Az ún. rendszerváltás előtti években már bukott ember, neve nem is említődik az „átmenet” időszakában, amikor Grósz Károllyal, Berecz Jánossal és hasonszőrű társaikkal riogatják a közvéleményt. Biszku Bélát valahogy elfelejtették. Aztán – nem is oly rég – két lelkes fiatal filmet készített róla, s honfitársaink zöme akkor ébredt rá, hogy ez a bolsevik ősbölény még közöttünk él. Háborítatlanul, szép nyugdíjjal, csöndes helyen (nem Kőbánya-alsón). Tegnap volt kilencven éves.
Van egy szép, vastag könyvem, címe: „Munkásmozgalomtörténeti lexikon”. Ez az alapmű több kiadást is megért az átkosban, nekem az 1976-os, második, javított és bővített kiadás van meg (30 ezer példányban jelent meg, akkora volt a kereslet!). Biszku Béla életrajzát e munka 76. oldaláról idézem:
„Biszku Béla (Márok, 1921. szept. 13. – ): szerszámlakatos; kommunista. 1938 óta vesz részt a munkásmozg.-ban. 1943- a vasasszaksz.-nek, 1944- a KP-nek tagja. Az angyalföldi antifasiszta ellenállás egyik vezetője. 1945-ben az MKP XIII. ker. párszervezete VB-jének tagja, 1946-51 a bp-i pb. káderosztályának munkatársa, majd vezetője. 1951-53 az MDP Bp. X. ker., majd XIII. ker. pb. titkára. 1956. okt.-nov.-ben Angyalföldön részt vett az ellenforr. fegyveres leverésében és az MSZMP szervezésében. 1957-1961 belügyminiszter. 1957- az MSZMP KB és PB tagja. 1958- ogy-i képviselő. 1961-ben miniszterelnök-h.-sé, 1962-ben az MSZMP KB titkárává választották. – M.: A párt, az állam, a nép szolgálatában. 2. bőv. kiad. 1975. 343 old.”
Az idézett szöveg végéhez csupán egyetlen rövid megjegyzést fűzünk. Biszku Béla korszakalkotó művének címe helyesen: A párt és az állam, a nép szolgálatában. A könyv először 1972-ben jelent meg, majd a munkásosztály követelésére bővített kiadásban adták ki újra három év múlva. Ezt megelőzően is publikált már ősbölényünk: A proletárdiktatúra időszerű kérdései hazánkban című brosúrája 1957-ben, A párt vezető szerepének néhány időszerű kérdése című alapvetése pedig 1969-ben került a kommunista olvasók asztalára.
A fenti, tömör életrajz akkor született, amikor ősbölényünk még a párt felső vezetésének meghatározó, befolyásos tagja volt. Néhány év múltán azonban már bukott ember: a Kádár ellen fellépő, balos fordulatot előkészítő Biszku rosszul mérte föl az esélyeket, s alulmaradt. 1978 tavaszán tisztségeiből felmentették, nyugdíjba küldték.
Az ún. „rendszerváltozás” táján megjelent „Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához” című opuszban is szerepel Biszku Béla, az alábbiakban ebből a kötetből idézünk életrajzi adatokat.
Biszku édesapja földműves volt. A család 1929-ben költözött fel Budapestre, ahol az édesapa szállítómunkásként dolgozott. Angyalföldön laktak, szegényes körülmények között.
A fiatal Biszku Béla a Magyar Felvonó- és Gépgyárba szegődött lakatosinasnak. 1938-tól rendszeresen eljárt a Reitter Ferenc utcai ifjúmunkás otthonba, 1943-ban a Vasas Szakszervezet tagja lett, 1944-ben felvették a kommunista pártba. Az említett opusz szerint az ostrom idején ő is azok közé tartozott, akik fegyvert szereztek az angyalföldi „ellenállóknak”. Hogy ő maga fegyveresen vitézkedett-e, erről nem tesz említést „segédkönyvünk”.
Egy 1986-ban készült interjúban Biszku elmondta, hogy a szovjet megszállás után 25 ember alakította meg a kommunista pártot Angyalföldön – egy kocsmában. 1946-ban már a budapesti pártbizottságon sürög-forog az ifjú Biszku. „A Káder Osztály munkatársa lettem. Először is maga a név engem nagyon megdöbbentett. Nem is tudtam, mi az, hogy káder” – mesélte életre szóló káderélményét 1986-ban. Aztán annyira megismerte a kádereket, hogy a fontosabb posztra kerülő Földes László (Hobo édesapja) utódja lett az osztályvezetői székben.
1951-ben „a bizalom megingott, ezért váltottak le” – mesélte az említett interjúban ősbölényünk. Akkora volt a bizalomingás, hogy a kőbányai pártbizottság titkári székébe repítette Biszkut. Itt ücsörgött 1953 szeptemberéig, amikor megkezdte tanulmányait a Politikai Főiskolán. 1955-ben végzett. Állítása szerint olyan minősítést kapott, hogy „kispolgári anarchista, pártmunkára alkalmatlan”, ezért nem is csodálkozhatunk azon, hogy az alkalmatlan Biszku a XIII. kerületi pártbizottságra került – titkárnak.
Aztán jött a forradalom, (Biszku szerint ellenforradalom). Elmondása szerint 1956. október 30-ig Angyalföldön tartózkodott, utána néhány elvtársával együtt fegyveres erőt kezdtek szervezni, de aztán november 4-én minden megváltozott. Jöttek a szovjetek, nyomukban Kádár és csapata. Biszku pályája emelkedni kezdett, hiszen azonnal csatlakozott Kádár hazaáruló bandájához.
Megalakulásától tagja volt az MSZMP Központi Bizottságának és az Intéző, majd Politikai Bizottságnak. 1956. december 8-án a Budapesti Pártbizottság első embere lett, ezt a posztot azonban nem sokáig töltötte be, mert 1957. február 28-án a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány nevezetű gengszterbandának lett a tagja.
1957. május 9-én őt nevezik ki belügyminiszternek. „Megpróbáltam kitérni, de nem engedték meg. Határoztak a Központi Bizottság ülésén, és akkor én szalutáltam, tudomásul kellett vennem”- magyarázta 1986-ban Biszku Béla, milyen is egy igazi káder sorsa. A káder élete ugyanis nem a káderé, hanem a párté. A kádernek egy dolga van mindhalálig: szalutálni. A pártnak.
Biszku Béla 1961. szeptember 13-án a Minisztertanács elnökhelyettese lett, ezért föl kellett állnia a belügyminiszteri székből. Biszku belügyéri ténykedése bizonyára egyedülálló a magyar történelemben: nincs még egy olyan miniszterelődje vagy -utódja, akinek működése alatt ennyi embert végeztek volna ki.
A miniszterelnök-helyettesi székben nem sokáig tanyázott ősbölényünk, mert 1962 novemberében a párt Központi Bizottságának adminisztratív titkára lett (s ekkor kormánytagsága megszűnt). 1963-ban pártszervező titkár, 1966-tól pártszervező és adminisztratív KB-titkár (tehát egyszerre két feladatot is ellát ez a derék káder). 1973-ban a Politikai Bizottság új bizottságot hozott létre: a Központi Bizottság Titkársága Testnevelési és Sport Bizottságát. Ennek a vezetője a mindenhez értő, tág látókörű Biszku Béla lett.
A hetvenes évek elején ősbölényünk már lázong. Ötven éves elmúlt, s nagyon vonzza a hatalom csúcsa. De ott Kádár trónol, aki nála kilenc évvel idősebb. Biszku 1972-ben kísérletet tett arra, hogy híveivel megbuktassa a pártvezért. Annyit sikerül elérniük, hogy az 1968-ban megindított gazdasági reformot leállítják, s megindult egyfajta „balos” visszarendeződés.
Biszku Béla bukását végül az 1978-as év hozta el: ez év áprilisában a Központi Bizottság plénumán tisztségeiből felmentették. Állítólag összeállítást készített a politikai és gazdasági vezetők korrupciós ügyeiről, s mivel a hazai pártvezetés nem akart foglalkozni az üggyel, ezért az anyagot átadta Brezsnyev szovjet pártvezérnek. Biszku azt hitte, hogy a szovjetek majd lépnek az ügyben, s a meginduló tisztogatás nyomán Kádár helyére kerülhet. Tévedett – Kádár maradt a helyén, őt pedig nyugdíjazták.
Két évvel később, 1980-ban kikerült a Politikai Bizottságból, ugyanebben az évben a Szakszervezetek Országos Tanácsa Számvizsgáló Bizottságának az elnöke lett. A Kádár-korszakban ez így ment: minden bukott ember kapott valamilyen jelentéktelen, megalázó titulust, mielőtt végleg eltűnt a süllyesztőben. Biszku 1985-ben kapta meg a kegyelemdöfést: a hajdani belügyér, PB-tag, KB-titkár ebben az évben a Központi Bizottságból is kihullott. Az lett belőle, ami pályája elején volt: egyszerű, mezei párttag.
Végezetül néhány szép idézettel kedveskedünk az Olvasónak. A kommunista párt vezető testületeinek 1957-es jegyzőkönyveiben bogarászva Biszku Béla örökbecsű megállapításaira is figyelmesek lettünk – ezekből szemelgetünk az alábbiakban.
Az MSZMP Intéző Bizottságának 1957. március 5-én megtartott ülésén Nagy Imre és társai szidalmazása után ősbölényünk kifejtette: „le kell leplezni a hazafias jelszavak alatt jelentkező demagógiát, meg kell mutatni, hogy azok az igazi kommunisták és hazafiak, akik az internacionalizmus talaján álltak, a többiek hazaárulók voltak”. Ne feledjük: amit az ősbölényi világban „internacionalizmus”-nak neveztek, annak mai formája a „globalizmus”.
Három héttel később – ugyancsak az Intéző Bizottság ülésén – Biszku elmesélte, miként ítélték el a hírhedt Farkas Mihályt. A történet jól mutatja, mennyire „független” volt az ún. „igazságszolgáltatás” a politikától: Biszku és két minisztertársa – Nezvál Ferenc és Münnich Ferenc – megmondták a bíráknak, hogy Farkast el kell ítélni, s meg is született az ítélet. (Mindezt természetesen nem a gazember Farkas Mihály védelmében írjuk, hiszen megérdemelte a börtönt. De ha Farkas ügyében ilyen nyomást gyakoroltak a bírákra, akkor mi történhetett az 56-osok ügyeiben?) Adjuk át a szót Biszkunak:
„Szombaton, III. 23-án a katonai kollégium Farkas Mihályt 6 évi börtönre ítélte. A helyzet az, hogy a bíróság először az ügyet nem akarta vállalni, később az előkészítés során kiderült, hogy Farkas ügyében a felsorakoztatott tanúk visszavonták vallomásukat. Még azok is, akik július 18-án mint tanúk szerepeltek ebben az ügyben. Farkas egész magatartása a tárgyalás alatt az volt, hogy ő semmiért nem felelős, minden utasítást Rákositól kapott, cédulákat mutogat, amit Rákosi írt alá. Rendkívül ocsmányul viselkedett, minden felelősséget elhárított magáról és azt a vonalat vitte, hogy vagy bírósági úton lépjenek fel az összes, az ügyben szereplő emberekkel szemben, vagy pedig tekintsék az egészet politikai ügynek és térjenek napirendre felette. 22-én beszéltünk a bíróság tagjaival és azt mondták, hogy mivel a tanúk visszavonták vallomásukat, nem tudnak ítéletet hozni. Nezvál és Münnich elvtársakkal együtt beszéltünk a bírókkal és megmondtuk, hogy azokért a cselekedetekért, amiket ő elkövetett – hamis vádemelés stb. – ítéljék el. Ezt az ítéletet hozták.”
Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága 1957. május 17-én az ország gazdasági helyzetéről tartott eszmecserét. Természetesen ősbölényünk is felszólalt, többek között az áremelések „politikájáról” mondott néhány magvas gondolatot. Íme egy apró részlet:
„Az árintézkedésekkel kapcsolatban nagyon kell ügyelnünk arra, nehogy elhúzódjanak az árintézkedések, és az emberekben az a nézet alakuljon ki, hogy egymás után követik majd ezek az intézkedések egymást. Tehát nem az áremelkedéstől kell félni nekünk, hanem a rémhírektől, amit ezzel kapcsolatban bedobnak. Például nem tartom helyesnek a színház, mozi helyárak felemelését. Le kell szögezni, hogy nem a fő vonalunk, hanem az ellenforradalmi események következményeképpen következett be az áremelés és nem követik egymást ezek az intézkedések. A későbbiek során az árak leszállításának politikáját visszük. Vigyázni kell arra, hogy a parasztság részéről a mezőgazdasági gépek stb. emelését nehogy a munkásosztályra hárítsák.”
Az utolsó mondat különösen szép. Jelentése: nehogy már a munkásosztály emelje a parasztság helyett a mezőgazdasági gépeket! (Jelen esetben árakról ugyanis szó sincs, csak gépek emeléséről.)
Kb. egy hónappal később, 1957. június 22-én – szintén az Ideiglenes Központi Bizottság ülésén – Major Tamás szóvá tette, hogy Gáli József írót első fokon egy évre, másodfokon halálra ítélték (ugyanebben a perben a másik írót, Obersovszky Gyulát első fokon 3 évre, másodfokon szintén halálra ítélték). Az ügyész első fokon azt mondta: meg akarják menteni a népi demokráciának Gáli Józsefet. Ugyanez az ügyész másodfokon már halált kért az íróra. „Ehhez mit szólnak az emberek? A közvélemény?” – tette föl a kérdést Major. A felvetésre Biszku így válaszolt:
„Itt valószínűleg annak a következményei jelentkeznek, hogy mi az ügyész elvtárssal meg Nezvál elvtárssal leültünk, megvitattuk ezt, és megmondtuk: lehetetlen helyzet, hogy azokat az embereket, akik fegyvert fogtak vagy belesodródtak ezekbe az eseményekbe, szigorúbban bírálják el, mint azokat, akik politikai vagy szellemi irányítással elősegítették, hogy ezek ide kerüljenek, tehát a fölbujtókat. Nem tudom, hogy Obersovszky mennyit kapott, ugyanaz az ügy. Az egyik három évet kapott, a másik egyet. Ezt meg kell néznem. A helyzet az, elvtársak – s ezt mi következetesen visszük -, hogy akik politikai vezető szerepet töltöttek be és fölbujtók voltak, szigorúbban kell elővenni, mint azokat, akik tevékenységük kapcsán belesodródtak ezekbe az eseményekbe. Ahol ilyen túlzás van, azt külön meg kell nézni, és ha túlzás van, lehet ezen változtatni.”
„Lehet ezen változtatni” – mondja a belügyek irányítója. S tényleg: a nemzetközi tiltakozás hatására Gáli halálos ítéletét 15 évre, Obersovszkyét életfogytiglanra változtatta kegyelemből az Elnöki Tanács. De a lényeg nem is ez: maga Biszku mondja el, hogy ő és társai szabták meg, kikre milyen súlyú ítéletet mérjenek. Ezt a „tanácsadást” az akkori törvények sem tették lehetővé, tehát Biszku és társai bűncselekményeket követtek el. Természetesen senki nem vonta felelősségre sem Biszkut, se a többi gazembert.
S végül következzék egy „bájos” eszmefuttatás a párt és a tömegek kapcsolatáról, a bizalom visszaszerzéséről. Elhangzott az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága 1957. június 24-én megtartott ülésén:
„A tömegekkel akkor vagyunk jó kapcsolatban, ha mindennap érintkezünk velük. Ennek a dolognak másik összefüggése, hogy a munkásosztály elmaradott része, amely ezekben a napokban (értsd: az ’56-os forradalom idején – a szerk.) fellépett és aktivizálódott, nem azonos az egész osztállyal, egyesek nézeteit nem szabad összetéveszteni az egész osztály nézetével. Ezzel összefüggésben szó van a bizalom visszaszerzéséről. Itt azt javasolom, vessük fel azt a gondolatot, hogy a tömegeknek szüksége van a pártra. Nemcsak a pártnak kell a tömegek bizalmáért harcolni, hanem a tömegeknek igényelni kell a párt vezetését, irányítását, mert egyébként nem tudnak eligazodni a különböző ügyekben.”
A tömegeknek szüksége van a pártra, igényelniük kell a párt vezetését. Mert a tömegek oly ostobák, hogy a párt nélkül – Biszku és a hozzá hasonlóan magasan képzett alakok nélkül – nem tudnak eligazodni a mindennapok bozótosában.
Azt hiszem, rossz lehet Biszku Bélának lenni. A tömegek már hosszú-hosszú ideje nem igénylik a párt, Biszku Béla vezetését. Szar lehet így élni – pláne kilencven évesen.
Falusy Márton – Hunhír.info
