Hosszú ideje hirdetik nekünk, hogy a zsidóság története – örökkön-örökké tartó szenvedés. Reggel, délben és este azt halljuk, hogy a zsidók mindig üldözöttek, áldozatok voltak. Furcsa elgondolni, hogy még az 1919-es zsidó-bolsevik rémuralom idején is többet szenvedtek „a lakosság többi részénél”. Pedig így volt – legalábbis Randolph L. Braham amerikai-zsidó történész szerint.

Randolph L. Braham A népirtás politikája – A holokauszt Magyarországon című könyvéből idézek egy bekezdést:

„A Habsburg Birodalom összeomlásával és a Magyar Királyság megcsonkításával 1918-ban véget ért az az érdekközösség, amely ideiglenesen összekötötte a magyar uralkodó köröket és a zsidókat. A nem sokkal ezután megvalósuló, ám rövid életűnek bizonyuló kommunista diktatúra sorsdöntő hatással volt a magyar bel- és külpolitika alakulására a két világháború közötti időszakban. A Kun Béla vezette proletárdiktatúra rövid, de kíméletlen időszaka keserű emlékeket hagyott az egész nemzetben, és különösen megsemmisítő hatással volt a magyarországi zsidókra. A zsidók túlnyomó többsége ellenezte a proletárdiktatúrát. A zsidók ugyanakkor valószínűleg többet szenvedtek a lakosság többi részénél – a kommunisták kétszeresen is zaklatták őket: úgy is, mint középosztálybelieket és úgy is, mint egy szervezett vallás követőit. Mindezek dacára a közvélemény hajlamos volt arra, hogy a zsidóság egészét hibáztassa az elvetélt diktatúráért. Ez részint azzal függött össze, hogy a Kun-kormányban több zsidó származású kommunista látványos szerepet játszott, de elsősorban mégiscsak az 1919 nyarának végén hatalomra kerülő ellenforradalmi klerikális-nacionalista erők antiszemita propagandájának és akcióinak a következménye volt.”

Ebből a meglepő okfejtésből kiderül, hogy a hazai középosztály vélhetően kizárólag „szervezett vallású” zsidókból állt, mert Braham szerint csak őket sújtotta kétszeresen is a diktatúra. A középosztályban tehát nem voltak a zsidón kívül más „szervezett vallás követői”, így keresztények sem. Ezt eleddig nem tudtam.

Figyeljük meg, milyen „finoman” fogalmaz Kun-Kohn Béla és bandája kapcsán az amerikai-zsidó történész. Azt írja, hogy a diktatúra vezérkarában „több zsidó származású kommunista” kapott szerepet. „Több”? A bolseviki vezérkarban szinte kizárólag csak zsidajok voltak.

Aztán itt van ez a megtévesztő megfogalmazás: „zsidó származású”. Figyeljük meg jól: amikor szenvedésről regél Braham, akkor az üldözött – egyszerűen „zsidó”. Amikor az üldöző „véletlenül” éppen zsidó, akkor ezt a tényt finomítani kell, s esetünkben így lesz a szenvedés okozója „zsidó származású kommunista” (hangsúly az utolsó szón). Ügyes, nagyon ügyes – így tol el magától a zsidóság minden felelősséget.

Széles körben tartja magát az a nézet, mely szerint a hazai zsidó népesség egészében véve még nem tudott igazán szembenézni a magyar történelem sötét fejezetét alkotó kommünnel. Ezért nem árt, ha újra fellapozzuk Tormay Cecile Bujdosó könyvét, s idézzük belőle az alábbi sorokat:

„A ’Forradalmi Kormányzótanács’ névsorában ott vannak jóformán valamennyien. Mint Károlyi kormányánál, az előtér szemfényvesztő keresztény bohóca megvan itt is: Garbai Sándor, az elnök. A többiek idegenek…

/…./ Vajon van-e ember, akit nem ejt gondolkozóba ez a névsor?”

A kérdésre a válasz: van. Példa rá az idézett amerikai-zsidó történész. A Tormay által említett személyek Braham számára csak kommunisták, akik véletlenül zsidó származásúak, vagyis nem zsidók. Sokszor elnézegetem Korvin-Klein Ottó (a bolseviki politikai rendőrség főnöke) és társai arcképcsarnokát: vajon van-e ember, akit nem ejt gondolkozóba ez a sok sémi arc?

Falusy Márton – Hunhír.info