Dédszüleim, nagyszüleim, és az én szüleim is, emberöltőkön át földműveléssel foglalkoztak. A család minden évben vetett 2-300 szegöl kendert, hogy legyen a család részére belőle ruhanemű.
Mikor megnőtt a kender úgy másfél-két méteresre és elvirágzott, a szüleimmel elmentünk learatni ezt a nekünk igen értékes növényt. Édesapám lekaszálta, édesanyám meg szép csomókba kötötte, én meg a testvéreim szép nagy gúlákba összehordtuk a kendert. Kint maradtak a kendergúlák a földön mindaddig, míg a levelük le nem száradt. Emlékszem édesapám kaszálás közben többször rátalált a mezei nyúl fészkére, és a mi nagy örömünkre sokszor találtunk bent kis mezei nyulakat, melyeket hazavittünk és az istálló rejtekében tehéntejjel felneveltünk.
Mire leszáradt a kender levele, édesapám és nagyapám a ráclakási malomároknál, úgy 30-40 méteres szakaszon az árkot kipucolták, és oda szállítottuk lovaskocsival a kendert, és szépen sorban belefektettük az árok vizébe a szétbontott kévéket, áztatni. Ki is kötötték facölöpökhöz a kendert, hogy a víz el ne vigye. Két hét után ment az egész család kendert mosni a malomárokhoz. Nyár volt, meleg volt, nagyapám és édesapám a régi fekete alsónadrágban, a miáltalunk klott alsónak nevezett ruhadarabban, édesanyám térdig felhajtott szoknyában, mi gyerekek meg bugyiban voltunk a jó meleg vízben és vertük mostuk a kendert. Mosás után kiteregettük a földre száradni. Pár nap múlva már megszáradva a szép fehér kendert hozta haza édesapám lovaskocsival. Anyám és nagyanyám neki is láttak a kender feldolgozásához. Volt fából készített úgynevezett upuló, amely alá helyeztük a kendercsomókat és lábbal rajta táncolva megtörtük a kendercsomót nagyjából. Utána a tilulás következett, mely már apróra zúzta a még durva szálakat. És végül a nagymama szeges deszkán átfésülte a szép kender szálakat.
A téli estéken kezdődött a kender fonása. Édesanyám végezte ezt a munkát a legtöbbször. A szép vékony szálakat összefonta, melyből később az abroszok, konyharuhák, lepedők, a vastagabb szálakból zsákok, és a tutyi talpak készültek. A falunkban egy ügyes takácsmester szőtte meg a kenderfonalunkat. Nagyon sok és nehéz munkával értük el, mire a kenderből a kész ruhadarabot használhatta a család. Most a műanyagok kiszorították a háztartásból a természetes anyagú használati tárgyakat. Már csak az idősebbek emlékeznek a kender vetésére és arra az embert próbáló munkára, mire abból használati tárgy lett.
A fiatalabbak már nem is ismerik milyen a kender, és milyen jó illata van ennek a régi emberek számára nélkülözhetetlen növénynek.
Özv. Gyulasi Jánosné, Pincehely
Hunhír.info