Ijesztő, mennyi magyartalansággal találkozik az olvasó a hazai és külhoni magyar (nyelvű) sajtóban. Korábban az Amerikai Népszava szövegeit böngésztem kedvtelve, újabban azonban a Kanadai Magyar Hírlap (KMH) internetes portál szövegeit olvasom – rémülettel. Arra gondolok néha, mit tenne például Kosztolányi, ha kortársunk lenne? Elhatároztam, hogy időről-időre föltálalok az olvasónak egy-egy elképesztő nyelvi leletet. Tessék csak nyugodtan szörnyülködni.
Korábban már többször is írtam a KMH-ról. Legutóbb arról meséltem, hogy hozzászóltam a KMH egyik cikkéhez, s kaptam érte hideget és meleget a liberális lap liberális olvasóitól. Többek között Judith Kopacsitól, aki az 1956-os forradalom egyik emblematikus alakjának, Budapest akkori rendőrfőkapitányának, a Nagy Imre-perben életfogytiglanra ítélt Kopácsi Sándornak a lánya.
Judith Kopacsi nemcsak aktív hozzászóló, hanem a KMH egyik állandó szerzője. Idézem a KMH honlapján olvasható „névjegyét”:
„Kanadai író és oktató, a Kanadai Bevándorlási és Menekültügyi Bizottság (Canadian Immigration and Refugee Board) egykori tagja. Kopácsi Judith édesapja a néhai Kopácsi Sándor, Budapest egykori rendőrfőkapítánya. A Brampton Writers’ Guild, illetve az International P.E.N. Club tagja. Legismertebb könyvei: Heroes Don’t Cry (1992) és Dealing with Behavioral Problems (1994).”
Judith asszony közel ötven éve Kanadában él, s bizony eléggé sivatagos terület számára a magyar nyelv. Ezt szóvá is tettem egyik hozzászólásomban, ő azonban azzal védekezett, hogy kétszer is megműtötték a szemét, ezért – betűhíven idézem a jeles asszony szavait – „nem biztos hogy a billentyün eltalálom a megfelelő betüket” (mert ugye a billentyűkön megállás nélkül szaladgál az a sok-sok betű, olykor én is alig bírom eltalálni a számomra „megfelelő”-t). Aztán még ezt közölte velem Judith asszony (nagy zavarában megfeledkezve az alany és az állítmány kötelező egyeztetéséről):
„A KMH cikkei majdnem minden esetben hosszú évek óta Kanadában élő egyénektől származik, akik nem biztos, hogy a legfrissebb magyar nyelvtani sazbályok szerint fognak irni.”
Judith asszony tehát – és egy-két kanadai kolléga – nem mindig van tisztában „a legfrissebb magyar nyelvtani” szabályokkal. Én persze kételkedéssel fogadtam ezt a kifogást, hisz manapság divatos liberális elv, hogy csupán az akolbéli társaktól fogadunk el enyhe kritikát, kívülről érkező bírálat viszont eleve csak provokáció lehet.
Nos, nézegetem kora délután a KMH egyik cikkéhez érkezett hozzászólásokat. Nálunk már régen lecsengett, ott még mindig téma a Kertész-ügy (az Ákosé, természetesen). Egy Kovács Árpád nevű hozzászóló arról ír, hogy Kertész csak kitalálta, hogy Budapesten üldözték, fenyegették, s nincs semmi bizonyíték a tarsolyában. Erre válaszolt Judith Kopacsi. Ímhol a „magyar” nyelvű szövegecske:
„Még hogy nincs Kertész Ákosnak bizonyitéka az üldöztetésére? Elég csak a kovácska, és a hozzá hasonlók bejegyzéseit leforditani, és máris tiszta lesz az ügy, mint frissen puccolt ablaküveg. Sorba állnak a bizonyitással!!!! Azt hiszem ezt hivják annak, amikor valaki beledől a saját dugályába, ugye?”
A „puccolt”-ton fenn sem akadtam, mert tudom, nehéz eltalálni a billentyűkön szaladgáló betűket, de ha az ember sikerrel jár, akkor bizony néha dupla ajándékban (jelen esetben dupla cében) lesz része. Viszont az utolsó mondat! Hadd ismételjem meg még egyszer! Még feketeszínű klaviatúrám is belesápad a gyönyörbe, ahogy a billentyűkön eltalálom a megfelelő betűket:
„Azt hiszem ezt hivják annak, amikor valaki beledől a saját dugályába, ugye?”
Ugye idéztem Kopacsi névjegyét? „Kanadai író…”. Tehát nem „magyar”, nem „kanadai magyar” író. Csupán „kanadai”.
Hogy a „kanadai író” milyen billentyűkön lelte meg a saját „dugályát”, nem tudom. Egy biztos: én még soha nem dőltem bele a saját „dugályomba”. Szegény vagyok, nincs is „dugályom”.
S Ön, kedves olvasó, bele szokott dőlni olykor „a saját dugályába”?
Szalay László – Hunhír.info