Ötvenöt évvel ezelőtt, hajnali öt óra húsz perckor a rádió parlamenti stúdiójában elhangzott Nagy Imre miniszterelnök utolsó üzenete. A szovjet agresszió megdöntötte a törvényes magyar kormányt, a forradalom elbukott. A nyugati hatalmak csak verbális tiltakozásra hagyatkoztak, Magyarország magára maradt. Mint oly sokszor történelme során.
1956. november 4-én Nagy Imre a következő szöveget olvasta fel a rádió parlamenti stúdiójában:
„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
A rövid nyilatkozat második mondata különösen érdekes egy kommunista politikus szájából: Nagy Imre kimondta, hogy a Szovjetunió agresszív, elnyomó nagyhatalom. Rainer M. János – a mártír miniszterelnök biográfusa – szerint „ezzel a mondattal Nagy Imre végképp a kommunista világmozgalom sáncain kívülre került”, hiszen „kommunista politikus ilyen mondatot előtte soha ki nem mondott”.
A beszéd harmadik és negyedik mondata számos kérdést vet föl. Ma már tudjuk, hogy a két mondatban foglalt állítás és a történeti valóság nem fedte egymást. Nagy Imre világos utasítást adott a honvédségnek: nem szabad felvenni a harcot a szovjet csapatokkal. Az agresszor ellen egyedül a felkelők harcoltak, a reguláris erők passzívak maradtak. Vajon miért állította, hogy „csapataink harcban állnak”?
Az is tény, hogy a beszéd elhangzása után a kormány már nem volt a helyén. Nagy Imre, a kormány kommunista tagjai és a néhány nappal korábban megalakult MSZMP szinte teljes vezérkara a jugoszláv követségre távozott. Ismét Rainer M. Jánost idézzük: „Nagy Imre döntése, hogy nem várja be a kormányt nyilván letartóztatni szándékozó szovjet csapatokat, a biológiai és politikai életösztön érthető megnyilvánulása. Abban a gesztusban viszont, hogy a koalíció nem kommunista tagját (tagjait) gyakorlatilag sorsukra hagyta, nehéz volna mást látni, mint legalábbis részleges szakítást a forradalmi legitimitással.”
Nagy Imre és társai tehát a jugoszláv követségen kaptak menedékjogot, a Parlament épületében tartózkodó egyetlen polgári politikust, a kisgazda Tildy Zoltán államminisztert azonban nem invitálták a követségre. Tildy úgy tudta, hogy a kormányfő a szovjet követségre ment tárgyalni. A Parlamentbe később megérkező Bibó István államminiszter híres nyilatkozata is ezzel a mondattal kezdődik: „Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali szovjet támadáskor a szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan visszatérni már nem tudott.” Ma már tudjuk: Nagy Imre és társai cserbenhagyták a kormány nem kommunista tagjait, akik közül az elkövetkező órákban Bibó István játszott kiemelkedő szerepet. Híres nyilatkozatában Bibó egyrészt passzív ellenállásra szólította föl a magyar népet a szovjet megszállókkal és az általuk hatalomba emelt bábkormánnyal szemben, másrészt az ENSZ-hez és a nagyhatalmakhoz fordult: „Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.”
Bár Nagy Imre rövid rádiószózata után megingott, s magára hagyva polgári politikustársait a jugoszláv követségen talált menedéket, ezt a hibáját később „korrigálta”. Az ellene indított büntetőeljárás során jottányit sem engedett a forradalom követeléseiből, a magyarság forradalma mellett hitet tevő egykori kommunista politikus az egész nemzet mártírja lett.
Falusy Márton – Hunhír.info
