Jó negyven éve, valamikor az 1970-es évek elején, egy kívülről ránk erőszakolt, a magyar néplélektől idegen diktatúrában éltünk, amit még működtetőinek, haszonélvezőinek többsége is csak érdekből támogatott. Az össznépi ellenállás pedig, elsősorban a szocreál kultúra úgynevezett értékeinek elutasításában, és a nyugati művészeti irányzatok, alkotások iránti érdeklődésben nyilvánult meg. Míg például a szovjet filmeket játszó mozik kongtak az ürességtől, az amerikai filmekre sokszor már napokkal a bemutató előtt elfogyott az összes jegy.
Akkoriban a fiatalok zenei ízlését is a saját érdekei szerint igyekezett befolyásolni a kommunista hatalom, ám meglehetősen szerény eredménnyel. A nyugati kezdetek után néhány évvel Magyarországon is megjelenő rockzenével nemigen tudott mit kezdeni az aczéli kultúrpolitika.
Az eleinte beatként emlegetett zenei irányzatot a tűrés és a tiltás eszközeinek váltogatásával igyekezett a rendszernek megfelelő korlátok között tartani a hatalom. Még a 60-as évek végén kiválasztottak három együttest, az Illést, az Omegát és a Metrót, majd kinevezték őket a magyar beat hivatalos képviselőinek, akiknek a számait játszották a rádiók, akikkel lemezfelvétel is készülhetett. Persze néha ők is fellázadtak hatósági pártfogóik ellen, amit néhány hónapos retorzió, elhallgattatás követet, aztán visszaállt a korábbi helyzet.
Ebben a mesterséges rockzenei állóvízben új zenekarok tűntek fel, és váltak népszerűvé a 70-es évek elején, mégpedig szinte teljesen elzárva a lemezkészítés lehetőségétől és a média által biztosított nyilvánosságtól. Közöttük minden bizonnyal a Syrius képviselte a legmagasabb zenei minőséget, ami azonban soha nem nyerte el a hivatalos kultúrpolitika jóindulatát.
Az akkori hatalomnak ugyanis olyan önkényes elképzelései voltak a rockzenéről, amik a legcsekélyebb mértékben sem feleltek meg a valóságnak, és borzasztóan zavarta őket, ha valakit vagy valamit nem tudtak belegyömöszölni az általuk készített skatulyákba. Ők a rockot a könnyed szórakoztató zene, szovjet szóhasználattal az esztrád ifjúsági változatának tekintették, aminek nélkülöznie kell minden összetettebb zenei megoldást és komolyabb gondolatot.
Úgy féltek a rockzenészek által megfogalmazott, és dalban előadott önálló véleményektől, társadalomkritikától, mint ördög a tömjénfüsttől. Elvárás volt a részükről, hogy a rockzenének valami félidióta örömérzetet, műboldogságot kell közvetítenie a hallgatóságnak. Erősítve azt a nyomokban sem létező érzést, hogy milyen jó dolguk van a fiataloknak Kádár elvtárs szocialista paradicsomában.
Ezeknek az elvárásoknak a direkt politizálástól mindig is tartózkodó Syrius többnyire komor hangulatú, többértelmű, filozofikus szövegei, dzsessz és komolyzenei elemekkel átszőtt művei a legcsekélyebb mértékben sem feleltek meg. Az 1971-ben a rádió által sugárzott, Széttört álmok szvit hangfelvételének megsemmisítésére, állítólag maga Aczél György elvtárs adta ki az utasítást. Nem is igen jelent meg többet a Syrius a Magyar Rádióban.
Az együttes 1971-es ausztráliai útját azonban nem lehetett letagadni vagy elhallgatni. A Baronits Zsolt (szaxofon), Pataki László (billentyűs), Orszáczky Jackie Miklós (basszusgitár, ének), Ráduly Mihály (szaxofon, fuvola) és Veszelinov András (dob) összetételű csapat közel egy évet töltött Ausztráliában, és példátlan sikert ért el a magyar rockzene történetében. Számos fesztiválon ünnepelte őket a közönség, számaikat közvetítette az ausztrál tévé, és The Devil’s Masquerade címmel nagylemezük jelent meg.
Ám hiába tértek haza a hatalmas sikerrel zárult turnét követően, a Tátrai Tibor gitárossal kiegészült csapat itthon nem juthatott hozzá a megérdemelt elismeréshez. Telt házas koncertjeik, és az Ausztráliában készült nagylemez hazai kiadásának elkapkodása nem hatotta meg a döntéshozókat. Több lemezük nem jelenhetett meg, a nyugati fellépést, a nemzetközi elismerés megszerzését az együttes számára lehetetlenné tette az aczéli kultúrpolitika. Még az is előfordult, hogy a Syriust meghívó amerikai koncertszervezővel azt a hamis hírt közölték, hogy a zenekar megszűnt, felbomlott, de ajánlják helyette az LGT-t.
Akkoriban persze elfogadott volt ez a gyakorlat. Például a ma létező együttesek közül, a 70-es évek elején, hasonlóan jártak el a Minivel vagy a P. Mobillal is. Csakhogy esetükben akkor még lehetett arra hivatkozni, hogy kezdők a szakmában, ami a Syriusnál az ausztrál siker után már semmiképpen nem állta meg a helyét.
Pedig lehetett volna egy világsztár, a progresszív rock nemzetközi élvonalába tartozó hazai együttes, ha a magyar rockzenei életet nem az Erdős Péter-típusú alakok irányítják és felügyelik. Ez főleg annak a ténynek a figyelembe vételével sajnálatos, hogy az Erdősék által erőltetett neotonos gagyi külföldön a kutyának sem kellett, és a 70-es évek magyar zenekarai közül csupán az Omega ért el szerényebb nemzetközi sikereket.
Végül is a hiábavaló küzdelem felőrölte a Syriusban alkotó zenészek erejét. Az együttes felbomlott, tagjai szétszéledtek a földgolyón, Amerikától Ausztráliáig. A sors fura fintora, hogy a jó másfél évtized után hazalátogató Orszáczky Jackievel éppen azok a liberális riporterek készítettek behízelgő interjúkat, akiknek szülei ellehetetlenítették a Syriust.
Napjainkra a Syrius élő zenéje végleg megismételhetetlenné vált, a múlt része lett, hiszen Ráduly és Tátrai kivételével a nagy zenekar valamennyi tagja eltávozott a földi életből. Ám a koncerteken túli nyilvánosságtól elzárt zenekartól meglepően sok jó minőségű videó- és hangfelvétel bukkant fel az elmúlt években. Gyakorlatilag hozzáférhetővé vált a teljes Syrius életmű. Megőrizve a sokunk által egykor kedvelt és hallgatott zeneszámokat.
Varga Imre – Hunhír.info