Bevallom, hogy eddig már-már kínzó önmérsékletet tanúsítva – félretéve az elmúlt évek keserű csalódásait – próbáltam higgadt s türelmes várakozásra ösztökélni honfitársaimat. Várjunk még azzal az ítélettel egy picit, előbb lássuk, hogy mégis mihez kezd a Fidesz ezzel a kétharmados felhatalmazással – mondogattam mindenkinek nyugodt hangon. És ne ítéljünk olyan elhamarkodottan, ne fabrikáljunk előre különböző elméleteket – fűztem hozzá rendre. Erre tessék, jön ez a Pintér, a Sándor nagy vehemenciával, és mint az elefánt a porcelánboltban, otrombán elkezd törni, zúzni.
Mi pedig csak nézünk – különösképpen én -, s érezzük, hogy az a régi, jól megszokott, utálatos, keserű íz ismét kezdi átjárni a szánkat. Mert az új kormány, a Fidesz-kormány még el sem kezdte a munkát, de már most kaptunk egy maflást tőle. Ráadásul az egyik legérzékenyebb pontunkra, oda, ahol a 2006 őszén szerzett, véres sebeink a mai napig nem tudtak összeforrni. Mert a gyógyulás és a megnyugvás elképzelhetetlen a bűnösök felelősségre vonása nélkül. A mondat végén pont, ez nem lehet vita tárgya.
S ahhoz sem szükségeltetik nagy bölcsesség, hogy lássuk, a Fidesznek esélye sem lesz kivezetni Magyarországot a kátyúból – illetve a szakadék mélyéről -, ha elsunnyogja az elszámoltatást. Ugyanis a magyarok erre várnak. Hogy végre ne csak azokat az egyszerű embereket vegyék kezelésbe kíméletlenül, élesben, hátulról, akik csúsznak egy-egy gázszámlával vagy urambocsá’ nem kötik be a biztonsági övet, hanem azokat is, akik a magyart verették össze az utcákon, s egy egész országot fosztottak ki és tettek tönkre. Ez az, amit a magyar nép jelenleg kíván: elszámoltatás. Majd aztán jöhet a többi. De előbb Gergényinek és a többi gazembernek számot kell adnia a tetteiről!
Akár mondhatnánk azt is, hogy eddig egész biztatóan alakult minden – bár a leendő kormány névsorát böngészve az aggodalom diszkréten kiült az arcunkra -, Orbán Viktor hadat üzent az oligarcháknak s ígéretet tett, hogy itt bizony lesz elszámoltatás nagyon markánsan. Mindent ízekre szednek, átvizsgálnak és a nyilvánosság elé tárnak a gyalázatos Gyurcsány-Bajnai érából, többek közt a 2006 őszén történt eseményeket illetően is. Igen, köszönjük, erre várunk évek óta.
Aztán jött ez a Pintér. A Sándor. A múltját most ne firtassuk – sok a csontváz a szekrényben -, foglalkozzunk inkább a jelennel! Jött és belepiszkított az ígéretesnek tűnő összképbe. Egyenest a közepébe. Úgy, hogy még engem is megakasztott a „várjunk türelemmel” intéseimben. Ugyanis ez a Pintér védelmébe vette Gergényit. Szerinte Gergényi nem követett el törvénysértést a 2006. októberi tömegoszlatások levezénylésénél.
Micsoda aljas, elfogadhatatlan kijelentés ez!
Értem én, hogy ez a Pintér kitart jó cimborája s volt üzlettársa mellett – saját magát minősítve ezzel -, de nem tűnt fel neki, hogy ő a Fidesz-kormány leendő belügyminisztere, akitől pont azt várják majd el, hogy ezeket az ügyeket rendbe tegye? Most vagy ez az évtized legkínosabb elszólása, vagy egy szándékosan kiosztott, bemelegítő maflás, felrázván minket a hiú ábrándokból.
De talán mindegy is. A lényeg, hogy ennek a történetnek már most rossz a felütése. Hiába igyekszik mindenki elhatárolódni Pintértől – nyílt levelek s üzenetek röpködnek jobbra-balra -, a pillanatnyi állás szerint, egy ilyen kijelentés után is ő Magyarország leendő belügyminisztere. Ez pedig igen sok kérdést felvet a Fidesz-kormánnyal kapcsolatban.
De én ennek ellenére még várok. Egy picit. Ennyi talán még belefér. S közben – mivel furdal a kíváncsiság – én mégiscsak megkérdezném, hogy mire volt ez jó, Sándor? Mire?
Mert őszinteségi roham ide vagy oda, épeszű ember nem rondít a saját tányérjába!
Vellai Tamás
HunHír.Hu