Október 6-án az aradi vértanúkra emlékezünk. Meghajtjuk fejünket és zászlóinkat bátorságuk, erkölcsi nagyságuk előtt. Ünnepeljük és gyászoljuk őket, mert rendkívüli, amit végbevittek. A legdrágábbat, az életüket áldozták a nemzetért és a hazáért. Példájuk örökké világítani fog mindnyájunk előtt, amíg magyar szó hangzik a Kárpátok alatt. Mondom: dicsérjük és siratjuk őket, s az ő drámájuk kapcsán szeretném fölidézni és megfogalmazni – a kezdetektől egészen napjainkig –, miben is áll a magyar tragédia? Bele kell-e törődnünk, mint valami elkerülhetetlen fátumba, avagy létezik kiút és fölemelkedés?

Hosszú ideje pusztulunk, veszünk. De nem volt mindig így! Honvisszafoglaló őseink Európa közepén, a legszebb gazdasági, földrajzi egységet képező Kárpát-medencében telepedtek le. Ezt a tejjel-mézzel folyó országot utódaik becsületes munkával, vérrel-verejtékkel megtartották és fölvirágoztatták. Nem bántottak más népeket, sok jövevényt befogadtak; ám ha kellett, fegyverrel is harcoltak a hódítók, az életükre törők ellen. Noha kereszténnyé lettek, sokáig őrizték ősi szellemiségüket, s évszázadokig Európa köztiszteletnek örvendő, vezető nemzete voltak. Mátyás király alatt népességünk meghaladta a korabeli Angliáét és Franciaországét, s ha zavartalanul fejlődhettünk volna, ma legalább 50-60 millió magyar élne 325 ezer km²-en. Mátyásig csupán egy gyilkos csapás ért bennünket, az 1241-es tatárjárás. A barbár hordák sokakat megöltek, s fölperzselték, szétdúlták az egész országot. Ezt a kivédhetetlen kárt leszámítva, szinte még csatát sem vesztettünk.

Mátyás után azonban megfordult a kocka: később úgyszólván egyet sem nyertünk. Az 1526-os mohácsi vész után 150 évig a török, majd 300 évig a Habsburg hentesek taglóztak le, aprítottak föl és zsigereltek ki bennünket. Nagy romlásunk és fogyásunk részben elkerülhető lett volna a belső egység megteremtésével, a pozitív eszmék vezérelte okosabb, szervezettebb ellenállással, s nem kevésbé főuraink és főpapjaink szerényebb, népközelibb, önzetlenebb magatartásával. A belső és külső terhek, az elviselhetetlen elnyomás elleni tiltakozásokat jelezték az 1514-es Dózsa-féle jobbágylázadás, a 17. század hajdúmozgalmai, a Thököly-felkelés, majd a Rákóczi-szabadságharc, végül a 19. századi reformkor s az 1848-49-es forradalom és szabadságharc. Kisebb részsikerektől eltekintve, egyik sem érte el eredeti célját. Bukásunk okai egyrészt a hatalmas idegen túlerőben, másrészt ismét a honi széthúzásban és meg nem értésben kereshetők.

Az 1867-es (következményeiben végzetesnek bizonyuló) kiegyezés után végre egyenesbe jöttünk, s a századfordulón addig soha nem látott nemzeti fejlődés vette kezdetét. Ám jött az I. világháború, s a minden korábbinál rettenetesebb Trianon. Elvesztettük területünk közel 3/4-ét, s magyar népességünk több mint 1/3-át. A szabadkőműves maffia gyalázatosan szétverte a világ leggyönyörűbb országát! Megcsonkításunk legfőbb oka persze nem a háborúvesztés volt, s nem az úgynevezett „hibás nemzetiségi politika” (ez teljes hazugság!), hanem az 1919-es internacionalista, cionista élősködők vezette patkánykurzus. A kisebbségi sorba került magyarság azóta folyamatos támadásnak és üldözésnek van kitéve. Tűrhetetlen, hogy 4 milliónyi honfitársunk ellenséges indulatú országokban éljen. A népek önrendelkezési joga is megkívánja az összmagyarság egységes állami létét. Európa jövője sem képzelhető el a magyar sérelmek orvoslása nélkül. Ám mi ne azon búsuljunk, hogyan s miért vesztették el hazánkat, hanem azon töprengjünk, miképpen szerezhetjük vissza magyarlakta területeinket.

De folytassuk vizsgálódásunkat. Nos, balsorsunk kimeríthetetlen… Kitört a II. világháború, majd a 45 éven át tartó legsötétebb, legirgalmatlanabb pokol: a bolsevizmus. Ehhez képest egész előző történelmünk simogató májusi eső volt. Ez a rémuralom sárba taposott minden emberit, bennünket rabszolgává, csonka hazánkat gyarmattá süllyesztette. Immár a határokon belül is megkezdődött egy – békében példátlan – barbár vérengzés és genocídium. A kivégzések, a kitelepítések, a börtönök és gulagok, a szellemi-lelki terror, a tömeges emigrálások, a rengeteg terhesség-megszakítás sokmilliós emberveszteséget eredményeztek. Közben 1956-ban még egyszer, talán utoljára (?) fellángolt a magyar virtus, persze esélye sem lehetett… A „konszolidált” kommunizmus alatt „szalonképessé” vált a pusztítás, melynek nyomán nem gödörbe vagy szakadékba, hanem sírboltba kerültünk, s itt tengődünk ma is. Egész népünk beteg, kifosztott és megrontott; lassan életkedve is elhagyja. Nincs nemzet a világon, amely nálunk többet szenvedett, nálunk borzalmasabb időket élt volna át a története során. A mi sorsunkhoz talán csak az indiánok kiirtása hasonlítható, vagy a provanszáloké. A magyar élet elleni szüntelen, alávaló támadás a legsúlyosabb tragédiánk, s örökre kiheverhetetlen károkat okozott népünknek.

Ezek után nézzük meg, mik az esélyeink az új „demokráciában”? Mit szeretnének ma a nemzethez hű erők? Fölvállalják a kisemberek érdekeit, valódi rendszerváltást, igazi függetlenséget és szabadságot, becsületes tulajdoni rehabilitációt, széles körű igazságtételt, teljes politikai, gazdasági, erkölcsi és kulturális megújulást, magyar és judaizmustól mentes keresztény (Jézust követő) országot akarnak. Érthető hát, ha a gátlástalanul magyarellenes, posztbolsevista-kozmopolita réteg s a szolgalelkű, álliberális tömegtájékoztatás minden fórumon támadja őket: mert bennük látja a nép fölemelkedésének legfőbb zálogát, ugyanakkor saját alantas törekvéseinek legkeményebb ellenfelét is. Az állandó gyűlölködés és kiszorítósdi miatt az eltökélt hazafiak többnyire teljes egzisztenciális kiszolgáltatottságban, a politika peremvidékein, a hatalomtól távol állnak és élnek, s úgyszólván semmit sem tehetnek a nemzettiprás ellen.

Sajnos, a hivatalos (parlamenti) ellenzék is tétlenül szemléli, hogy tovább folyik a szándékos népirtás. Demográfiai mutatóink csökkenése katasztrofális méreteket öltött (évente 50 ezer fő!), s már a megmaradásunkat veszélyezteti. Minden lehetséges módon gyengítenek és sorvasztanak bennünket. Nyilvánosan gyalázzák hőseinket és nemzeti jelképeinket! Rombolják öntudatunkat, szétrágják kulturális és történelmi gyökereinket, gúnyolják a hazához, Istenhez, néphez, családhoz való kötődésünket, nem adnak lakást a fiataloknak, leszerelik a hadseregünket (már most képtelenek vagyunk megvédeni magunkat!), s továbbra is korlátlanul engedélyezik az abortuszt. Ráadásul fiainkat az ország elhagyására biztatják, ugyanakkor határaink könnyelmű megnyitásával, idegenek – köztük a közelünkből folyamatosan beözönlő lumpenek, valamint a kínaiak, cigányok, volt szovjet és izraeli zsidók és mások – betelepítésével a maradék országrészen belül is kisebbséggé akarják tenni az 1948-ban még 98,5 %-os többségű magyarságot, hogy végleg megtörjék, és féktelenül uralkodhassanak rajta. Nem segédkezhetünk tovább ebben a szégyenteljes mészárlásban! Nem lehetünk többé áldozati barmok és önmagunk hóhérai.

A jövőben sem kívánunk senkit kirekeszteni a nemzetből (a Szent Korona Alkotmánya ezt nem is engedi!), de a területi revízióról sohasem mondhatunk le. A Kárpát-medencében minden nép becsületesen viselkedő, beilleszkedni képes fiai békés közösségben élhetnek velünk, miként korábban is. Természetes történelmi jogunk, hogy a magyarságot számarányának megfelelően juttassuk a vezetésbe. Csak így biztosíthatjuk a modern, európai Magyarország megteremtését és fönnmaradását. Szó sincs itt sovinizmusról, antiszemitizmusról, vagy bármilyen szélsőségről. Az egészséges életösztön követeli, hogy a magyar érdekeket és értékeket tekintsük a legfontosabbaknak. Népünk ellensége az, aki másképpen gondolkodik. Nem szabad semmilyen rágalomhadjárat elől meghátrálnunk! Vállalnunk kell a küzdelmet hazánk biztatóbb jövőjéért.
Magyarország csak úgy lehet újra erős, ha öntudatra ébred, kivívja szabadságát és függetlenségét, ha gazdaságát, hadseregét, kultúráját fölvirágoztatja; ha törődik népével, s a gúnyhatároktól függetlenül megteremti nemzeti egységét. Házunk és hazánk akkor lesz igazán a miénk, ha magunk(nak) építjük. Bizakodjunk, hogy ennyi tragédia, szörnyűség után jobb idők következnek.

Siklósi András – HunHír.Hu