Bizonytalan és vészterhes korunkban (és melyik kor nem az, saját generációja számára?) egyre több „anitdemokratikus” felhang hallatszik a „fejlett nyugati demokráciában” élő nép körében. Az elégedetlenség, a létbizonytalanság, a bizalmatlanság állandósulása külön-külön is elég ahhoz, hogy kétségek merüljenek fel egy rendszerrel szemben. Napjaink rendszerkáosza pedig újra elindította a találgatási lavinát minden társadalmi szinten arra nézve, hogy mely rendszer is lehet üdvösebb a jelenlegi hibásan működőnél?
Többen azt vallják, hogy a jelenlegi rendszer az üdvös, ez csupán felújításra szorul. Mások diktatúráért kiáltanak, megint mások a legvadabb, eddig még ki nem próbált, csupán elméletben létező ideológiákat kívánják átültetni a gyakorlatba.
Elméleti síkon vívott párharcok helyett, mint mindig, most is a konstruktív megoldást kell megkeresni a józan észtől vezérelve.
A történelmet végigtekintve tudható, napjainkban pedig közvetlenül is tapasztalható, hogy az uniformizált, liberális, túlzottan szabad demokratikus, kommunisztikus rendszerek ideje véges. Az átlagember azonban még most is abban gondolkodik, hogy a világ üdvösségéül csakis az szolgálhat, ha minden ország minden polgára azonos rendszerben él, működik, kiküszöbölvén ezzel az esetleges nemzetek közötti konfliktusokat. Ez azonban nem a megoldás, hanem maga a probléma. A probléma éppen a világméretű rendszerek és a dogmaként élő „fejlett nyugati” ideológiák (melyek a történelem során zömében alapjai voltak a világméretű rendszer-törekvéseknek) a fenntartása. A népek és nemzetek közti különbségek életmódjukból, fejlődésükből fakadóan praktikusan különböző elbánást igényelnek önmagukkal szemben. Téves elképzelés ugyanis, hogy az emberek nem igényelnek elbánást és vezetést, hiszen az ember természetszerűleg igényli ezt, igényli a törzsfők, az erősebbek vezetését.
E megállapítás a civilizációs fejlődés hármas osztályozásán alapszik. Egy társadalom a „dolgozók”, a „mágusok/tanítók” és a „harcosok” különböző arányú jelenlétéből tevődik össze. A dolgozók osztálya jelenti a népet, a mágusok/tanítók osztálya, illetve a harcosok osztálya pedig egymást átfedésben az elitet. Evidens, hogy a hibás rétegződés következtében a társadalom összeomlik, lévén a dolgozó nem tudja betölteni a tanító tisztjét, nem tudja azt rendesen ellátni, ahogy a tanító sem tudja ellátni a dolgozói feladatokat. Történelmünkben nem egy ilyen próbálkozás volt már, kezdve az ókeresztények Róma elleni összeesküvéseitől az 1917-es bolsevik forradalomig.
Világos, hogy ha a tanítói és a harcos réteg elnyomással és öncélúan gyakorolja a hatalmat, a többségben lévő dolgozói réteg uralomra fog törni, aminek következtében a forradalmat irányító vezéregyéniségek elhitetik majd a dolgozókkal, hogy ők képesek a hatalom gyakorlására, úgy, hogy az a dolgozók számára kedvező lesz. Dilettantizmusuk azonban ezt az elgondolást gyökereiben öli meg. Éppen ezért a két vezető – ám kiváltságuk okán kisebbségben lévő – rétegnek magasabb intellektusuk következtében szem előtt kell tartaniuk azt, hogy a népet a nemzet és a faj fenntartása mellett saját hatalmuk megtartása érdekében is pozitívan, önzéstől mentesen kell gyakorolniuk a hatalmat. Feladatuk nem a nép feletti uralkodás, hanem az, hogy a nép hozzá nem értése végett (lévén, a populi tagjainak nem ez a feladata) irányítsák az országot, államot. A tanítók feladata mindemellett, hogy a társadalmi rétegződés szükségszerűségét megértessék a társadalom tagjaival, rögzítsék a nép tudatában, kinek mi a feladata, miként járul hozzá a nemzet építéséhez és az, hogy kontrollt jelentsenek az uralkodói réteg felett, továbbá az, hogy hidat építsenek a nép tagjai és az elit tagjai között.
A dolgozó műveli a földet, ezáltal élelemhez juttatva a tanítót és a harcost azért, hogy azok (saját érdekükben is) jól és tisztességesen segítsék őket, biztosítsák számukra az államon belüli tisztességes létkörülményeket és jogokat. Pozíciójával és a kezében lévő eszközökkel pedig egyik osztály sem élhet vissza, hiszen ha így tesz, az destabilizációhoz vezet, ami a nemzet veszélybekerüléséhez vezet.
A szűkített elit önkényes uralma pusztulásba vezet, mivel a negatív, a közjó ellen irányuló intézkedések kiváltotta feszültség forradalomhoz vezet, ami automatikusan generálja a kommunisztikus, egyenlősdi tévképzeteket.
Lázálom csupán, hogy a dolgozói réteg képes önmagára vigyázni, az általa irányított rendszert fenntartani. „Valójában a többséget, amely mentes bármiféle megszorítástól és minőségi kikötéstől, csak az alacsonyabb társadalmi rétegek alkothatják; és ahhoz, hogy valaki megkaparintsa e rétegeket és szavazataik révén hatalomra kerüljön, mindig azt az egyetlen nyelvet kell beszélnie, amelyet ezek megértenek. Azt kell előtérbe helyeznie, ami leginkább érdekli őket, vagyis a legdurvább, leganyagibb és legilluzórikusabb érdekeket. Mindig ígérnie kell, és sohasem szabad követelményeket állítania. Ezért minden demokrácia elvileg az immoralitás iskolája: támadás az igazi politikai osztály méltósága és belső tartása ellen.”
(Báró Julius Evola)
Egyetlen rendszer sem létezett még az emberiség történelmében, amely horizontálisan irányította volna az adott országot. A rendszer irányítói mindig az úgynevezett „elit” tagjai voltak, akik jól vagy rosszul kormányoztak. A kérdés ebben az esetben az, hogy az elitté avanzsált egyének valóban méltók-e a feladatra, joggal nevezhetik-e magukat „elitnek”, vagy a történelem fútta szélirányból fakadó előnyöknek köszönhetően dilettánsokként, destruktív kártevőkként, parazitákként kerültek-e hatalomra, megjátszva a hozzáértőt. A lényeg tehát az osztályhármas milyensége!
Szubjektivitásnak itt nincs helye, legfeljebb az egyes nemzetek és társadalmak közötti különbségekből adódó szubjektivitásoknak. Hiszen ami jó az amerikaiaknak, az korántsem biztos, hogy jó az irániaknak. A társadalom összetevődés szabja meg, hogy melyik népnek, népcsoportnak, nemzetnek, rassznak mi a jó, miként lehet azokat kezelni. Ezt nem lehet uniformizált rendszerekkel megoldani, hiszen a kezelési igények különbözősége, a másféle elvárások, a szabadság, vagy éppen a korlátozás iránti társadalmi vágyódások, a kulturális különbségek generálta feszültségek automatikusan az „univerzális” rendszer(ek) bukását jelenti. Azonban az adott társadalomban, a nép általános kezelhetőségének (az elit által végzett) felmérése után kialakított rendszerben nincs helye szubjektivitásnak, hiszen a közösségben való létezés nem engedi meg a személyre szabott igények feltétlen kielégítését, hiába kevésbé optimálisabb az az egyik számára, míg a másikéra kevésbé. A szempont az össztársadalmi jólét megteremtése, a nemzet és a nép számára előremutató és előrevivő irányba történő irányítás.
A neo-liberális, kommunista és általában a mai baloldali ideológiák láthatóan tökéletesen alkalmatlanok a vezetésre, lévén tagadják az osztálykülönbséget, egalitárizmust hirdetnek, ami önmagában természetellenes, tekintve a természetben senki nem egyenlő onnantól kezdve, hogy megszületik, és képességeik eltérnek egymástól. Az élre pedig természetszerűen az erősebbek, intelligensebbek kerülnek, akik képesek irányítani a „falkát”.
A főhatalmat evidens, hogy a közjó érdekében kell gyakorolni! Ebből a szempontból pedig mindegy, hogy egy, néhány, vagy az összes ember gyakorolja-e a hatalmat. Azonban tény, hogy előnyösebb, ha csak egy vagy néhány személy kezében van a hatalom, mert így könnyebb döntéseket hozni.
Nyilvánvalóan azt kell mérlegelni, hogy az adott (választott) ideológia, politikai irányvonal, vagy kijelölt irányadó szellemi képződmény mennyire életszerű, miként szolgálja az a társadalmat – nem pedig egy szűk réteg boldogulását -, a közjót, és mennyiben teremt harmóniát a természeti törvények által létező emberi természetnek a világhoz való viszonyulásban, mennyiben veszi azt figyelembe, és hogyan kezeli.
Ha mindez a megtett intézkedések következtében pozitívan igazolódik, levonható a következtetés, hogy evidens a kiválasztott (és egyúttal bevált) üdvös irány.
Pogány Árpád – HunHír.Hu