Ötven japán öngyilkos küldetésbe megy, hogy megfékezze az atomreaktor őrült tombolását. Ennek az ötven embernek a méltatására nem is igyekszem keresni a megfelelő szavakat, hiszen jelző nem ér fel tettük nagyságáig.
Ennek az ötven még élő hősnek nyilvánvalóan vannak hozzátartozói. Testvérek, szülők, gyerekek, rokonok, barátok, ismerősök. Micsoda fájdalom, micsoda vesztesség lesz ez a hozzátartozóknak, az egész világnak.
Tán éppen ötven japán ment önként vállalt halálba 1945-ben is (kamikaze), hogy megmentse a hazáját. Ha akkor hagyják, tán megmentik a fertőtől, a zsidó mételytől az egész világot.
Most ötven japán megy halálba, hogy megmentse az egész világot. Mert számomra egyértelmű, hogy meg akarják menteni a világot.
Évszázadokon keresztül ugyanezt tettük mi, magyarok is. Mentettük a hazánkat, és ezzel az egész világot. Elsősorban a keresztény világot. De mentettük Ázsiát is, hiszen a török itt harcolt, nem máshol; a mi Szent Földünket dúlta, nem másét. Volt a segítség? — nem volt. A keresztény világ cserben hagyott minket; és segítség helyett hátba-támadtak minket a habsburgok!
Csaknem négy évszázadon keresztül nyögtük a habsburgok igáját; szinte állati sorban, csaknem őskori fejlettségű körülmények s viszonyok között tartották a legősibb, legkulturáltabb népet. a kereszténység legfőbb védelmezőit. Akinek nem tetszett az elnyomás, karóba húzatták a bitangok!
Most is két élesen elhatárolódó példát láthatunk. Egyik oldalon a hősiességet, emberséget; a másik oldalon a gyalázatot, erkölcsi feslettséget.
Lehet választani.
De vajon lehet-e a középúton maradni? Se nem használni, se nem ártani?
Vattay Szabolcs
Hunhír.info