- HUNHÍR.info - http://hunhir.info -

Szent István király és a „meleg büszkeség”

Olvasom a PestiEst „meleg” különszámát. Mert nemcsak vonulás-magamutogatás szerepel a programok között: július elején elkezdődött a „Budapest Pride Film- és Kulturális Fesztivál” nevet viselő akármi, amelynek részletes programját az említett különszám tartalmazza. A bevezető „meleg” sorokat olvasva meghökkentem. A destrukció pofátlanságának tényleg nincs határa.

A programfüzet élén rövid köszöntő olvasható: valamilyen „meleg” tömörülés egyik „meleg” führere osztja meg gondolatait az olvasókkal. Az oldal tetején, a fejlécben ez olvasható:

„Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő.”

Tudjuk, honnan származik az idézet: Szent István királynak fiához, Imre herceghez intézett intelmeiből. Bizony: „melegeink” már odáig jutottak, hogy szent királyunk szavait használják mottónak, sőt arról vartyognak, hogy a nagy király „szellemében” cselekszenek. Szegény Szent István! Micsoda alakok veszik a szájukra az ő nevét!

A „meleg” köszöntőben ezt olvasom:

„A fesztivál központi témájaként – Szent István király fenti intelmei szellemében – a sokszínűséget választottuk.”

A „sokszínűség” nem szerepel Szent István intelmei között, de sebaj. A „meleg büszkék” a nagy király intelmei „szellemében” azt hirdetik – olvasom tovább a köszöntőben -, hogy „a jövő Magyarországa számára is a sokszínűség az egyetlen járható út”. Szerintem ez tévedés: van olyan „szín”, amely nem gazdagít, hanem rombol. A korlátok nélküli szabadság már nem szabadság, hanem szabadosság. Züllés. Rothadás. A korlátlan sokszínűség hirdetése előbb-utóbb az egyetlen destruktív „szín” kizárólagos uralmát jelenti. Ez ellen pedig harcolni kell.

Néha abban reménykedem, hogy (szélső)baloldali és liberális honfitársaink is olvassák ezt a honlapot. Az alábbi sorokat elsősorban nekik írom. Mégpedig azért, mert nem feltételezem róluk, hogy valaha is olvasták volna a Szent Imre hercegnek címzett intelmeket. Destruktív körökben ugyanis az ilyesféle olvasmányok finoman szólva nem divatosak.

Szent István intelmei fontossági sorrendben követik egymást. A „meleg büszkék” fesztiváljának a mottója a hatodik helyen szereplő intelemből származik: „A vendégek befogadásáról és gyámolításáról”. Némi kihagyással idézem a szöveget:

„A vendégek és a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. /…/ Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szétszórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országod, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák.”

Érdekes, az ország „nagyobbítására” vonatkozó kérést manapság nem szokták idézni (az már fasizmus vagy egyéb „mus” lenne, persze). Na de az igazi kérdés az: miféle „különb-különb szokás”-ra gondolt az intelmek szerzője? Például a nemi szokások „sokszínűségére”? Nem, ilyesmire nem gondolt az államalapító szent király. Mert nem volt aberrált. Keresztény volt.

De nézzük, milyen tágabb szövegkörnyezetben található az a mondat, amelyet a „meleg” beköszöntő szöveg írója önkényesen kiemelt az intelmek szövegéből.

Az intelmek rangsorában az első helyen „a katolikus hit megőrzéséről” szóló fejezet áll. Mert Szent István számára ez a legfontosabb, ezért mondja, hogy „parancsainkban a szent hitet tesszük az első helyre”. Csak a fejezet végét idézem (nem akarom túlterhelni ballib olvasóinkat):

„Ha valamikor uralmad alatt akadnának olyanok – távol legyen! -, kik az így egységbe fűzött Szentháromságot megosztani vagy kisebbíteni vagy nagyobbítani próbálják, tudd meg: az eretnekség fejének szolgái azok, és nem az szentegyház fiai. Az ilyeneket ne gyámolítsd, ne védelmezd, hogy magad is ellenségnek és bosszulónak ne mutatkozz. Mert az efféle emberek a szentegyház népét nyomorultul megrontják és szétszórják. Hogy ez ne történjék meg, különös gondod legyen.”

A szent király tehát azt köti Szent Imre herceg lelkére, hogy a kereszténység ellenségeit ne gyámolítsa, ne védelmezze. Vagyis: a „sokszínűségnek” már akkor is volt bizony határa. Az erkölcstelenség nem nyer – mert nem nyerhet – gyámolítást.

De van még tovább is. Az intelmek sorrendjében a második ezt a címet viseli: „Az egyházi rend becsben tartásáról”. A nagy király azt mondja, hogy „aki a szentegyház méltóságát csorbítja vagy csúfítja, azon munkál, hogy Krisztus testét csonkítsa”. Márpedig ha „valaki lázában e szentegyház tagjait vagy kicsinyeit megbotránkoztatja, az evangélium tanítása szerint méltó arra, hogy malomkövet kössenek a nyakára és a tenger mélységbe vessék”. A „malomkő” utalás Jézus szavaira, amelyeket Máté evangéliuma így őrzött meg:

„Abban az órában a tanítványok odajöttek Jézushoz és azt mondták: ’Ki a legnagyobb a mennyek országában?’ Erre ő odahívott egy kisgyereket, közéjük állította és így szólt: ’Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyereket az én nevemben, az engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tenger mélyébe vetnék. Jaj a világnak a botrányok miatt! Mert szükséges ugyan, hogy botrányok legyenek, de jaj annak az embernek, aki által a botrány történik.” (Mt, 18, 1-7)

Látjuk tehát, hogy a fesztivál programjának beköszöntő szövegét író „meleg” szégyenteljes módon kiforgatta Szent István szavait. Szent István intelmei világosak és egyértelműek. Első helyre a keresztény hit megtartását helyezte, s csak később beszél a vendégek gyámolításáról. Szent Istvánt nem lehet összefüggésbe hozni a „melegek” által hangoztatott „sokszínűséggel”. Van ugyanis olyan „szín”, amelynek – hogy képzavarral éljek – malomkő jár. Magyarország keresztény ország, az erkölcsi feslettséget vonulgatva-menetelve utcán hirdetni, ráadásul „büszkén” – megbotránkoztató. A „melegek” házasságához való jogot követelni pedig vérlázító. Ilyen „jog” ugyanis nem létezik. Ez nyílt támadás az erkölcsi rend ellen – malomkő rá a válasz.

Szégyen tehát, hogy a „meleg” programfüzet „meleg” beköszöntője meggyalázta szent királyunk emlékét. Ennek a „fesztiválnak” semmi köze a magyarság hagyományaihoz, Szent Istvánhoz. A „melegek” által elképzelt „sokszínű” jövő nem a magyarság útja. Ez ellen a téveszme ellen pajzzsal és dárdával kell fellépni, mindig és mindenhol. Így maradunk hűek Szent István király örökségéhez.
Végezetül hadd idézzem Magyarország tanítójának és apostolának, boldog emlékű Prohászka Ottokár püspöknek a szavait. Őt nagyon gyűlölik a destrukció hazai rohamosztagai, éppen ezért szoktam sűrűn idézni őt (mert a Prohászka-idézés is felér egy-egy súlyos malomkővel). 1893-ban, szent királyunk ünnepén ezekkel a szavakkal zárta székesfehérvári beszédét Prohászka Ottokár, aki a mai kor számára is iránytű:

„Ha az emberiség új hajnalt vár és nem akar éjben irányt vesztve botorkálni, oda kell zarándokolnia, hol megtanul a végtelenbe látni, s az örökkévalóságra törni: a kereszténységhez s annak egyedüli életképes alakjához: a római katholikus egyházhoz. Az erkölcsök lazulásában, a szenvedélyek elszilajulásában, a proletarizmus harcaiban, a társadalom bomlásában a magyar kereszténység első, hősi alakja, István király, igazítsa el a nemzet minden igaz fiát. S midőn magunkat ellenséges hatalmaktól körülvéve, eszményeinket bepiszkítva, természetfölötti hitünket kigúnyolva látjuk; midőn az egyházat a közvéleményben leszorítva, intézményeit – mint tört hajónak árbocait és kéményeit a tengerből – a múltat elsöprő árból kimeredni szemléljük, tartsunk ki híven a kereszt zászlaja alatt, mert csak itt akadunk a nemzedékek emelésének s üdvözítésének talizmánjára: a végtelenbe való tekintetre, s az örökkévalóság és halhatatlanság rendületlen reményére.
Kíváncsi volnék, hogy száz év múlva, mit fog mondani e helyen a Szent István-napi szónok; de azt gondolom, hogy a szónok is, s még ékesszólóbban a száz év történelme is hirdetni fogja Schefer Lipót szavait: es stirbt der Mensch an seinen Göttern, istenei viszik az embert sírjába; a hamis istenek, a bálványok, azok a téves elvek és nézetek, amelyeknek az emberek hódolnak. Gyenge eszmék gyenge, beteges nemzedékeket, erős gondolatok hősies lelkeket hordoznak. Mi élni akarunk, élni örökké; ó akkor nézzünk a végtelenbe s törekedjünk az örök életre, mert Crédónknak két sarkpontja ez: Credo in unum Deum… et vitam aeternam, hiszek Istent és örök életet. Amen.”

Igen, istenei viszik az embert sírjába, a hamis istenek, a bálványok. Ma bálványimádó korban, a destruktív liberalizmus mocsarában élünk, amely például a „sokszínűség” téveszméjével bolondít el sok-sok embert. Amely még Szent István nevét is ellopja, hogy romboló szándékait leplezze. Ezt nem szabad tűrni, szent királyunk nevét nem mocskolhatják be büntetlenül a destrukció rohamosztagai.
A nemzet elsöprő többsége tudja: nem a „melegek” által elképzelt „sokszínűség” a magyarság jövője. Ez a pusztulás, a végromlás útja lenne. Nekünk nem a destrukció apologétái, hanem Szent István, Szent Imre és a többi nagy magyar az útmutatónk. Ahogy a gyönyörű ének is mondja: „Isten, hazánkért térdelünk elődbe…”

Szalay László – Hunhír.info