cécile 1937 tavaszán meghalt, s ebben az évben Roger Martin du Gard (Lukács György egyik kedvence!) kapja a magas elismerést. (Zárójelben jegyezzük meg: a Nobel-bizottság honlapján is olvasható, hogy 1936-ban senkinek nem ítélték oda a díjat, mert nem találtak díjazásra megfelelő írót, O’Neill-nek csak később ítélték meg a díjat, amelyet a kiváló drámaíró szintén 1937-ben vett át.) Amit biztosan állíthatunk: Tormay Cécile-t – sok-sok más szerző mellett – Nobel-díjra jelölték, de a díjat nem kapta meg. A többi a legendák körébe tartozik.
Végezetül hadd térjek vissza ifj. Tompó László – írásom elején idézett – megállapításához. Emlékszik az olvasó: szerzőnk azt állította, hogy a Lukács György nevével fémjelzett „urbánus” irodalompolitika „genetikusan” kirekeszti a nemzeti sorskérdéseket feltáró, azokra válaszoló íróinkat-költőinket. Vitába szálltam ezzel a – szerintem egyoldalú és semmilyen érvvel alá nem támasztott – kijelentéssel, az alábbiakban pedig egy olyan szerzőt idézek, akit „urbánusnak” nehezen nevezhetnénk.
Hölgyeim és uraim, Szabó Dezső következik. Mint majd látni fogják, ő is „genetikusan” minősíti Tormay Cécile-t (a „kirekeszt” szót nagyon rühellem, ezért használok helyette más, semlegesebb jelentésű igét).
Szabó Dezső 1923-ban az Aurora című orgánumban közölte Tormay Cécile-nek címzett levelét (Levél Tormay Szészilnek). Jegyezzük meg jól a dátumot: az írónő már megírta legjelentősebb műveit, a Bujdosó könyv két kötete is rég a boltokba került. Néhány részlet Szabó Dezső leveléből:
„Mindenekelőtt engedje meg, hogy teljes irigységgel kiáltsak fel: Milyen boldog Ön! Milyen boldog Ön, milyen boldog Rákosi Kremszner Jenő, milyen boldog Herczeg Ferenc, milyen boldog Pekár-Pék Gyula! Itt a magyar faj leghatalmasabb megnyilatkozásai, a magyar szellem legmélyebb fakadásai: Ady Endre, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád és mások éveken át a legridegebb kitagadásban, a legpiszkosabb rágalmakban, a legbutább lebecsülésekben részesülnek. Csak azért, mert vér és lélek szerint és igazán magyarok, csak azért, mert igazi kiválóságok. És senki sem jajgat, senki sem üvölt destrukciót, senki sem hörgi, hogy mit mond a külföld, senki sem ájulja, hogy csak a zsidóknak adunk érveket. És valaki a legudvariasabb hangon mond legprecízebb megállapítást Krenmüller Szészilről, Kremszner Jenőről, Hercog Ferencről, Pekár-Pék Gyuláról, s már destrukciót vonaglik a középosztály egyik fele, és az egész magyar nemzet összeomlását sipákolja. Csak azért, mert idegenből jöttek Önök, mert közepes jelenségek Önök. /…/
Ön, Asszonyom, igazán szívbeható hazafias tremolóval szokott megemlékezni, hogy milyen kár Adyért, milyen kár Móricz Zsigmondért, milyen kár Szabó Dezsőért, hogy annyi tehetséggel destruktívak, és nem valók a hazafias magyarság kezébe, vagy veszélyesek. Közben Ön szelíd bátorsággal analizálja műveinket a magyar psziché szempontjából, és zsenge megjegyzéseket tesz: hogy ilyen magyar nincs, magyar ember ezt nem teszi stb. Teszi ezt Ön, akinek a pszichéje minden csücskében abszolute német, Ön, akinek az írásaihoz képest az Oh du, lieber Augustin nyers ős turáni káromkodás. Teszi Ön, akinek annyi fogalma sincs és nem is lehet a magyar lélekről, mint nekem a hottentotta nőegyletek mai financiális viszonyáról. /…/
Nehéz időkben nehéz bajoknál csak a teljes őszinteség gyógyíthat, engedje meg hát, hogy keserű orvosság legyek durva fakanálban. Különben is, ami a keserűséget illeti, higgye meg, ez a mi mindennapi osztályrészünk. Bocsássa meg hát őszinteségem. Önök keresztények, Önök hazafiak, Önök, a finomak és előkelők ezen a téren destruktívebbek a magyar lélekre, a magyar szellemi életre, mint a hódító zsidó. Mit tesz a zsidó? A maga zsidó pszichéjét hozza írásaiba, a maga közepes tehetségeit magasztalja világgá, azok műveivel árasztja el a piacot. Mit tesznek Önök? A maguk német pszichéjét hozzák írásaikba, azokat magasztalják hazafias, keresztény, higiénikus tápláló irodalommá, azoknak fedezékeznek dicsérő és védő szolidaritásokat tehetségtelen firkoncokból, meggárgyult filológusokból, kegyesekké rokkant kávénénikékből, húsevő és ragadozó erényességre keseredett agg hajadonokból. De míg a zsidó előrelátó okos politikából s ösztönös kíváncsiságból odasereglik minden őt nem ütő nagy magyar talentum köré, bármily célból is: de mégis reklámot, megélhetést, dicsőséget szerez nekik: Önök kegyes szemforgatással és hazafias tremolóval túrják ki a legmagyarabb talentumokat, az örökre szóló magyar alkotásokat a publicitásból, a kenyérből, a nyomorult, mindenre rábeszélhető magyar középosztály szívéből. Önök terjesztették el azt a legendát, hogy a magyar irodalom idegenné korcsosult, hogy beteg és perverz, hogy dekadenciában van. Ellenkezőleg: sohasem volt magyarabb a magyar irodalom, sohasem volt erősebb és egészségesebb, sohasem adott olyan világirodalmi arányú alkotásokat, mint az utolsó húsz év alatt.
Van itt idegen, van itt dekadenciában lévő irodalom: de ezt éppen úgy rá lehet mondani az Önök, mint a zsidó írók irodalmára, mely az Önökétől irodalmilag, művészileg nem különböző jelenség. Mert mindenekelőtt le kell szögezni: művészetben, irodalomban csak egy hazafiság van: a tehetség, az igazi szép. És minden tehetségtelenség hazafiatlanság és destrukció a művészetben, ha minden második sorában a Himnuszt idézi is. /…/
Ó, Önök okos és boldog magyarok. Okos magyarok, mert a magyarságuk boldogság az Önök számára. Önök adnak a magyarságnak szellemi kamillateát, jól szervírozott, hatszor megrágott hazafias hasét, ártatlan regény-habcsókot, enyhe germán burzsoá-pszichét. És kapnak a magyarságtól állást, rangot, sajtóhimnuszt, dicsőséget, vagyont. A mi magyarságunk mindennapi véres áldozat, örökkévaló szépség és múlhatatlan tragédia. És kapunk érte rágalmat, gyűlöletet, rúgást, agyonhallgatást, koldusbotot. Ó, okos, nagyon okos magyarok Önök. /…/
Asszonyom, ma a nagy megtérések idejét éljük. Ma a megmaradó magyar irodalom, a magyar irodalom, bármit üvöltenek a kegyesség álarca alá bújt idegen stréberek, bármit disszertál a butaság: az Ady, a Móricz, a Juhász Gyula, a Kosztolányi Dezső, a Tóth Árpád, a Krúdy Gyula, a Babits Mihály, az Oláh Gábor, az Ábrahám Ernő s talán szegény magam irodalma. És ha Tormay Szészil, ha Herczeg Ferenc, ha Rákosi Jenő, ha Pekár Gyula soha egy betűt sem írtak volna: a magyar irodalom egy hajszálnyival sem lett volna szegényebb. De ha Ön, ha Herczeg, ha Rákosi és Pekár arra használták volna befolyásukat és ügyességüket, hogy ennek az igazi magyar irodalomnak nyitották volna meg a közönség lelkét: igazi irodalomtörténeti jelentőséget szereztek volna maguknak, melyet így nem tudtak elérni.”
Hát imígyen szóla Tormayról 1923-ban Szabó Dezső. Kíméletlen – hadd ne mondjam: „genetikus” alapozású – sorok. S most ne firtassuk, igaza volt-e, s ha igen, mennyiben volt igaza Szabó Dezsőnek. A hosszú idézet csak azért huppant írásom végére, hogy bizonyítsam: nem kell ahhoz állítólagos „urbánus” irodalompolitika, s pláne nem kell lukácsi-lőwingeri (értsd: zsidó) „fémjelzés”, hogy valaki Tormay Cécile-t kiutasítsa a magyar irodalomból. Nem tudom, írt-e valaki hasonló kegyetlenséggel Tormayról. Azt viszont tudom, hogy Szabó Dezsőt nem Lukács „fémjelezte”. Ahogy Lukácsot sem Szabó.
Én egyébként nem mindenben osztom Szabó Dezső fenti véleményét. Azzal egyetértek, hogy a 20. század első két évtizede a magyar irodalom nagy korszaka. Nem értek viszont egyet Szabó Dezsőnek azzal a kijelentésével, hogy Tormay tehetségtelen író lett volna. Tudom persze, hogy az irodalom ízlés dolga is: kinek a pap, kinek a papné. Az én ízlésem – képzavar jő! – tágas. Könyvtáramban nem igazán érvényesül „kirekesztő” (brrrr!) irodalompolitika: jól megférnek egymás mellett többek között Babits, Harsányi, Kassák, Kodolányi, Móricz, Szabó Dezső, Szép Ernő, Tormay Cécile, Veres Péter művei. Olykor szinte hallani vélem, ahogy egyik könyv azt súgja a másiknak: lám, milyen gazdag a mi irodalmunk!
Kell-e hát kötelező anyagként tanítani Tormay Cécile életművét? Nem tudom. Annyi jó írónk, költőnk van, minden életmű nem fér bele a tantervbe. Nekem például – hogy találomra mondjak egy nevet – egyik kedvenc íróm a Rónayék évfolyamába tartozó Birkás Endre, akit többek között a szigorú ítéletű Ottlik Géza is nagyra értékelt (márpedig Ottlik „fémjelzésnek” is elsőrangú). S ki olvassa ma Birkás könyveit? Ki se adják a műveit. Ha még tanítanék, biztosan mesélnék erről a remek íróról az arra érdemes nebulóknak. Ahogy Tormayról és a többi kimaradtról is szólnék legalább néhány mondatot…
Szalay László – Hunhír.info