A közszolgálati médiában zajló leépítések miatt tiltakoznak az érintett szakszervezetek, a ballib „értelmiségi” körök és csatolt részeik. A Népszava című szélsőbaloldali napilap ezzel a címmel számolt be az elbocsátásokról: „Senkik küldenek el valakiket”. Az említett nyomdaipari termék USA-beli testvére, az Amerikai Népszava nevezetű moslék pedig már-már vérengzést vizionál: „Tiltakozás a közmédiában zajló terror miatt”.
Olvasom, hogy a leépítések miatt a közszolgálati média több mint félezer alkalmazottja kerül utcára. A névsort böngészve megértem, hogy a ballib körök tiltakoznak: szellemtársaik közül bizony sokan kerültek lapátra.
A hazai Népszava idézi Majtényi Lászlónak, az egykori ORTT egykori elnökének a szavait: „senkik küldenek el valakiket”. Majtényi László bizonyára szintén „valaki”-nek tartja magát, s azt is tudjuk, miért. De most hagyjuk Majtényit, valamint a kinti és benti népszavás hitközséget, araszoljunk inkább vissza egy kicsit az időben. Mert a közszolgálati médiában korábban is voltak leépítések, tisztogatások, kirúgások. A Majtényi-féle „valakik” azonban soha nem tiltakoztak, amikor a nekik nem tetszőket – a ballib szótár szerint: a „senkiket” – bocsátották el.
1994 tavaszán – még az országgyűlési választások előtt – a közszolgálati rádió több munkatársától vált meg. Olyan – egy alomból való – „nagyágyúk” kerültek távol a mikrofontól, mint például Bolgár György, Bölcs István, Mester Ákos, Nej György, Vicsek Ferenc. Akkor is verték a dobot a tiltakozók, vagyis a „valakik”. Néhány hét múlva az MSZP fölényesen nyert a választáson, s még mielőtt megalakult volna a szabadmadarakkal ékesített, szintén kétharmados többséggel bíró koalíciós kormány, elkezdődött a tisztogatás a közszolgálati médiában.
Az akkori ballib akcióról (persze szőrmentén) egy neves magyarországi író is kifejtette véleményét – magánlevélben. A levél írója: Kertész Imre. Címzettje: Eva Haldimann, a Neue Zürcher Zeitung egykori kritikusa. Az említett magánlevél több levél kíséretében nemrég kötetben is megjelent: előbb 2009-ben németül, a Rowohlt Verlag gondozásában, majd egy évvel később magyarul (Kertész Imre: Haldimann-levelek, Magvető, 228 o.). Kertész Imre 1994 júliusában íródott – a kötetben 41. sorszám alatt szereplő – leveléből idézek egy hosszabb részt:
„Ami az itteni helyzetet illeti, pillanatnyilag bizonyos megkönnyebbülés érzékelhető, ami nyilván időleges csupán. Bár a szocialisták 54 százalékot kaptak (ez így pontatlan: 31,27 százalékot „kapott” az MSZP, ami a parlamenti helyek 54 százalékának a megszerzését eredményezte – a szerk.), én még nem találkoztam itt olyan emberrel, aki rájuk szavazott volna; hogy miért nem vállalják, ha már rájuk szavaztak, ez a szokásos magyar rejtély, melynek nyitja a mélylélekben lappang, de hát kinek van kedve a magyar mélylélekben, avagy, Németh Lászlóval: a mélymagyar lélekben turkálni. A koalíció megalakulása, az én szerény véleményem szerint, jó jel; s majdnem biztos vagyok benne, ez a négy esztendő, bármilyen szörnyű is volt, bármilyen rettentő nagy erkölcsi és anyagi károkat okozott is, végül eloszlatta a Horthy-Magyarország iránti illúziókat. Ezek a szörnyű emberek, akik ki tudja, mire lettek volna képesek, ha valamelyik külföldi nagyhatalom támogatására találnak: ezek a szörnyű emberek lassan talán lelépnek a porondról. Pillanatnyilag éppen ez történik, undorító mellékzöngék kíséretében: az Antall József nevű úriember ugyanis szerződésekkel garantálta valamennyi erkölcsi és szellemi bűnözőnek, így a rádió és a televízió vezetőinek is, hogy csak sokmilliós végkielégítéssel lehessen őket eltávolítani: így ahelyett, hogy most bírósági felelősségre vonás következne, milliókkal a zsebükben, diadalmas pofával távoznak, miközben a parlamentben megmaradt MDF-képviselő nyilvánosan köszönetet mond nekik a tevékenységükért.”
Kertész Imre – aki egy 1998-as levelében „magyarul firkáló német író”-nak nevezi magát – és megannyi hasonszőrű társa 1994-ben nem háborodott föl azon, hogy a Horn-Kuncze páros valósággal megszállta a közszolgálati médiát. Sőt! Kertész a fenti levelében „bűnözőkről” beszél, akiknek bíróság előtt lenne a helyük. Hogy ezek a „bűnözők” (köztük a rádió és a televízió akkor menesztett vezetői) miben voltak vétkesek, vagyis milyen bűncselekményeket követtek el – erről sem magyarul, sem németül nem firkált semmit Kertész. Ez a csekélyke „mulasztás” érthető: ő is a Majtényi-féle „valakik” közé tartozik. Azok közé, akiknek nincs szükségük érvekre. Azok közé, akik nyugodtan és következmények nélkül gyalázkodhatnak. Éppen ezért „valakik”.
A Majtényi-féle „valakik” persze nemcsak képzettek, okosak, hanem toleránsak is. Mint például az idézett Kertész Imre, akit 2008-ban a berlini zsidó múzeum Megértés és Tolerancia Díjával tüntettek ki. Idézett levele ékesen bizonyítja: ez a zsidó díj is a megfelelő emberhez került. Egy igazi „valakihez”.
Nekünk – a „senkiknek” – bizonyára még tanulnunk kell a megértést és a toleranciát (legalábbis a kiválasztott „valakik” szerint). Jó alkalom a tanulásra, hogy azt látjuk: a „szörnyű emberek” végre tényleg lelépnek a porondról. Először a szabadmadaras „valakik” kerültek szemétdombra, s hamarost talán a szegfűs „valakik” is célba érnek. S mi ezt a páratlan élményt megértéssel, toleranciával nyugtázzuk.
Kertész Imre bosszúszomjas levelét persze csak elrettentő példaként idéztem: milyen volt az a világ, amikor a „valakik” uralták a közbeszédet. Hála Istennek ma senki sem szorgalmazza, hogy politikai nézeteik miatt médiamunkásokat köztörvényes bűnözőként bíróság elé állítsanak. A magyar „senkik” többek közt ebben különböznek a magyarul firkáló, de ki tudja, milyen lelkű „valakiktől”.
Falusy Márton – Hunhír.info
