Egy divattervező barátomtól kaptam egy bocskait ajándékba. Elhatároztam, hogy felveszem annak a Márai Sándorról szóló filmnek a velencei bemutatójára, amiben jelmeztervezőként én is részt vettem. Részben azért szerettem volna felvenni, mert nagyon szép öltözet, részben pedig azért, mert ezzel is ki akartam fejezni, hogy Magyarországot képviselem. Az utolsó pillanatban mégis meggondoltam magam, és egy unalmas fekete öltönyben mentem.
A kabátnak ugyanis „politikai identitása” lett, én pedig nem akartam politizálni – ezt a történetet Náray Tamás divattervező mesélte a múlt héten a Terror Háza Múzeumban a Skót szoknya versus bocskai – menő, nem menő: magyar identitás a XXI. században címmel tartott konferencián írja a Népszabadság.
A szervezők nem véletlenül választották éppen ezt a két ruhadarabot. – Skóciában skót szoknyát viselni a nemzethez és nem valamely politikai oldalhoz való tartozást jelenti – mondja Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója. Hozzáteszi: a bocskai éppen ilyen, tradicionális öltözet, csak éppen magyar – nem szabadna hagyni, hogy kisajátítsák. Szerinte a politikai hovatartozás kifejezésére ott vannak a politikai logók, a nemzeti szimbólumok másra valók. – A közösséghez tartozást fejezik ki, azt, hogy milyen sok kudarcot és sikert éltünk át együtt – fogalmaz. Nem pusztán arról van szó,hogy hoztunk magunkkal egy „készletet” a múltból, a nemzeti szimbólumok közé folyamatosan kerülhetnek új elemek is. – A turul vagy a csodaszarvas ősi, a trikolór és a Himnusz újabb, a lyukas zászló pedig 1956 óta a része az identitásunknak. Ide tartoznak fontos könyvek, zenék, filmek is, például Jancsó Miklós Szegénylegények vagy Makk Károly Szerelem című művei. Minden, amiben egy nemzet a sorsára ismer – így Schmidt Mária, aki szerint az amerikaiakhoz hasonlóan bátran kell élni a jelképekkel. – Ha mindenki kitűzi a zászlót, senki nem sajátíthatja ki – állítja.
(Schmidt Mária egyszer már egyértelművé tette hovatartozását, illetve valódi énjét a Terror Háza megnyitó tárlatán. Végtelenül egyszerű, ugyanakkor történelemhamisító modellel rázta meg a rémület kiállítására igyekezőket, amikor sarkosította a nyilas, ávós kérdést. A forgó nyilas baba hirtelen ávóssá változott, mintha ilyen egyszerű lenne a képlet. A nyilasok ávósokká vedlettek, csak éppen a Dávid-csillag meghatározó szerepét felejtette el feltüntetni. Az Fidesz liberálszárnyának konzervatívra hajazó nagyasszonya cseppet sem érdekes módon az ultrarabmadár Jancsó filmjét emeli ki, amelynek egy megragadó üzenete van: a piszkos, rohadt csendőrök verik a szegény meztelen pusztalányt. A másik fogás az olyan sokat emlegetett rátelepedés. Iskolapéldája volt például tavaly egy jelkép, a Dávid-csillagos kokárda. Schmidték nem polgárjogot akarnak adni az ősi jelképeknek, hanem kisajátítani, átformálni, közömbösíteni, és igazi jelentésétől megszabadítani.)
A nemzeti büszkeség fontos hajtóerő, amit teljesen megmérgezett a politika – ez már Babarczy Eszter kultúrakutató véleménye. Ugyanakkor hozzáteszi: nem az államnak vagy a politikai elitnek kell megmondania, hogy ki vagy mi a magyar. – Békén kell hagyni az embereket, nem azzal szekálni, hogy milyen szimbólumokat használnak. Hagyni kell, hogy feldolgozzák saját családtörténetüket és ez alapján találják meg saját identitásukat. Babarczy Eszter szerint meg lehet érteni azokat, akiknek fontos például a turul és azokat is, akikben ugyanez a szimbólum rossz emlékeket idéz. Úgy véli, hogy a különböző korok emlékeinek egymás mellett élését kell hangsúlyozni: „a csodaszarvas, a turul, Lenin mind egyszerre van itt”. És ami a Schmidt Mária által már említett Amerika Egyesült Államokat illeti: ők sokféle nép kultúráját gyúrták össze, mi, magyarok pedig sokféle dolgot éltünk túl. Ez alkotja a mi identitásunkat. Babarczy hozzáteszi, hogy a különböző tehetségkutató műsorokból kiderült, hogy helyi szinten nincs baj az identitással. Az emberek azonosulnak a saját városukból, falujukból induló versenyzővel, akit lelkesen támogatnak. – Pedig épp ezt a helyi identitást nem támogatja a politika, helyette szimbolikus csatákat folytatnak az emberek feje felett – mondja.
(Hatalmas csúsztatás megint a javából, olyan mint a felszabadulás. A magyarság döntő többségének, 9 millió embernek fontos kéne, hogy legyenek az ősi jelképek. De ezt közös nevezőre hozni saját bevallásuk szerint százezer másképpen gondolkodó turulgyűlölővel, aránytalan mérlegre mutat. A szifiliszes, alkoholista zsidó Lenin és eszméi megjelentek már az első magyarországi zsidóterror, a patkányköztársaság idején 1919-ben, és akkor harcolt ellene a társadalom többsége egészen a háború befejezéséig, Magyarország totális elfoglalásáig. A judebolsevik Lenin az ávós zsidó terrorizmus jelképe, a rákosista rémuralom és a kádári megtorló időszak szimbóluma. Babarczy elhallgatja: itt van a menóra, a Dávid-csillag, a holokauszt kultusz, a zsidók szenvedésének olyan piedesztálra emelése, amely mögött eltörpül minden magyar sorstragédia.)
– A rendszerváltáskor az volt a fő kérdés, hogyan alakuljon az ország piacgazdasággá. Kialakult egy olyan közeg, ahol az egyén a legfontosabb, és ezek az egyének durva versenyben állnak egymással. Ezt ellensúlyozza, pontosabban ellensúlyozná a nemzeti identitás, amely összefog és közösséget teremt – ez Lánczi András filozófus álláspontja, aki úgy látja, hogy éppen ez a „közös nemzeti minimum nincs kitalálva”. – Ez csak belülről fakadhat. Bármilyen rokonszenves is a Büszkeség Háza, az identitásnak az egyes emberekben kell felépülnie – állítja, majd meglepő következtetésre jut: álláspontja szerint ugyanis a szimbólumokról szóló diskurzusba be kell vonni a szélsőjobbot is. – Vitatkozni kell velük, hogy kiderüljön, bárki felveheti a bocskait, nem csak ők – mondja –, hiszen amíg karanténokat, tabukat gyártunk, nem lehet közös identitás. Pedig szerinte enélkül nélkül nincs szabadság és szolidaritás sem.
(De ki akarja karanténba zárni a nemzeti radikálisokat, kik gyártanak tabukat, Lánczi úr? Nem tetszik ismerni a kormány és a jobbára zsidó származású politikusok ez irányú állandósult követeléseit? Miről beszélünk akkor?)
HunHír.Hu